Sziasztok! Bocsánat a sok késésért, de az elmúlt napokban eléggé elfoglalt voltam. Azért is bocsánat, ha nem fog nektek tetszeni, de most csak ennyi telt tőlem. A következő fejezet sokkal eseménydúsabb lesz. Remélem ez is elnyeri a tetszésetek! Mindenkinek kellemes olvasást! Ja és mielőtt elolvasod! Kérlek szavazz oldalt, mert nagyon fontos lenne! Kettő van, kérlek mindkettőt nézd meg! Köszönöm! Milli
****
13.fejezet – Ködös napok
Az elmúlt napokban, mintha egy kisangyal szállt volna meg, vagy legalábbis valami a fejembe szállt. Úgy éreztem magam, mintha dróton rángattak volna, de egy cseppet sem zavart. A lehető legkevesebbet akartam a külvilággal tölteni. Szívesebben maradtam az én kis buborékomba, ami már hetek óta vett körbe engem. És Robot.
Úgy éreztem, az életem végre értelmet nyert azzal, hogy megcsókolt engem. Most már tudtam, miért ébredtem fel reggelente, miért sminkeltem magam, miért vettem olyan méreg drága ruhákat. Persze ezt ő is észrevette és közölte velem, hogy nem kell miatta kiöltöznöm. De én mégis megtettem. A kis buborékom arra késztetett, hogy a lehető legcsinosabb legyek Rob oldalán. Mégha a külvilág erről semmit nem tudott.
- Állj! – üvöltötte egy hang. Pislogtam párat, szemeim előtt az elmosódott foltok lassan alakot nyertek. – Kristen, kincsem! Ugye tisztában vagy vele, hogy ez egy pár másodperces reklámfilm?
Beharaptam a szám úgy néztem fel a férfi arcába.
- Bocsánat, nem fordul elő többször. – szabadkoztam. Újra magam köré csavartam a takarót, hogy kicsit jobban fedjen.
- Igen, ezt már az előző három alkalommal elhitetted velem. Kérlek szépen, Kristen. Már csak pár perc. – igazából hálás voltam neki, hogy nem osztott le a földig, csak ennyit kaptam. Így bólintottam, és kezembe vettem a kis üvegcsét. – Oké emberek még egyszer! Utoljára!
Kényelmesen elhelyezkedtem, és belenéztem a kamerába.
Igazából Rob miatt fogadtam el a felkérést, hogy én legyek az új Versace parfüm* arca. Így miatta mentem el a megbeszélésekre, untam halálra a fejem, és ültem most ebben a kanapéban egy szál törülközőben. Mosolyt erőltettem az arcomra, és hagytam, hogy a félmeztelen férfi, aki már kb. ötödjére simított végig az arcomon, ismét megismételje a mozdulatot. Elképzeltem, hogy Rob teszi ugyan ezt, és éreztem, elpirultam. Belenéztem a kamerába, és elmondtam a szövegem.
- És… ennyi! – kiabálta reményeim szerint utoljára a rendező. Hozzám lépett, ahogyan még páran. – Isteni vagy, édes!
Mosolyogtam, mit tudtam volna tenni. Felkászálódtam a kanapéról és elindultam az öltözőm felé. Az amúgy két perces gyalogút az öltözőmig, most tíz perc volt. Nagyon lassan lépkedtem, gondosan ügyelve, nehogy lecsússzon a takaró. Lábammal belöktem az ajtót, és kifújtam a levegőt, amikor ledobhattam magamról a meleg anyagot.
- Csinos! – jött egy hang bentről, én meg felsikítottam. Szerettem volna magam elé tenni a kezem, de valószínűleg nem takart volna semmit. Így egy helyben álltam, és hagytam, hogy a hang tulajdonosa elém sétáljon.
Az egész arcom lángolt, mikor meztelen testem átölelte, és magához húzott. Fejemet a mellkasába fúrtam, mintha ez bármit is segített volna. Illata beszökött az orromba, és a lyuk, amit napközben éreztem, eltűnt. Szorosan öleltem, még akkor is, mikor egyik ujjával felemelte az állam. Azzal a bizonyos mosollyal nézett rám, amitől bármelyik percben képes voltam elájulni. Éreztem, hogy a lábaim remegni kezdenek, a szívem a torkomban dobog. Még akkor sem ájultam el, amikor ajkai egészen lassan közelítettek az enyémhez. Végül megadtam magam a tomboló vágynak, és magamhoz rántottam.
Nyelveink egyből egymásra találtak, és vad csatába hívták a másikat. Ujjai már rég felfedező útra indultak rajtam, ahogyan az enyémek is. Hagytam, hogy a fenekemnél fogva felemeljen, a lábaimat a dereka köré csavartam. Egész testem őérte remegett, és nem pazaroltam a nyögésekből sem. Egyik keze a hátamat cirógatta, másikkal a mellemhez nyúlt hozzá óvatosan. Szemérmetlenül nyögtem bele a csókba, mikor tenyere bezárta a mellem. Vadul szedtem a levegőt, mikor a falhoz nyomott, nyakamat kezdte csókolgatni, én meg egyre jobban vonaglottam alatta. Valahogyan lefejtettem róla az ingét ami halkan hullott a padlóra. Rob erősen tartott, tudtam, hogy nem eshetek le. De így a kezeim meg voltak kötözve. Ujjai lassan csúsztak le a mellemen át, a köldökömhöz, majd onnan a combomra. Kezdtem elveszteni a fejemet, és mikor már azt hittem nem éghetek jobban, Rob hozzám ért. Egészen óvatosan, mintha porcelán lennék. Eddig még soha nem jutottunk el, és ezzel ő is tisztában volt, tudtam, már csak abból is, mikor a szemembe nézett. Végig az arcomat figyelte, mikor ujjai a csiklómat kezdték ingerelni. Beharaptam a szám, nehogy felsikítsak, de még így is elég hangosan nyögdécseltem a kezeiben.
- Rob… - szerettem volna neki elmondani, hogy ebben a pózban én tehetetlen vagyok, de nem hagyott szóhoz jutni. Ujjai belém csusszantak, én pedig remegni kezdtem. Vadul karmoltam a hátát, miközben ujjai bennem mozogtak. A levegő egyre forróbb lett körülöttünk, úgy éreztem felrobbanok, vagy szétolvadok. Egész testem remegett, vadul sóvárgott Rob egész lénye után. Szerettem volna, ha én is tehetek valamit, de csak vonaglottam ölelő karjaiban, miközben ő az egekbe kínzott.
Szemembe nézett, majd megcsókolt. Nem kellett sok idő, elszakadtam tőle, és felsikítottam. Nem tudom meddig remeghettem a karjaiban, csak arra eszméltem fel, hogy zihálva csuklik a fejem a mellkasára.
- Kris? – kérdezte tőlem halkan. Felnéztem, ő pedig lassan lépkedett velem az öltözőben lévő kanapéhoz. Óvatosan leültetett az ölébe, én pedig kényelmesen elhelyezkedtem rajta, szándékosan ingerelve őt. Felnyögött, én pedig kuncogtam. Tudtam, hogy nem volt szép húzás tőlem. Átölelt, én meg sóhajtottam. Olyan kellemes volt itt. - Hiányoztál. Nagyon.
- Te is hiányoztál. – mosolyogtam rá. Szerettem volna mást is mondani, de valami megakadályozott.
Hagytam, hogy az elmém máshova repítsen, két évvel előrébb. Egy teremben ültem, mikor Rob belépett. Hozzá szaladtam, szorosan ölelt engem, és mérhetetlen boldogság uralt engem. Tökéletesen emlékeztem minden részletre. Akkor is ezt mondta. Hogy hiányoztam neki.
Kitéptem magam ebből a fogságból, és visszanéztem a szempárba. Eltoltam magam tőle, és felöltöztem.
- Kicsim, ne felejtsd el, hogy holnap interjúnk lesz. – emlékeztetett már sokadjára. Szememet forgatva fordultam felé és nyújtottam a kezemet neki. Felállt, átkulcsolta ujjainkat és megcsókolt.
- És hogy csináljuk? – kérdeztem, mikor befejezte ajkaim ostromlását. Értetlen arcot kaptam válaszul.
- Mármint mit?
- Hogyhogy mit? Ezt! – sokatmondóan lenéztem a kezünkre, majd vissza rá. Szemeimben mintha egy pillanatra haragot láttam volna, de arca hamar megkomolyodott. Szerettem volna neki elmagyarázni, de nem hagyott időt nekem.
- Megint el akarod játszani?
Ideges lettem. Tudtam mire érti. Régen is ez volt. Mikor még az Alkonyat nem volt olyan nagy cucc. Titokban voltunk együtt, amiről persze nekem nem kéne tudnom. De tudtam, és így csak rosszabb volt. Sokkal rosszabb. Így ártatlan fejet vágtam.
- Nem tudom miről beszélsz.
- Nem akarom, hogy azért ne lehessünk együtt, mert te titokban akarod tartani. Nem akarsz engem vállalni? – arca gyermeteg volt, szemeiben a kétségbeesés villant. Átöleltem a derekát, végig tartva a szemkontaktust.
- Én lennék a legboldogabb ember, ha ország világnak megmutathatnám, hogy együtt vagyunk. De a kapcsolatunk még nem áll erre készen, Rob. Szétszednének minket! – a tenyerem izzadt, az arcom lángolt. És a szívem porig égett. Nem akartam ezt, de nem láttam más lehetőséget.
Kopogtak, mi meg szétváltunk. Hátrált tőlem egy lépést, és úgy éreztem, hibát követek el. Egy arc dugta be a fejét, a rendező. Mindent megköszönt nekem, és átadott egy köteg papírt. Rob nem nézett rám utána, egészen az autójáig nem szólt hozzám. Odaléptem az enyémhez, és kitártam az ajtót. Vártam, hogy mondjon valamit, de csak idegesen toporgott a kocsim mellett. Mélyeket kellett lélegeznem, hogy ne bőgjem el magam.
Mekkora egy köcsög vagy, te lány!
- Akkor majd holnap találkozunk. – megérintette a kezem, ennyi. Szerettem volna a szemébe nézni, hogy tudjam, mire gondol. De így sem volt nehéz kitalálni. Csalódott volt.
- Nem jössz át ma este? – kérdeztem reménykedve. Szerettem volna átölelni, megcsókolni, vagy csak elmondani neki mennyit jelent nekem. De választottam egy utat, amiről már nem léphettem le. És tudtam, hogy egy nap majd megérti. Legalábbis reménykedtem benne.
- Ma este nem. – hátat fordított nekem, és elment. Egyszerűen elsétált, beült a kocsijába és elment.
Nyeltem egyet, majd indítottam. Egész úton ügyeltem rá, hogy még véletlenül se gondoljak Robra, vagy erre az egészre. Éreztem, hogy a torkomat csípi valami, és a szememet is. Nagyokat nyeltem és pislogtam, de nem segített. Leparkoltam a hatalmas ház előtt, majd kitört belőlem a sírás. A könnyeim eszeveszettül potyogtak, egyenesen az ölembe, és semmi nem állíthatta meg őket.
Egyszerűen nem voltam hajlandó elhinni, mekkora mazochista vagyok. Mindenem megvolt. Mindenem. Megkaptam Robot, akire már több éve vártam, boldog életem volt, a fotósok sem zaklattak már, és anyámmal is egész jól kijöttem. Erre kreálok magamnak egy hatalmas zűrt, és a boldogságbuborékom kipukkan. Fantasztikus!
- Kris! – kiáltott valaki. Letöröltem a szemem, belepillantottam a tükörbe, és hálát adtam az égnek, hogy sikerült vízálló sminket vennem. Remegő lábakkal szálltam ki a kocsiból és sétáltam Ashley elé. Megölelt, de valami fura módon testtatása feszes volt. – Jól vagy?
Nem értettem a kérdés lényegét, így csak vállat vontam. Ahelyett, hogy a házba vezetett volna be, egyenesen a kert felé vettük az irányt. Szememmel automatikusan Nikkit kerestem, de ő nem volt sehol.
- Miért akartál találkozni? Miért nem egy plázába hívtál? – kérdeztem. Nem akartam, hogy lássa, bajom van.
- Itt nyugisabb. – leült egy padra, én meg követtem. Vizslató szemekkel fordult felém, mire a kezeim remegni kezdtek Ash túl jól látja át a helyzetet. Valószínűleg Jacksontól tanulta. – Mi van Robbal?
Nyeltem egyet, de a vállam így is megrázkódott. Minden színészi tehetségem be kellett vetnem, nehogy lebukjak. De Ash nem egy kamera volt. Ő a barátnőm, akinek a hazudozás felér egy jeggyel a pokolba.
- Azt hiszem megvan az első veszekedés. Vagyis csak fogunk veszekedni. – az ujjaimmal babráltam.
- Elmondtad neki? – nézett rám döbbenten. Ugyan olyan döbbenettel néztem vissza rá. Lehet, hogy az agyam máshogy működött az előző hetekben, de ezt a kérdést sehogyan sem értettem.
- Mi van? Te meg miről beszélsz?
- Elmondtad neki, hogy emlékszel mindenre? – kérdezte kijavítva magát.
Megfagytam. Néztem Ash szemeibe, de csak az őszinteséget láttam benne. Én meg csak ültem, és néztem rá. Éreztem, hogy remegni kezdek, de nem tettem ellene. Az olyan jól felállított falaim, most egy pillanat alatt lebomlottak.
- Honnan tudod? – kérdeztem remegő hangon. Úgy éreztem magam, mint egy krimiben, vagy valami ócska filmben. Ez is csak velem történhetett meg.
- Már az első pillanattól tudtam. Mikor felébredtél a hotelban, láttam a szemeidben. Egyszerűen tudtam, hogy az emlékeid visszajöttek. Senkinek nem szóltam róla, csak Jack jött oda hozzám, hogy megváltoztál. De biztosan ő sem tudja. Meglepődtem, hogy nem mondtad el neki.
- Nem akarom neki elmondani! – jól kihangsúlyoztam azt a bizonyos szót.
- Joga van tudni, Kristen!
- Tudom. – suttogtam előre. Megfogta a kezem, de magamban azt kívántam, bárcsak Rob érintené meg a kezem ilyen gyengédséggel. Nem tudom miért, de beszélni kezdtem. – Nem akarom neki elmondani, mert… félek. Ő nem Kristenbe szeretett bele. Hanem abba a Krisbe, aki a baleset után lettem. Tudom, hogy előtte is tetszettem neki, de megváltoztam. Azért kezdett felém közeledni, mert tudta, hogy nem emlékszem rá. Mindenre emlékszem. Régen nem közelített felém, mert barátok voltunk. De most, hogy semmire nem emlékeztem, vagyis őrá nem, volt egy kiinduló pontja. Ő nem engem szeret. Hanem a régi Krist.
- Ez hülyeség! – vágta rá azonnal Ashley, de mikor a szemébe néztem, tudtam, hogy nem így gondolja. Igazam volt, éreztem.
- Nem, nem az! Tudom, mert… tudom. Megváltozott a baleset óta, nem olyan volt, mint előtte. Mikor barátok voltunk, nyugodtan filmezhettünk együtt, aludhattunk együtt, nem mászott rám. De amióta van ez, azóta bátran közeledik felém úgy. Nem mintha kihasználta volna a helyzetet, nem erről van szó. Csak Rob… - sóhajtottam, majd mérgemben felálltam. – Azt kívánom, bárcsak ne emlékeznék rá! Bárcsak minden olyan lenne, mint mikor nem tudtam ki ő. Mikor felállítottam magamban egy arcot Robról. De most mindent tudok, és ez… rossz.
- Jaj, Kris! – átölelt, én meg elsírtam magam. Hagyta, hogy eláztassam méregdrága ingét.
Cseppet sem nyugtatott meg a simogatás a hátamon, vagy a kedves szavak a fülembe. Nem tudom meddig bőghettem a vállán, csak arra emlékeztem, hogy beültetett a kocsimba és útnak engedett. Innentől kezdve minden egy filmszalag lett. Mint egy robot, fürödtem le és bújtam ágyba. Megnéztem egy filmet, amit végigbőgtem, attól függetlenül, hogy az Avatar volt, majd elaludtam.
Nem álmodtam, amiért külön hálás voltam.
Reggelre a szemeim bedagadtak és vörösek voltak a sírástól. Még a hideg zuhany sem segített. Rossz előérzetem volt. Tudtam, hogy ma valami nagyon rossz fog velem történni. Nem akartam ezt érezni, de még akkor is biztos voltam benne, mikor kiszálltam a stúdió előtt. Nem éppen úgy öltöztem, mintha egy interjúra jöttem volna. Egy fekete bőrdzseki volt rajtam, egy sima farmer, és egy fekete felső. Nem éreztem úgy, hogy kisestélyiben kellett volna jönnöm.
Egyből tudtam, hogy elég érdekes festhetek így, mikor beléptem a terembe. Mindenki engem nézett és egy pillanatra mindenki elhallgatott. Magamban morgolódva lépkedtem a férfi felé aki mosolyogva sietett elém. Megrázta a kezem és lelkesen bemutatkozott.
- Helló, a nevem Mark. Alig várom, hogy beszélhessünk. Most mennem kell, de bent találkozunk. – még egyszer megrázta a kezem, majd eltűnt, helyét egy köteg sminkes vette át. Hát igen, smink az rám fért volna.
- Kris! – a hangtól kirázott a hideg, és bármennyire padlón voltam, mosoly jelent meg az arcomon, amitől én lepődtem meg a legjobban. Megfordultam, de csak egy pillanatra láthattam Robot, mert a karjaiba zárt. Nem úgy mintha bármi is lenne, csak, mint barátok. Ettől is jobban éreztem magam, és szorosan visszaöleltem. Hallottam, hogy kifújja a levegőt, és én is így tettem. Elhúzódtam tőle és a szemébe néztem. Arca boldog volt, szemei kevésbé. Láttam bennük a szomorúságot, de azért mosolyogtam. – Már féltem, hogy csak én leszek ilyen szakadt.
Lenéztem magamra, majd rá, és felnevettem. Rajta is egy fekete bőrdzseki volt, valamint egy fehér mintás felső. Ott volt a hajában a szemüveg, amitől csak még Robosabb lett.
- Figyelem, két perc! – harsogta egy hang. Még egyszer rámosolyogtam, mielőtt egy nő elkísérte a helyére, és én is követtem egy férfit.
Hallottam az emberek nyüzsgő zaját, majd felharsant a műsor zenéje. Nem nagyon kötötte le a figyelmem a férfi hangja, de azért figyeltem. Elmagyarázta, hogy akkor kell bemennem, mikor Rob és Mark nevetnek valamin, majd behívnak. Bólogattam, de közben Robot lestem. Piros fény villant, és a stúdió elhallgatott. Az én szemeim végig egy bizonyos pontot néztek.
Rob önfeledten beszélgetett a férfival, de azért néha elkaptam a pillantását. Mark kérdései csak szakmaiak voltak, amiért hálás voltam. A férfi felnevetett, amjd követte Robert is. Tudtam, hogy idő van.
- És most, hölgyeim és uraim, jöjjön Kristen Stewart, akire mindenki várt! – a mögöttem lévő férfi meglökött, a tömeg meg felsikoltott. Integetve léptem be a terembe. Zavaromban a zsebembe dugtam egyik kezem, míg a másikkal a hajamba túrtam. Leültem Rob mellé aki rám mosolygott, én meg elpirultam.
Tipikus…
- Hogy vagy ma, Kris? – kérdezte tőlem Mark.
- Köszi, jól. Picit zavarban vagyok, hogy ennyi ember néz, de azért jól vagyok. – a tömeg felnevetett, ahogyan Mark és Rob is. Nem volt ebben semmi vicces.
- Egy ilyen gyönyörű, és híres nő, mint te, hogyhogy izgul? – kérdezett tőlem újból.
- Attól, hogy híres vagyok, még a tömeg zavarhat. Sosem szerettem a tömeget, azt meg főleg nem, ha néznek. Zavarban érzem magam, ha mindenki engem bámul. Igaz, Rob? – néztem rá, mert zavart, hogy végig engem bámult. Szemei majdnem kiestek a helyéről, amiért mosolyognom kellett.
- Igen, tényleg gyönyörű vagy. – válaszolt, csak nem a kérdésre.
Ledöbbentem, ahogyan a terem is. Láttam, hogy egy csávó a kamera mögött felmutat egy táblát, amin a NEVETÉS szó szerepelt. A terem felnevetett, követte őt Mark, amjd lassan én is.
Az agyam kikapcsolt, és automatikusan válaszoltam. Minden szóba jött. A családom, a filmek. De főleg a Breaking Dawnról volt szó. Készségesen válaszoltunk mindenre. Az igazság az volt, hogy jól éreztem magam. Mark rettentő jól tudta előadni a dolgokat, és mindenkit megnevetett. Én meg adtam a formám, és hülyéskedtem. Egészen odáig, míg egy kérdésre ki nem húztam a hátam, és fagyott le arcomról a mosoly.
- És mi van a magánélettel? – kérdezte tőlünk komolyan. Mindketten egymásra néztünk, majd megvontuk a vállunkat.
- Mi lenne? – kérdeztem vissza. – Miután szakítottam Jeremyvel, senki nem jött fel.
- A szakítás oka Robert volt?
- Nem, bár mindenki azt hiszi. Egyszerűen nem illettünk össze. – ami igaz volt, csak nem akartam elmondani, hogy miután megvert Robot, cseppet sem volt kedvem vele együtt maradni.
- Igaz az, hogy gyengéd érzelmeket táplálsz a kollégád iránt? – szegezett nekem egy újabb kérdést. A hátam kiegyenesedett, a szívem hangosan dobogott a mellkasomban. A teremben mindenki a válaszom várta. Kétségbeesetten néztem a mellettem ülő Robra, aki hatalmasat nyelve nevetett fel. Rákaptam a tekintetem.
- Ugyan már, Mark. – nevetett tovább. Hisztérikusan nevettem fel én is. – Mindenki tudja, hogy az ilyen kapcsolatok nem hosszú életűek.
- Igazán? – előztem meg Markot. Egész testemmel Rob felé fordultam, aki az előző kétségbeesésemmel nézett vissza rám. – És mi van akkor ha szeretik egymást? Ott van Angelina Jolie és Brad Pitt féle páros!
- Az a helyzet Rob, hogy Kritsennek igaza van. – helyeselt Mark előttem.
- Nem úgy értettem… - próbálta menteni a helyzetet Rob.
- Akkor hogyan? – kérdeztem tőle. A reggeli rossz előérzetem most még jobban görcsbe csavarta a gyomrom. Nem tetszett Rob válasza, sem az, hogy arcán az az elnéző mosoly ült, amitől meg kellett volna hatódnom.
- Hát… Rólunk már nagyon sokszor felröppentek a pletykák, amiről mind tudjuk, hogy nem igazak. Nagyon sokszor támadtak minket, így esélyünk sem lett volna együtt lenni. Egyébként is, Kris és én, ég és föld vagyunk.
- Mondj nekünk pár példát. – Markot egyértelműen ez a téma kötötte le a legjobban.
Miközben Rob felsorolta miért is nem illünk össze, én a bőgéssel küszködtem. A gyomorom irdatlan görcsben állt, a torkomban egy hatalmas gombóc kapott helyet, a szememet csípte a sok fény, amik néha néha elmosódtak. Végig magam elé bámultam, közben az agyam kikapcsolt.
- Köszönjük szépen. Jövő héten találkozunk! – köszönt el tőlünk. Láttam, hogy kikapcsolnak a kamerák, én meg egyből felálltam.
Nem vettem a fáradtságot rá, hogy elköszönjek, kirohantam a stúdióból, ahol egy tömeg ember várt, és sikoltozta a nevem. Cseppet sem kedvesen vágtam át a tömegen, akik egyre csak azt kiabálták, írjam alá ezt, meg azt. Nem álltam meg még akkor sem, mikor egy hang kivált a tömegből, és egyre hangosabban jött felém. Hagytam, hogy a könnyeim utat nyerjenek, ezen a héten már sokadjára.
Nem tudtam elhinni, hogy egy ilyen műsor képes volt mindent tönkretenni. Úgy éreztem elegem van, és képes lennék kiszállni ebből az egészből. Annyit szenvedtünk már idáig, és most megint minden ott van ahol az elején. Kezdett nagyon elegem lenni.
- Kris, állj már meg! – kiabálta ekkor egészen közelről az a bizonyos hang. Megálltam, és megfordultam. A kezeim ökölbe szorulva lógtak a testem mellett, és remegtek. Hagytam, hogy meglássa könny áztatta arcomat. – Kicsim!
Át akart ölelni, de ellöktem magamtól. Értetlenül nézett rám vissza.
- Ugyan már, tudod, hogy amiket bent mondtam, nem voltak igazak.
- Valóban? Tudod, mit gondolok? Azt hogy egy hazug vagy! – kiabáltam neki. Nem érdekelt már a tömeg, aki mindet bámult. Semmi nem érdekelt.
- Tényleg? Én vagyok a hazug? Hát csak emlékeztetnélek rá, hogy ez a te kívánságod volt! – kiabált nekem vissza. Elléptem egyet. Nem akartam hallani amit mond. – Te akartad, hogy senki nem tudja, és az egész titokban legyen. Csak nem fogom akkor egy interjún megszegni, amit neked ígértem. Amit egymásnak ígértünk.
- Ez nem változtat Rob! – kiabáltam már sírva.
Láttam, hogy arca megenyhül. Közelebb lépett hozzám, és átölelt, én meg visszaöleltem. De nem segített, csak rosszabb lett.
- Mi nem illünk össze. Te magad mondtad. Most is, és a premieren is. – elcsuklott a hangom, és keményen a szemébe néztem.
- Kérlek, ne csináld ezt! – megszorította a karom, de ez sem hatott meg. – Csak most kaptalak meg!
- Hagyj békén engem. És ne próbálj meg keresni! – suttogva ejtettem ki a szavakat. Megfordultam és futásnak eredtem.
Nem tudom hova futottam, nem láttam semmit a könnyeimtől. Csak azt tudtam, hogy nem akartam Rob közelében lenni. Még véletlenül sem.
