18.fejezet

 Ó istenem, nem is hiszem el, hogy idáig eljutottunk. Nem tudok mit mondani, csak olvassátok el. Remélem tetszeni fog. Kérlek írjatok komikat, ez most nagyon fontos lenne nekem. Úgy érzem ez a fejezet megérdemel pár komit. Még így utólag annyit, hogy már csak négy fejezet lesz. kellemes olvasását! Milli

****

18.fejezet – Emlékek

Csak annyit észleltem a dolgokból, hogy futok. Vagy inkább rohanok. A szél csípte az arcomat, könnyeket csalt a szemembe. És én csak futottam és futottam, nem tudom pontosan mi elől, de menekültem. A lélegzésem tompán csengett a fülemben, mintha egy bezárt szoba falairól verődött volna vissza a hang.

Abban a pillanatban négy fal vett körbe, és én megtorpantam. Egy hatalmas fehér szobában álltam, ahol semmi más nem volt, csak egy szürke, műanyag asztal. Értetlenül léptem hozzá közelebb, és simítottam végig az ujjam a lapon. Légzést hallottam magam mögül, egyenletes és alig hallható volt.

Megfordultam, és ijedten léptem egyet hátra. Jeremy állt a szoba túlsó felén, mosolyogva. Azon a gyilkos mosolyán mosolygott, amitől úgy féltem. Most is ott hullámzott a mellkasomban a félelem, és arra várt, hogy kitörjön. Közelebb lépett hozzám, mire a kezeim önkéntelenül lendültek a magasba.

- Mit keresel te itt? – kérdeztem elhaló hangon, bár magam sem tudtam, hol van az az itt.

- Nem szép dolog, hogy hazudsz a szív szerelmednek. – hangja gúnyos volt, már-már lenéző.

- Nem tudom miről beszélsz. – az asztal mögé léptem, mikor már túl közel állt hozzám. Ismét rám villantotta lefegyverző mosolyát. Nem tudtam hova menekülni.

- Mikor akarod elmondani neki, hogy mindenre tökéletesen emlékszel? – kérdezte lassan, vontatottan. Az arca egészen fura módon torzult el, mintha valami undormányt látott volna. Pedig csak én voltam itt és ő. Szemei gyilkos dühöt tükröztek.

- Honnan tudsz te erről? Nem tudhatnál róla. – kiabálni szerettem volna, felemelni a hangom, de csak elfúló krákogás lett belőle.

Felnevetett, hangja egészen mélyről jött, és a szívemig hatolt. Egy könnycsepp futott végig az arcomon, pedig nem volt sírhatnékom. Hátravetett fejjel kacagott, vészjóslóan, pont mint a mesékben. Aztán rám kapta tekintetét, és ordibálni kezdett velem.

- Mondd el neki! – szájából fröcsögött a nyál, szemei vörösre váltottak.

Kezeivel felkapta az asztalt és a falhoz vágta. Majd elém lépett, kezeit a nyakamra szorította és felemelt a magasba. Rúgkapálni kezdtem, sikoltozni akartam, de nem alig kaptam levegőt. Közel hajolt az arcomhoz, úgy suttogott bele.

- Nem hazudhatsz tovább!

Hatalmas rántást éreztem a testemen, majd kavargó örvény ölelt körbe. Hagytam, hogy elrántson Jeremy kezei közül. Körbe-körbe forogtam, elengedtem az összes végtagom. Fejembe belenyilallt a fájdalom, hasogatott, szétroppantotta a fejem.

- Kristen! Kristen! – halk hang volt, de a fejemben tisztán érzékeltem, hogy hozzám szólt. Próbáltam válaszolni, küzdöttem, hogy szólásra tudjam nyitni a szám, de nem sikerült.

Hirtelen pattantak fel a szemem, és kapkodtam levegő után. Kitisztult előttem a kép és már nem a fehér szobában voltam. Egy ülést láttam magam előtt, szemeim azonnal őt kezdték keresni. Rob ott ült mellettem, aggódó arccal, homloka ráncokba futott össze. Hagytam, hogy a légzésem lassuljon, és végre magamhoz térjek.

- Jól vagy? – kérdezte, miközben kezei biztatóan megsimogattak.

- Csak rosszat álmodtam. – valójában nem tudtam volna már megmondani mit is álmodtam. Erőltettem az agyam, de nem jutott eszembe.

- Megérkeztünk. – rám mosolygott, fejével kibökött az ablakon.

Követtem a tekintetét, szemeim megakadtak egy gyönyörű, vörös téglás házon. Nem akartam elárulni Robnak a kétségeim a családja felől. Nem tudtam, hogyan is kéne hozzáállnom ehhez. Lehet, hogy rájuk sem emlékszem már? Rob mesélte nekem, hogy korábban is voltam már náluk, de az arcok valahogy nem ugrottak be. Nem akartam csalódást okozni szerelmemnek. Azt akartam, hogy boldog legyen.

Visszanéztem rá, és félénken elmosolyodtam. Kifizette a taxist, majd ajtót nyitott nekem. A fekete autó elsuhant mellettünk. Ott álltunk kéz a kézben, oldalunk mellett két hatalmas bőrönddel. Minden vért elszoríthattam szegény Rob kezében, olyan görcsösen szorongattam. Hatalmasakat lélegezve próbáltam megnyugtatni magam, de egyre csak a házat láttam.

Rob arca jelent meg előttem, egy bíztató mosoly kíséretében. Kezeivel gyengéden megrázott, fejem előre-hátra csuklott. Messziről hallottam Rob könnyed nevetését, ez valamennyire kitisztította a fejem. Már nem láttam olyan homályosan.

- Minden rendben lesz, kicsim. Együtt vagyunk, ne feledd. – megcsókolta a homlokom, mellkasa nagyon közel volt az arcomhoz. Mélyet lélegeztem belőle, bódító illata beszökött az orromba.

- Együtt. – ismételtem kótyagosan.

Magabiztosan ragadott kézen és húzott a bejárati ajtó felé. Megtorpantam a küszöbön, mikor kitárta előttem az ajtót, de csak a fejét csóválta. Bedobta a bőröndöket a házba, kezeivel átkulcsolta a derekam és beemelt a házba.

Azt hiszem nem erre vártam. Csodálatosan otthonosan volt berendezve, az egész annyira családias volt a falon lévő képektől. Emlékek, pillanatok, amik miatt most úgy éreztem belegázolok ebbe az egészbe. Körbenéztem. Beljebb volt a nappali, és egy lépcső, gondolom fent lehettek a szobák. Rob meglátta érdeklődésem és ezt ki is használva beljebb rántott. Balra volt a konyha és az étkező, aminek az asztala most megterítve állt. Mögötte állt Rob családja.

Egyszerre sikítottunk fel Lizzyvel. Elléptem Rob mellől és a nyakába vetettem magam. Nem tudom melyikünk ölelt szorosabban, én vagy ő, de mindketten elég rendesen megszorongattuk a másikat. Szőke hajzuhataga aztán eltűnt az arcomból. Kábultan néztem a mosolygó szempárba.

- Annyira jó, hogy eljöttél! Nem is tudom mennyi ideje nem beszéltünk. – vigyorgott teli arccal.

- Talán a balesetem óta. – mosolyogtam én is.

Nekem sem kellett több, és megmerevedtem. Végignéztem Rob családján, és az eddig fehér foltok, most arcokká váltak. Tudtam, hogy nem azért, mert már mindenre emlékeztem. Eddig is emlékeztem rájuk, akkor is, mikor Robra nem. Claire és Richard mosolyogva néztek rám. Leszegtem a fejem, a szemeimmel a földet néztem.

Rob ujjai a derekamhoz értek.

- Emlékszel rájuk? – kérdezte halkan, de eléggé hangosan ahhoz, hogy mindenki hallja.

Csak bólintani tudtam. Alig hallható morgás hagyta el a torkát. Összerezzentem. Nem akartam neki fájdalmat okozni, de ökölbe szoruló kezei másról árulkodtak. Hallottam, hogy levegőért kap, majd nagyot nyel.

- Én felviszem a cuccokat, te maradj csak. – szerettem volna tiltakozni, de mire megfordultam, már nem volt ott. Erőltetett mosollyal fordultam vissza a Pattinson család felé.

- Üljünk le. – intett az asztalhoz Richard. Futólag rámosolyogtam, majd robotként ültem le a székre.

Senki nem szólalt meg, minden szempár engem méregetett. Nem tudtam, hogyan kellene hozzáállnom ehhez a helyzethez. Úgy látszik átmeneti emlékkiesésem csak Robra vonatkozott, a családjára nem. Nem tudom mit vártam magamtól. Szerettem volna azt hinni, hogy puszta véletlen az egész, de tudtam, hogy okkal csak Robra nem emlékeztem. A sírás kerülgetett.

Claire láthatta rajtam az elkeseredést, mert beszélni kezdett, amivel elterelte a gondolataimat erről az egészről. Mindenről szó esett. Kezdve a balesetemmel, a filmeken át, mindenről. Még Jeremy is szóba került, amiről fogalmam sem volt, honnan tudtak. Lizzynek megállás nélkül dőltek a kérdései, de az apja egy idő után leállította őt. Azt hiszem másmilyen találkozásra vártam. Könnyebb lett volna, ha rájuk sem emlékszem, de így rettentő nehéz volt. Ideges voltam, az ujjaimat megállás nélkül tördeltem.

Odafent valami csörömpölve esett le a földre, majd tört darabokra. Mind a négyen felfelé kaptuk a fejünket, a szobák felé. Csak Rob lehetett, amitől bennem megfagyott valami. Aggódni kezdtem, a mellkasomban hangosan dörömbölt a szívem.

- Menj csak, kincsem. – hallottam Claire kedves hangját. Azonnal felpattantam és kettesével szedtem a lépcsőket.

Megtorpantam Rob ajtaja előtt. Nem hallottam zajt odabentről, minden csendes volt. Halkan kopogtam be, de nem kaptam választ. Páni félelem uralkodott el rajtam. Mi van ha magában tett kárt? De ezt a gondolatot azonnal kivertem a fejemből. Nem tenné ezt velem.

Lenyomtam a kilincset és bekukucskáltam. Ahogy sejtettem, egy lámpa darabjai hevertek a földön, összetörve. De Rob nem volt a szobában. Beléptem, az ajtót becsuktam magam mögött. Hihetetlen kupleráj volt a szobában. Mindenütt ruhák voltak, a bőröndök az ágy előtt voltak, kinyitva, félig kipakolva. Egyedül az ágy volt rendben, egyébként mintha bomba robbant volna. Elmosolyodtam. Ez annyira Robos volt. Körbejárattam a szemem, de semmi szokatlant nem láttam. Egy átlagos pasi szoba volt, egy gitárral a sarokban. Megakadt a szemem a komódon, elé léptem és tátva maradt a szám.

Öt kép volt a komód tetején, szépen faragott fa kerettel. És mindben én voltam, még a balesetem előtt. Tisztán emlékeztem ezekre a képekre. A forgatáson készült az összes. A középső képen Robbal egymást ölelve álltunk, a legelső premieren. Megbabonázva simítottam végig a képen.

Ez annyira édes.

- Tetszik? – Rob hangja a fülem mögül jött, lélegzete csiklandozta a nyakamat. Megborzongtam a hűvös lehelettől.

- Miért tetted ki ezeket? – kérdeztem továbbra is a képeket nézve. Kezei a derekam köré fonódtak.

- Mert már akkor szerettelek. – egyszerű válasz volt, olyan amit minden lány irulva-pirulva fogadna, de nem én.

Megremegett a kezem, alig láthatóan, de én tökéletesen érzékeltem. Nem akartam, hogy gyorsuló légzésem eláruljon, de Rob megérezte az idegességem és a feltámadó dühöm. Próbáltam tenni ellene, hogy ne érezzek így, de nem ment.

Hirtelen döntöttem el, szinte csal futó gondolatként futott át az agyamon, de én azonnal érte kaptam. Tudtam, hogy most kell megmondanom, ez volt a megfelelő pillanat. Szembefordultam vele, így arcunk között vészesen kevés hely volt. De most nem tudott megbabonázni, elszántan néztem a gyönyörű szempárba.

- Mondanom kell valamit. – jelentettem ki elszántan.

- Hallgatlak. – olyan bizakodóan nézett rám, annyira természetesen, hogy belesajdult a szívem.

Hogy voltam képes egyáltalán elhallgatni előle? Titokban tartani, megtartani magamnak ezt a dolgot. Már mindenki tudta, ő volt az egyetlen, akinek nem mondtam el. Bűntudat fogott el miatta. Amit az előbb mondott nem volt igaz, ezzel tisztában voltam. Nem szerethetett akkor engem, hiszem legjobb barátok voltunk. Minden percet együtt töltöttünk, olyanok voltunk, mint a testvérem. Egyedül a baleset után kezdett el hozzám úgy közeledni. És ezzel annyira tisztában voltam, annyira kézenfekvő volt.

Megfutamodtam. Nyeltem egyet, zavartan pislogtam rá.

- Szeretlek. – végül ennyit mondtam.

Megcsókolt. Volt ebben a csókban valami, ami semennyire nem tetszett. Egészen máshogy csókolt, mint eddig bármikor. Bevillant a fejembe valami, de mikor Rob ujjai cirógatni kezdték a csípőmet azonnal elfelejtettem. Nyaka köré fontam a kezeimet, csókunkat elmélyítettem. Úgy csókoltam, mintha az életem függne tőle. Nem akartam, hogy akár csak egy centire távolabb legyen tőlem.

Ujjaim besiklottak az inge alá, és végigsimítottam a hátán. Torkából vad morgás tört elő, amitől én akaratlanul mosolyodtam el. Belemarkolt a fenekembe, felemelt engem, lábaim a dereka köré fonódtak. Elszakadt ajkaimtól, nyakamat hintette be édes csókokkal. Hangosan nyögdécseltem szerelmem karjai között, vadul szedtem a levegőt. Minden porcikám őérte kiáltott, akartam, hogy megérintsen, hogy végigsimítson ujjaival. Nem bírtam volna ki, ha most itt hagy. Végigdöntött az ágyon, felém gördült. Felnyitottam a szemeimet. Engem nézett, szemei édesen csillogtak, és csak a vágyat láttam benne. Újból megcsókoltam. Keze végigsimított a nyakamon, lesiklott a vállamra, majd megállapodott az övem csatjánál. Megszakított a csókunkat, végigcsókolta a nyakamat, egészen a hasamig. Feltűrte a felsőmet, minden egyes apró kis milliméter végigcsókolt. Úgy éreztem felrobbanok, vagy minimum meghalok, mikor halál lassú tempóban ért hozzá a melleimhez. Hangosan felnyögtem, mikor vadul belemarkolt egyik mellembe, közben észveszejtő csókban részesített. Idegesen ültem fel és csókoltam bele a nyakába. Lerántottam róla az ingét, szabaddá vált mellkasát ajkaimmal térképeztem fel. Türelmetlenül tépte le rólam a felsőmet, majd a melltartómat is.

A pillantásával szinte felfalt, és majdnem felgyulladtam. Az arcom lángba borult, így inkább elbújtam a nyakában. Most a nadrágom következett. Végigdöntött az ágyon, lassan húzni kezdte rólam a feleslegessé vált darabot. Minden egyes felszabadult centire a lábamon csókot nyomott, majd visszafelé is elvégezte a műveletet. Szájával a melleimet kényeztette, kezével a fenekemet markolászta, folyamatos nyögéseket előcsalva belőlem. Tudom, hogy illetlenül viselkedtem, főlem mert vendégségben voltam, de nem bírtam magammal. Lerántottam róla a nadrágját, így már csak két rettentően bosszantó anyag választott el minket egymástól. Kínzó lassúsággal húzta le rólam a falatnyi anyagdarabot, és csókolt végig mindenhol.

Azt hiszem elpattant valami a fejemben. Hihetetlen erővel döntöttem hátra, amitől én kerültem felülre. Meglepődött arcot vágott, még simogatni is elfelejtett. Kihasználtam pillanatnyi kiesését és letéptem róla az alsónadrágját. Nem értünk egymáshoz, még véletlenül sem. Egyre többször dörgölőztem lüktető férfiasságához, vad morgásokat előcsalva belőle. Egy ponton már túl sok volt neki, beleharapott alsó ajkamba, megmarkolta a csípőmet és magára húzott. Egyszerre nyögtünk fel az érzéstől. Megremegtem Rob hatalmas férfiasságától, de nem tétlenkedtem. Mozogni kezdtem rajta, először lassan, kínozva őt. Kezeivel a mellemet markolta, majd kezei lesiklottak a csípőmre, és mozgatni kezdett. Egyre őrültebb tempót diktáltunk, nyögéseinktől telt meg a kis szoba. Rob kezei belemarkoltak a fenekembe. Egyre jobban remegtem a karjaiban, közeledve a gyönyör felé. Egy hangos sikoly kíséretében jutottam fel a csúcsra, majd Rob is követett engem. Három határozott lökés után felmorgott, megfeszült bennem, majd éreztem, hogy elernyed.

Fáradtan dőltem a mellkasára, testünk összetapadt a verejtéktől. Hallgattam Rob egyeletlen szívverését, próbáltam magam lenyugtatni, kevés sikerrel. Légzésem nagy sokára lelassult, Rob ujjai a hátamat cirógatták. Kicsusszant belőlem, maga mellé húzott és nyomott egy puszit az ajkaimra.

Aztán elnevettük magunkat. Édesen mosolygott, legszívesebben újra rávetettem volna magam, de az nem lett volna túl okos döntés. Így is hallotta már az egész ház az attrakciónkat, nem akartam még jobban felhívni a figyelmüket.

- Szerinted hallották? – kérdeztem halkan. Beharaptam az ajkam, mire még szélesebben vigyorgott.

- Hm… téged igen. – vonta meg a vállát, amjd felnevetett. Dühösen próbáltam rá nézni. Hasát fogta a nevetéstől, mikor oldalba vágtam.

Felültem, ujjaimmal a hasát cirógattam. Elgondolkodva néztem ki az ablakon. Annyira tökéletes volt az elmúlt fél óra, hogy megfeledkeztem idegesítő gondolataimról. De most mintha csak arra vártak volna, hogy végezzünk, visszatértek, és ott kavarogtak a fejemben.

- Rob? – megsimogatta a hátam, amire összeborzongtam, de nem hagytam fel a kísérlettel, hogy komolyan beszéljünk. Hátralestem a vállam felett. Komolyan nézett rám, de szemeiben láttam, hogy ő is máshol jár. – Haragszol rám?

- Már miért haragudnék, picim? – elsiklottam az új megnevezés felett, vártam a válaszára. Azonnal leesett neki, mikor szemeimmel az ajtó felé böktem. – Nem tehetsz róla, hogy csak rám nem emlékszel.

- Szerinted ez miért van? Mármint, hogy csak téged felejtettelek el. – magamnak mondtam múlt időben, de Robnak nem tűnt fel.

- Talán… nem tudom ezen én is sokat gondolkodtam. És van is egy elméletem. – mellém ült, arca rettentő komoly volt, és elgondolkodó. Majdnem felnevetettem. Régen is sok elmélete volt, amit általában részegen vitattunk meg. – talán azért, mert el akartál felejteni. Talán tettem valamit, megbántottalak. De lehet, hogy ez a sors, és csak egy esélyt kaptunk.

- Régen… mikor barátok voltunk, tényleg szerettél? – kérdeztem tőle őszintén.

- Nem voltam beléd szerelmes, vagyis nem kötöttek hozzád annyira erős érzelmek. De valamit mindig éreztem irántad.

Elfordultam, hogy ne láthassa a mosolyom. Tisztán emlékeztem, hogy miken gondolkodtam, mielőtt a balesetem lett volna. Rob már akkor fura dolgokat művelt velem, csak a gondolatától elvesztettem a fonalat.

- Mondd csak… emlékszel akkor Tomra is?

Felnevettem.

- Tomra ki ne emlékezne? – nevettem tovább. Felnevetett ő is, de nem volt szívből jövő.

- Bárcsak rájöhetnék miért nem emlékszel rám. Talán elkövettem valamit? – közel hajolt hozzám, arcán csábító mosollyal.

Hatalmasat nyeltem. A nyakam tövéhez hajol, lélegzete csiklandozta a bőrömet. Belecsókolt a nyakamba, a hideg végigfutott a hátamon.

-         Rob –

Mint kiderült Kris emlékezett Tomra. A parkban futottunk vele össze, és Kris nevetve vetette bele magát a karjaiba. Egész délután hármasban sétáltunk a városban, még akkor is, mikor szemerkélni kezdett az eső. Bántott a gondolat, hogy az én szerelmem csak rám nem emlékszik, de így talán jobb is volt. Kaptunk egy esélyt, hogy együtt lehessünk.

Csak szavakat hallottam Kris és Tom beszélgetéséből. Elgondolkodva lépkedtem mellettük, kezeim a zsebembe mélyesztve. Megbabonázva figyeltem, ahogyan a lány, akiért bármit képes lettem volna megtenni, előttem sétálva nevetett Tom hülyeségein. Annyira gyönyörű volt, annyira természetes, és annyira megbabonázó.

- És arra emlékszel, mikor egyik karácsonykor majdnem felgyújtottuk a bárt? – kérdezte Tom röhögve. Én is felkuncogtam. Kristen annyira berúgott aznap este, hogy a bár vezetőjével kezdett flörtölni, és mikor az kijelentette, hogy házas, Kris annyira dühbe gurult, hogy felgyújtással fenyegetőzött.

- Igen. – felnevetett ő is. – És csak Robnak sikerült elrángatnia onnan. Kész szerencse, hogy nem kaptak el a rendőrök.

Mindhárman egyszerre torpantunk meg. Az agyam valahol elhagyhattam az előző lépésnél. Bámultam Kristen hátát. Tom arca értetlenül nézett hol rám, hogy Krisre. Szerelmem megfordult, szemeivel engem keresett. Az arca mintha csak engem tükrözött volna. Félelem ült szép arcán, szemei elgyötörten meredtek az enyémbe.

Aztán a szavak eljutottak hozzám, és a szívembe éles, erős fájdalom nyilallt.

- Rob én… - nem hallottam tisztán Kris hangját.

Az eső lezúdult, mintha csak dézsából öntötték volna. Gyorsan szedtem a levegőt, de még mindig nem tudtam tisztán gondolkodni.

 - Ezt most nem értem Kristen. – próbáltam túlkiabálni az esőt. Kris felém lépett, de én csak hátráltam egyet. Elkeseredett arccal próbálta keresni a tekintetem.

- El akartam már mondani, de nem volt megfelelő pillanat. – gyenge próbálkozás volt, hangja gyenge volt, és erőtlen. Tom továbbra is a háttérben állt, csak a lányt láttam, és a saját érzéseimet éreztem.

Ha lehet még kínzóbb és égetőbb fájdalom suhant át a testemen. Aztán a düh is elért, és a tiszta gondolkodás felé kerekedett. A kezeim remegni kezdtek, a szívem a torkomban dobogott, tompán, lassan.

- Mit? – vészjósló volt a hangom.

- Én… emlékszem rád. Mindenre emlékszem. – gyorsan hadart, szinte küzdenem kellett, hogy halljak valamit ebben az istenverte esőben. – Kérlek Rob, én tényleg el akartam mondani, csak egyszerűen nem…

- És mégis mikor akartad ezt a csekélyke kis dolgot közölni velem? – kérdeztem üvöltve. – Mikor szexeltünk, vagy mikor szerelmet vallottam?

Összerezzent durva hangomtól, de nem érdekelt. Csak a szívszorító fájdalmat éreztem.

- Rob, én…

- Mióta?

Egyik lábáról a másikra állt. Még az esőfüggönyön is át láttam, hogy sír.

- Európa óta.

- Értem. – ennyi telt tőlem.

Megfordultam és határozott léptettek haladtam előre, el innen, messze tőle.

- Ne, Rob! Kérlek! – kiáltott Kris már zokogva. Megfordultam, és csak akkor vettem észre, hogy a hideg cseppeken keresztül nekem is ömlenek a könnyeim.

- Takarod a szemem elől! Nem akarlak látni, te hazug ribanc! – üvöltöttem teli torokból.

És elrohantam, magam mögött hagyva a térdre rogyó Kristent, és a döbbent barátomat. Rohantam az esőben, bőrig ázva futottam.

De az agyamban egyre csak az járt, hogy a szerelmem hazudott nekem. A kínzó fájdalom elviselhetetlen volt. Nem éreztem mást, csak a szokatlan érzést, ami felemésztette az egész testem.