16.fejezet

Helló helló mindenkinek! Bocsi amiért nem írtam ki a friss dátumát, vagy nem adtam semmilyen életjelet, csak nagyon sok volt a munka, és semennyi szabadidőm se volt. De most visszatértem és nagyon remélem olyan sok kolimt kapott, mint az előző fejezetnél. Kellemes olvasást!

****

16.fejezet – Nikki

- Kristen! Kristen! – Rob hangja távoli volt, számomra néma, és semmitmondó.

Nem tudom hányszor ismételte el a nevem, vagy hányszor rázott meg, hányszor nyúlt a szeméhez, hogy letörölje a könnyeit, hányszor kérte, hogy csak nézzek a szemébe, vagy szóljak hozzá, és hányszor éreztem a szívemben azt a maró, szúró fájdalmat, ami minden egyes lélegzéssel egyre jobban tágult, égetett lyukat a szívemben.

Csak egyetlen egy dologgal voltam tisztában. Hogy nem éreztem semmit. Valahogy nem éreztem, hogy zokognom kellene, felképelnem, vagy egyáltalán hozzászólnom. Ültem, és néztem némán hol a kezemre, hol ki az ablakon. Azt kívántam, hogy valaki más legyek, valami jobb. Olyan, aki ennél jobbat érdemel, aki nem kapja meg minden nap a pofont, ami észhez téríti. De én újra és újra elestem.

Felnevettem.

-         Rob –

Kris felnevetett. Hátravetett fejjel nevetett, mintha hallott volna egy viccet. Aztán abbahagyta és újból üres tekintettel meredt ki az ablakon. Nem értettem. Néztem a szemeibe, megpróbáltam belelátni, vagy csak megérteni mit érezhet. De a szemei üresek és kiégettek voltak, arcán az életnek semmi jele, a fájdalomé vagy a haragé. Ő csak ült, porcelán arccal, szemeit a kinti csillagokra függesztve.

Újból a nevén szólítottam, de ő ismét nem nézett rám. Arcomon valami nedves és meleg végigfolyt, és mint ilyenkor mindig, megint letöröltem azt. Nem bírtam nézni merev hátát, a testtartását, az arcát. Nem adott semmilyen jelet, hogy hogyan érezne, és ez volt a legkiborítóbb. Vártam, hogy a keze lendüljön, a száján ezer féle szitokszó dőljön ki, a szemeiből özönvízként dőljenek a könnyek. Nem tudtam, hogyan érezhet.

Ez számomra felért egy pofonnal.

-         Kris –

Mikor úgy éreztem az összes csillagot megszámoltam az égen, megmozdítottam a fejem. Lassan fordultam felé és néztem bele a szemeibe. Arcán mosoly jelent meg, a megkönnyebbülés egy formája. Sóhajtottam a számat összepréseltem egy vonallá. Legszívesebben tomboltam volna, vagy összetörtem volna mindent, ami a kezem ügyébe került volna. Tényleg szívesen pattantam volna fel egy csomó energiával, de képtelen voltam rá. A lábaim ólomként nehezedtek a matracba, ott tartva engem Rob bocsánatkérő tekintetével.

- Miért tetted? – kérdeztem, hangom halk és rekedtes volt. De semmiképpen sem szomorú, sokkal inkább csalódott.

- Én… annyira sajnálom! – de a kérdésemre nem válaszolt. Az ujjaim felé nyúlt, de én egy határozott mozdulattal elrántottam a kezem, és az ölembe ejtettem. Felnéztem a szemeibe, és most tudtam, hogy a szereim a haragot szórják. – Aznap részeg voltam.

- A részegség nem magyarázat. Attól még tudatában vagy a dolgoknak. Úgyhogy válaszolj, miért tetted?

Némán nézett a szemeimbe, tekintete gondolkodó volt és zavart. Tudtam, hogy most a választ keresi a fejében, hogy az igazságot, vagy valami olcsó történetet, azt nem tudtam. Újból az ablak felé fordultam. Még most sem éreztem úgy, hogy tombolnom kellene, vagy felpofoznom. Még mindig egy üres lyukat éreztem a mellkasomban, az egész testem üres volt, érzelemmentes. Nem éreztem magam szomorúnak amiatt, hogy megcsalt. Valószínűleg minden lány szomorú lett volna, de én csak csalódott voltam, hogy pont az én Robom, az egyik legjobb barátnőmmel.

- Kérlek, menj ki! – suttogtam, szinte alig hallottam a saját hangomat.

Felállt, és az ajtóhoz sétált. Összegömbölyödve bújtam a párnák közé, nyakig betakarózva. Hallottam, hogy lenyomja a kilincset, majd nyílik az ajtó, és halkan csukódik. Nem tudom miért, vagy mi történhetett abban a pillanatban, de felsírtam. Fejemet a párnába fúrtam, de a falak még így is visszaverték fájdalmas zokogásom.

-         Rob –

Alig csuktam be az ajtót, hallottam, hogy Kris felzokog fájdalmasan, keservesen. Próbáltam kizárni a fejemben a hangját, de egyre hangosabban és erősebben hallottam szaggatott lélegzését és csuklását. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne ordítsak fel, vagy vágjam az öklöm a falba. Az ujjaim között éreztem a fotel bőr anyagát, hogy a körmömnek nem kell sok és átvágja az anyagot, vagy a puszta erőmtől törik össze a fotel. Úgy éreztem hihetetlen erő van a kezemben és az egész testemben. Elsétáltam a szoba leghátsó zugába, és megkapaszkodtam a falban.

Még hallottam a fejemben Kris halk hangját. A szívem újra és újra összerándult, ahogy magam elé képzeltem az arcát, testtartását. Nem akartam fájdalmat okozni neki, vagy kitenni ennek az egésznek. Szerettem volna ha az egész meg sem történik, de már késő volt. És bárhogyan próbáltam nemet mondani az agyamnak, újra magam előtt láttam azt az estét és reggelt.

Arra még most is emlékeztem, hogy mennyire részeg voltam. A képek ugyan úgy összemosódtak előttem, mint azon az estén. Az összes bútor dőlt velem együtt, a talaj is elmozdult a helyéről. A padlón ültem, kezemben egy hatalmas üveg vodkával és én újból és újból kortyoltam belőle egyet. Az agyamban Kris arcképe volt, hogy hogyan kiabál velem az utcán, utána az érzés, hogy mit éreztem akkor. Újból kortyoltam. Nem hittem el, hogy képes voltam felsorolni miért nem tudnék Krissel járni. Az igazság az volt, hogy baromira égett a pofám, miután Kris elhajtott. Mert rájöttem, hogy igaza volt. Egy újabb forró adag csúszott le a torkomon.

Az ajtómon kopogtak. Nem tudom hogyan, de felálltam és eltámolyogtam az ajtóig. Kinyitottam, és valahogy nem lepődtem meg. Nikki ijedt arca nézett farkasszemet velem, szemében a döbbentet ült.

- Úristen, te ennyire leittad magad? – besétált, a cuccait ledobta valahová. Éreztem, hogy a lábam kicsúszik alólam és én a földön kötök ki.

Az agyamban egy fekete folt jelent meg, majd újból tisztult minden. Nikki ekkor már előttem térdelt, kezeit a vállamra tette. Szerettem volna újból inni egy nagy adagot, de ő kivette a kezemből, és eldobta a szoba túlsó felébe. Kristen is ezt tette volna. Valahol itt törhetett el bennem a mécses, és éreztem, hogy felsírok. A vállam rázkódott, minden porcikám Kristen után sóvárgott. Mekkora balfasz vagyok!

- Tapló voltam vele. – a hangom reszelős volt, a pia csak úgy áradt a számból.

- Majd megbeszélitek, most inkább gyere, és feküdj le. – felhúzott a földről és valahogyan elcipelt a szobámig. Egy újabb fekete folt, majd a tisztulás, és Nikki már az ágyamba tolt. Ott feküdtem kiterült végtagokkal bőgve, mint egy kisóvodás szerelmem után. – Na mindjárt jobb, ugye?

- Ő miért nincs itt? – kérdeztem tőle, kerestem szerelmem pillantását a szobában.

- Nem tudjuk elérni, sajnálom. Majd reggel felhívom neked, jó? – betakart, és én elkaptam a csuklóját.

- Ne hagyj egyedül, Nik!

Az agyamat ekkor mintha kikapcsolták volna. Nem tudom mi történt abban a pár órában, de legközelebb mikor kinyitottam a szemem reggel volt, a fény a szemembe csapódott. Szerettem volna felemelkedni, de a testem nehéz volt, a fejem lüktetett és rémesen forgott velem a világ. Újból erőt vettem magamon, és ekkor már tudtam miért nem tudtam felemelkedni. Egy test nehezedett a mellkasomra. Lenéztem és legszívesebben felordítottam volna a döbbentettől. Nikki meztelen teste hozzám simult, hozzám, az én meztelen testemhez. Felnyögtem.

Nemcsak az emlékeimben nyögtem fel, hanem a való világból is. Kitéptem magam az emlékeimből, és a földre rogytam. Hogy tehettem ezt vele? A pokol legmélyebb bugyraiba kívántam magam.

-         Kris –

Másnap reggel az üres hotelszobában találtam magam, egyedül. Halkan léptem ki a szobám ajtaján, még véletlenül sem akartam találkozni azzal a tekintettel. De szerencsémre nem volt ott, egyedül voltam. Elbotorkáltam a fürdőig, hogy aztán halkan felsikoltsak a látványom miatt. A szemeim rémesen dagadtak voltak és vörösek, a hajam mintha egy hurrikánt élt volna túl. De nem nagyon tudott lekötni, hogyan is nézek ki. Ennek ellenére embert varázsoltam magamból, és valamilyen oknál fogva az egyik olyan ruhámat vettem fel, amire egy átlagos hétköznap nagy betűkkel mondom, hogy nem!

A fekete mini és a csipkeruha nem voltak barátságban velem, ahogyan a magassarkú sem. De ma valahogy nem tudott érdekelni. Feltett szándékom volt, hogy a mai napot túlélem, akárhogyan. Ezzel a gondolattal sétáltam le a bárba, ahol természetesen az össze barátom ott volt, ahogyan vártam. Nem törődtem a szívemben azzal az érzéssel, ami akkor csapott meg mikor alaposabban szétnéztem az asztalnál. Nem érdekelt, hogy a szívem háromszoros ütemben dobog a mellkasomnak, a lábaim remegnek, a szememet sós könnyek csípik. Erősnek kellett maradnom, nem hagyhattam el magam. Csak így élhettem túl.

Nem érdekelt, hogy a többiek felemelkednek az asztaltól mikor meglátnak, és mind elém lépnek. Sem azzal a ténnyel, hogy csak Nikki és Rob nem voltak lent.

- Jaj édesem! – Ashley a karjaiba zárt. Álltam, mint egy vadidegen, és hagytam, hogy megöleljen, szorítson, erőt adjon. Elhúzódtam tőle. Szerettem volna nem hideg lenni vele, de nem akartam megjátszani magam. Hidegnek éreztem magam, nemcsak a hangomat.

- Hol van Nikki?

Nem érdekelt a barátiam ijedt tekintete, vagy Ashley, aki újból megölelt volna. Egyedül Taylor válaszolt nekem. Hálásan rámosolyogtam majd elindultam az említett szobája felé. Megpróbáltam nem a legrosszabbra gondolni, de nem hagyott nyugodni, hogy reggel az üres szoba várt, majd nem volt lent egyikük sem. Szerettem volna, ha az agyam nem dob össze minden féle történetet, de nem tehettem róla.

Megálltam az ajtó előtt, és kerestem a jelét annak, hogy odabent ketten lennének. A szoba némaságba burkolózott, így sóhajtva bekopogtam. Az eddigi üres érzés, hogy semmit nem érzek azonnal megváltozott, mikor belenéztem egykori legjobb barátnőm szemébe. Nem tudtam elhinni, hogy képes volt velem ezt tenni. Hazudni és eltitkolni előlem. Nagyot nyeltem, de az álarcom már így is a porba hullott. Elmorzsoltam egy könnycseppet, mielőtt megszólaltam volna. A hangom még így is remegett.

- Beszélhetnénk? – kérdeztem halkan. Bólintott, majd elállt az útból és beengedett. Nem néztem körbe, csak leültem az egyik üres fotelba. Ő velem szemben ült le, lábait keresztbe fonta és várakozásteljesen rám emelte szemeit.

A düh, ami eddig semmilyen módon nem akart feljönni, most az egész testem felett átvette az irányítást. Éreztem, hogy a szívem még gyorsabban ver, az ereimben csak úgy zubog a vér. Szerettem volna felpofozni, vagy megtépni. Nem tudtam felfogni, hogyan tehették ezt velem. Pont most, mikor minden sínen volt, mikor végre úgy éreztem van értelme élnem. Képtelen voltam tovább magamra erőltetni az álarcomat, felvenni egy olyan nő arcát, aki nem én vagyok. Miért kellett volna titkolnom, hogy a porba zúztak, összetörték mindenem ami volt?

Kezembe temettem az arcom és felzokogtam. Pont úgy, mint tegnap. Hagytam, hogy a könnyek valamennyire kimossák belőlem a keserűséget. A tegnap elfojtott érzelmek most mind ott nyüzsögtek a torkomban arra várva, hogy kiordítsam magamból. Nem tudtam hogyan kellene hozzáfognom, hogyan kellene a tudtára adnom, hogy mennyire szenvedek, mennyire fáj.

- Hogy tehetted ezt velem Nikki? – a hangom még számomra is szörnyű volt.

- Sajnálom!

A fejemben valami mintha a helyére került volna. Felpattantam, a szemeim tudtam, hogy szikrákat szórnak. A kezem bizseregni kezdett, úgy éreztem bármire képes vagyok ebben a pillanatban.

- Nem kell a sajnálatod! Tőled már nem kell semmi! – üvöltöttem a kezemmel hadonászva. Nikki hátrahőkölt, egészen a fotelba lapult, de még úgy sem tudott kitérni lendülő kezem elől.

Nem tudom honnan volt ennyi bátorságom, vagy egyáltalán hol hagytam az eszem, csak azt vettem észre, hogy a kezem csattan az arcán, és én nem bánom meg. Máskor már rég ott térdeltem volna mellette, és esedeztem volna a bocsánatáért, de most nem tudott meghatni, hogy fogja az arcát. Úgy éreztem ez a minimum, amit tettem.

- Ez azt hiszem jogos volt. – megdörzsölte az arcát, majd újból rám emelte szomorú tekintetét. – Mielőtt újból felpofoznál, had mondjak valamit.

Gyorsan kapkodtam a levegőt, de azért leültem. Lefogtam a kezeimet, még a könnyeimet sem mertem letörölni, féltem, hogy újból nekiesem. Bár az sem érdekelt volna. Nem ő volt most az áldozat. Sem Robert.

- Rob nagyon maga alatt volt azon az este. Én nem akartam, hogy ez legyen, csak egyszerűen megtörtént. – gyorsan beszélt, hangja halk volt. Mélyeket kellett lélegeznem, hogy ne szóljak közbe. – Ne rá haragudj Kristen, ő részeg volt! Ha haragudni akarsz valakire akkor rám!

- Most azt hiszed hogy jobb nekem? – a hangom újból feljebb szökött és én megint álltam. Kiabálni kezdtem. – A részegség nem magyarázat, értsd már meg! Azt hiszed hogy ezzel könnyebb lett nekem? Megtörtént? Wow, tényleg sokkal jobb! Baszódj meg Nikki Reed, ahol vagy! A legjobb barátnőm voltál! Szerettem Robot, és már annyira jó volt minden, erre te jössz és megkuratod magad!

- Kristen, kérlek… - felemelte a kezeit, de közbevágtam.

- Nem! – a fülemre szorítottam a kezem, és pont úgy éreztem magam, mintha kisgyerek lennék. Leguggoltam, a kezeimet továbbra is a fülemen hagytam. Újból zokogtam, jobban, mint eddig bármikor. Hagytam, hogy rázzon a sírás és egész testemben remegjek. Bárcsak itt lett volna Robert, hogy rajta is levezessem! Bárcsak üthettem volna tegnap, püfölhettem volna!

Kezeket éreztem a vállamon, mire felsikoltottam és tovább zokogtam. Felemeltem a fejem, de nem Nikki ölelt át. Ijedten fordultam meg, de szerencsére csak Ashley volt. Könnyes szemekkel néztem rá és borultam a nyakába. Nikki meg csak állt és bambán nézett minket. Ashley szorosan tartott, miközben én szétáztattam a felsőjét.

- Szégyelld magad Nikki! – tudtam, hogy ez Ashleynél felér egy káromkodással, így boldog voltam, hogy mellettem áll. Kivezetett a szobából egészen az övéig. Alig éreztem a lábaimat, mintha a padló felett siklottam volna. Csak a szívemben egyenletesen mardosó fájdalmat éreztem. Hogy lassan felemészt, és átjárja az egész testem a kínzó fájdalom.

Soha nem éreztem magam ennél pocsékabbul.

*****

Minden lépés nehéz volt, gyötrelmes. Küzdenem kellet, hogy ne essek pofára, vagy ne forduljak meg és rohanjak ki sírva a teremből. Mégis magamra parancsoltam, és lépkedtem előre, még csak véletlenül sem nézve azokba a szemekből. Kurva nehéz volt úgy mennem ebbe a ruhába, hogy közben mosolyogjak és úgy csináljak, mintha nagyon szerelmes és boldog lennék. Bárcsak minden ilyen egyszerű lenne!

Zavart, hogy mindenki engem bámult, és valahogy nem a szerepnek megfelelő nézéssel. Szinte mindenki ott ült a sorok között. Az összes barátom, a wolf pack egész csapata, Dakotáék, mindenki itt volt. Én meg csak lépkedtem előre, közben mindenki engem nézett. Megszorítottam Peter kezét, mikor a piros fény kigyulladt a kamera fölött. A csokor a kezemben annyira Rob pofájába kívánkozott, mégsem hajítottam el. Magabiztosan sétáltam előre, még csak véletlenül sem nézve rá. De tudtam, hogy egyszer úgyis rá kell néznem.

Amint felpillantottam a fűző, ami eddig is baromira szorított, most még szűkebb lett. Levegőért kaptam, talán túl gyorsan. Megtorpantam, magammal rántva Petert is. Álltam és néztem a szempárba. És mint ezen a napon oly sokszor, most is könnybe lábadt a szemem. Éreztem, hogy a csokor kicsúszik a kezemből és a földre zuhan. A rendező ekkor elkiáltotta magát, de minden olyan távoli volt. Peter elém lépett így eltakarta előlem Rob szenvedő arcát.

- Minden rendben Kris? – kezeit a vállamon éreztem. Robotként meredten a kezeire, majd emeltem vissza rá a tekintetem. Csak bólintottam. Ekkor már mindenki nyüzsgött körülöttünk. Csak kevesen tudták mi történt ma, így a többiek számára csak idiótaként nézhettem ki.

Szó nélkül fordultam meg és siettem ki a teremből. Mielőtt még a friss levegőre léphettem volna egy kéz az enyém köré szorult. Még idejében téptem ki a kezem, így nem tudtam megállni. Kiléptem a friss levegőre, és mélyen beszívtam a levegőt. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy fuldokló. Nem kaptam rendesen levegőt, a tüdőm sípolt. De még így is hallottam azt a hangot.

- Kristen! – a kiáltása elért hozzám és én újból indultam előre. Nem tudom hova menekültem, csak el innen, erről a rémes helyről. Csak Bill lehet olyan kedves, és rendezheti meg ma az esküvő részt. A fehér csodaruha most még szűkebbnek a tűnt, és kevésbé kaptam levegőt benne. Már majdnem elértem a lakókocsim, mikor újból megragadott egy kéz, most erősebben és komolyabban. Maga felé fordított. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne nézzek a szemébe, de kénytelen voltam végül felemelni a szemeim. – Kérlek beszéljük meg!

- Nem! – ennyi telt tőlem, kitéptem a kezem az övéből és a kilincsre kulcsoltam az ujjaim.

- Kérlek szépen! – gyenge hang volt, mire a fejemben a pumpa, amit sikerült egész nap elnyomnom, most az egekbe szökött. A szemeimet újból könnyek áztatták, a csodálatos sminkem odalett.

- Hogy tehetted ezt? – fordultam felé túl hevesen. A ruhám elszakadt, a hajam kibomlott és a vállaimra zuhant. Újból zokogtam, de most nem érdekelt, hogy a kiáltásomra az egész stáb felénk fordult. Feltéptem az ajtót és becsaptam magam mögött. Földre rogytam, a ruhámnak már úgyis mindegy volt.

Szerettem volna nem összeomlani, tartani magam, de képtelen voltam rá. Nem tudtam a szemébe nézni, rámosolyogni, vagy csak egy rohadt szerep kedvéért barátságosnak lenni vele.

Halkan kopogtak az ajtón. El akartam küldeni a jó büdös francba, bárki is volt az, de nem ment. Felálltam, mint egy robot és az ablakhoz siettem. Ashley állt kint, rám mosolyogva. Tudta, hogy ki fogok nézni. Ezen szívesen elmosolyodtam volna, de még erre kis képtelen voltam. Remegve nyitottam ki az ajtót és álltam el az útból. Valamiért nem értettem miért néz rám ilyen bocsánatkérő arcon, de hamar megértettem, mikor mögötte belépett Nikki is. Tiltakozásra nyitottam a szám, már majdnem sikerült kicsúsznia a számon ezer féle szitokszónak, mikor Ash felemelte a kezeit.

- Csak hallgasd végig, kérlek.

Vállat vontam. Felőlem az ég is leszakadhatott volna, akkor sem érdekelt volna. Csak az nyugtatott volna meg, ha Rob nevetve odajön hozzám, hogy az egész csak poén volt, de erre a világ végéig várhattam. Tudtam, hogy ez halálosan komoly, és soha nem fog visszafordulni az idő.

- Nem voltam veled őszinte, Kristen. – halkan beszélt, mintha félne, hogy valaki meghallja. Még most sem érdekelt, csípőre vágtam a kezem, mire a ruha újból szakadt. Már értettem miért figyelmeztetett engem a varrónő, hogy nagyon kényes anyag.

- Ennél nagyobbat is tudsz hazudni? – kérdeztem gúnyosan.

- Kristen! – csattant fel Ashley.

- Mi van? Nincs igazam? – kiabáltam rá, majd Nikki felé fordultam, a kezem újból a magasban volt, de most csak megböktem. – A legjobb barátnőm lefeküdt életem szerelmével, és mindketten tudjátok mennyit összeszenvedtük Robbal. Mégis megtetted, csak nem tudom miért!

- Ezt akarom elmondani. – suttogta Nikki. Zavart, hogy ennyire titkolózik, és nem képes kinyögni a választ, amire már két napja várok. Leült a kanapéra, majd kezébe temette az arcát. Egy pillanatra megsajnáltam, de hamar magamra parancsoltam. – Nem úgy volt, ahogyan mondtam.

- Megtennéd, hogy nem húzod az időt? – kezdtem egyre dühösebb lenni, de Ash szigorú pillantása türelemre parancsolt. Várakozásteljesen ránéztem volt legjobb barátnőmre.

- Tudod… Rob aznap tényleg nagyon részeg volt, de… - rám nézett, szomorúan, és sajnálkozva. – Mi nem feküdtünk le. Igazából!

A világ megfordult körülöttem. Nem tudom hogyan, de talpon maradtam. Csak a szaggatott lélegzésem hallottam, és a szívem, ami most valahonnan a torkom közelében dobogott. Hitetlenkedve bámultam a szemeibe, mintha onnan akarnám hallani még egyszer. De Nikki tekintete pont olyan őszinte volt, mint másik barátnőmé. Nem értettem. Az egész kész őrület volt. Beletúrtam a hajamba és zavartan ránéztem.

- Mi? – kérdeztem, jobban mondva sipítottam.

- Nem feküdtünk le…

- De akkor, mi… hogyan… nem értem! – mindkét kezemmel a hajamba túrtam, mintha az segítene bármit is. Nem hittem neki, nem akartam elhinni neki. pedig egy épeszű ember kap a kijelentésen és mégsem akartam elhinni, vagyis nem tudtam neki elhinni. Pont neki, aki már egyszer hazudott nekem. Megráztam a fejem újra és újra, de még akkor sem értettem. Bármennyire is harcoltam a kijelentés ellen, a szívemben egy hatalmas kő zuhant a mélybe.

- Hazudtam neked. És Robertnek is. – halványan rám mosolygott, de ez sem segített.

Szerettem volna nekiugrani, mikor újra és újra elmondta nekem, kimondta azokat a szavakat. Hazudott nekem, nem mondta el mi is történt Rob és közte, majd újból hazudott nekem, csak most éppen arról, hogy mi nem történt. Az egész túl zavaros volt számomra, még akkor is mikor Ashley próbált engem meggyőzni.

- Rob részeg volt aznap, nagyon nagyon. Megkért, hogy maradjak nála estére, és ott is maradtam. De ő szinte azonnal kidőlt, és reggelig aludt. Én… - elsírta magát, és most először őszintén megsajnáltam. Leültem mellé, és átöleltem. Abban a pillanatban hittem neki.

Nem tudom hogyan, vagy miért, de hittem neki. Tudtam, hogy most tényleg őszinte. Tudtam, hogy Rob is őszinte volt hozzám, mikor elgondolkodott miért is tette. Megkönnyebbültem, eddigi törött szívem darabjai lassan hegedtek össze. Nem éreztem magam boldognak, de sokkal jobban igen.

- Levettem róla a ruháit és én is levetkőztem. Úgy aludtunk el, és mikor reggel felkelt azt hazudtam neki, hogy lefeküdtünk. – a válla megrázkódott és rám dőlt. Hitetlenkedve meredtem hol Ashleyre, hol Nikkire, de még így sem volt teljesen tiszta a kép.

- De… miért? – kérdeztem teljes értetlenséggel.

Rám emelte a tekintetét, és hirtelen minden világos lett. Értettem miért tette, hogy mit érezhetett akkor. Betegesnek találtam, én egészen biztosan nem ezt a módját találtam volna meg arra, hogy elmondjam, amit érzek, de valamiért meg tudtam érteni.

- Úristen, te szerelmes vagy belé? – a döbbenetemnél csak a hangom volt erősebb.

- Shh! Nem akarom, hogy bárki is megtudja! – elém emelte a kezét, majd rám mosolygott.

Ashley is elmosolyodott, ahogyan én is. Mindhárman együtt nevettünk.

-         Rob –

Bill valószínűleg nem fog örülni a szakadt öltönynek, de nem érdekelt. Újra és újra Kris jutott eszembe, hogy milyen gyönyörű volt abban a ruhában. Magam előtt láttam, ahogyan lépdel felém és azt kívántam, bár valóság lett volna. De ebben a pillanatban nyilván minden szarnak elhord, és összetöri az összes képünket. Meg tudtam érteni. Még most is a fülemben hallottam, hogy sikoltja a kérdést. És még most sem tudtam rá válaszolni. Minden pillanatban feltettem magamnak a kérdést, hogy hogyan tehettem, de nem tudtam rá válaszolni. Egyszerűen nem tudtam, hogyan tehettem.

Az ajtóm kivágódott, és egy fehér folt suhant el előttem. De mielőtt felfoghattam volna mi történik, meleg ajkak tapadtak az enyémre. Önkéntelenül csókoltam vissza és szorítottam magamhoz a pici testet. Amint a számba csúszott látogatóm nyelve tudtam, hogy ki csókolt meg, és kit ölelek. Tökéletesen éreztem mindent, ahogyan a külvilágot is tökéletesen érzékeltem. Nem érdekelt semmi, csak a test, ami hozzám simult, ami a hajamba túrt, ami olyan édesen kucorgott az ölemben. Elhúzódtam tőle, majd olyan gyorsan öleltem magamhoz újból. Nem akartam mást, csak ölelni őt.

- Sajnálom, annyira sajnálom! – ismételtem újból és újból. De csak egy csitító hangot kaptam, majd egy mosolygó, boldog zöld szempárt.

- Nem kell sajnálnod. Elmúlt, jó? Felejtsük el! – újból hozzám bújt, és én újból magamhoz szorítottam.

Nem érdekeltek a válaszok, hogy hogyan, vagy miért, csak ez a pillanat. Kristen újra az enyém volt!