11.fejezet

Sziasztok! Bocsánat a késésért, de a családdal töltöttem az elmúlt napokat. Szerintem senkinek nem hiányoztam. :) Nem hinném, hogy sokan leültek a gép elé, azzal a gondolattal, hogy elolvassák a következő fejezetet. Mindenki pihent, amit megértek. Én is így tettem. De most ideje olvasni! :)

****

11.fejezet – Kalitka

Nem tudom melyik tény ijesztett meg jobban. Az, hogy Jeremy bármelyik percben ránk törhet – márpedig tudom, hogy megtenné -, vagy az, hogy Robbal félelmetesen jól el tudok beszélgetni. Mintha a lényem lenne. Tökéletesen megért, tökéletesen kiegészít. Minden lány álma. Egy barát, aki ott van, ha kell, egy ember, akinek bármit elmondhatsz, egy társ…

Csak nekem jutott ki a rosszból. A tudat, hogy egy kattogó bombával éltem eddig együtt megrémisztett. Már az elején rá kellett volna jönnöm. De én vakon mentem utána, követtem bárhova. Másik Jeremy volt. Nem az, akit én megismertem. Az én Jeremym kedves, aranyos, megértő. De ez…

Újból elfogott a hányinger. Legszívesebben ott ütöttem volna, ahol csak érem, de se erőm, se bátorságom nem volt hozzá.

-   Kris? – hallottam egy bársonyos hangot. Felnyitottam a szemeim, és egyből az övéibe akadtam. Fejem a vállán pihent, így arcunk csak pár centire volt a másikétól. Régen ez megrémisztett, de most boldogsággal töltött el. Velem volt, és csak ez számított. Nem érdekelt más.

- Igen? – csak nekem tűnt mélynek a hangom?

- Most mihez kezdesz? – szegezte nekem az egyik legfontosabb kérdést. Eddig mindenről beszélgettünk, csak erről nem. Elmondtam neki a történeteket, ő meghallgatott. Szóba jött a forgatás, a filmek, az életünk. De ez a rész valahogy kimaradt. Nem tartottam lényegesnek. Nem akartam róla beszélni. Nem akartam, hogy téma legyen Ő.

- Hát… - beharaptam a szám. – Nem lenne baj, ha itt aludnék? Késő van, és nem akarok…

- … hazamenni. – fejezte be helyettem. Elmosolyodtam, és újból nekidőltem. Szorosan a mellkasához bújtam. Biztonságban éreztem magam. – Nyugodtan maradj. Aludhatsz a szobámban. Én kint alszom.

- De ha ez baj, akkor hazamegyek. Most ezen ne múljon! – nem akartam teher lenni számára. Eddig is csak bőgtem, és kiabáltam, levezetve rajta a dühöm. Még most is szégyelltem magam.

Maga felé fordított, kezeivel tartott engem, különben orra buktam volna. Megint azt az elszánt tekintetét vette fel, amit annyira tiszteltem benne. Egy rossz szava nem volt. Nem szidta Jeremyt, csak hallgatott.

- Kristen! Soha nem küldenélek el, érted? – ezzel a lendülettel kapott fel engem, és cipelt be a szobájába. Nem volt időm körbenézni, szemeim egyre csak lent ragadtak, úgy kellett őket felküzdenem.

Egy puha és meleg takaró vett körbe. Behunytam a szemeimet, és elképzeltem, hogy Rob betakar. Erőltetnem kellett az agyam, hogy rájöjjek Jeremy mikor csinált velem ilyet. Soha nem volt velem ilyen figyelmes. Akaratlanul kezdtem el összehasonlítani Jeremyt Robbal. De semmi közös nem volt bennük. Tűz és víz voltak.

Hamar elnyomott az álom ebben a melegben. Biztonságban éreztem magam, tudtam, hogy itt nem találhat meg. És ha meg is találna itt van nekem a személyi testőröm. Másnál nem is lehettem volna nagyobb biztonságban. Arra a gondolatra, hogy most Rob alig egy szobára van tőlem, megnyugtatott. Nem gondoltam semmi másra és másra. Csak arra, hogy visszakaptam a legjobb barátom. Nem számított semmi.

-                     Rob –

Halkan csuktam be magam mögött az ajtót, és ugyan olyan halkan lépkedtem át a házon. Tudtam, hogy alszik, mégsem akartam zajt csapni. Szerettem volna, ha kipiheni magát a történtek után.

Pokoli dühös voltam. Legszívesebben elmentem volna hozzá, és addig püföltem volna, amíg nem könyörög az életéért. De nem csak rá voltam mérges. Hanem magamra is. Meg tudtam volna akadályozni. Csak szólnom kellett volna neki. Hiszen tudtam, mit művelt az előző barátnőivel. Elcsesztem, de már nem tudtam visszacsinálni. Helyette a saját gödrömbe menekültem, egy sörrel a kezemben. Bevackoltam magam a kanapéra, és meredtem a sötét képernyőre.

Kris totál kivan. Elég volt egyszer végighallgatnom, és tudtam, teljesen meg van rémülve. Látszott a szeméből, a mozgásából. Minden apró kis zajra felkapta a fejét. Senkinek nem kívántam ezt. Magam előtt láttam a történteket. Elképzeltem Kris rémült tekintetét, mikor a telefon elsuhan mellette.

Újból elárasztott a düh, és ez ellen tehetetlen voltam. Előhalásztam a telefonom, és megnyitottam a bűnös üzenetet, egésznek okozóját. Pedig én csak látni akartam. Megóvni ettől az egésztől, mégis én uszítottam rá.

Elkeseredetten pötyögtem be a számot, amit már olyan jól ismertem. Alig csörgött kettőt, és felvette. Az ismerős hang megnyugtatott, és ettől úgy éreztem, nem vagyok annyira rossz.

- Baj van, Rob? Késő van, ilyenkor már aludnod kéne. – ezen a mondatot rossz kedvem ellenére is mosolyognom kellett. Anya soha nem fog megváltozni.

- Krissel történt egy kis baleset. – nem tudtam, hogyan kéne fogalmazni. Végülis nem verte meg, csak terrorban tartja. Nem tudom melyik lenne jobb.

- Jézusom! Ugye nincs semmi baja! Kórházban van? – rémült hangja újból őt jutatta eszembe.

- Nem, csak… - elkeseredetten meséltem el neki a történteket. Szerettem volna éreztetni vele, hogy az én hibám, de első próbálkozásomnál befuccsolt ez a terv. Átlátott rajtam.

- Azonnal fejezd be, Robert! Nem a te hibád volt. Tudtuk, hogy egyszer előjön az igazi énje a fiúnak. Csak idő kérdése volt. Nem hibáztathatod magad! Kristennek szüksége van rád! Maradj vele! Ezt akarja ő is! – magabiztos volt a hangja, és ez újbóli erővel áradt szét bennem.

Amint letettük a telefont, végigdőltem a kanapén, és leoltottam a villanyt. Igaz van, vele kell lennem. Én nem hagyhatom el. Kell most neki egy biztos pont. Ezzel a gondolattal hunytam be a szemem, és vártam, hogy az álmok mezeje elnyeljen. De csak nem jött, viszont valami más igen. Hirtelen rázta meg a lakást egy éles sikítás. Egyből felültem, és éberebb lettem. A csukott ajtó mögött zihálás váltotta fel a sikolyt, majd szaggatott nyögdécselés. Akaratlanul ültem fel, és néztem az ajtóra, majd mielőtt meggondolhattam volna magam, felálltam és odasétáltam. Halkan nyomtam le a kilincset. A szobában fülledt levegő volt, halványan besütött a hold fénye, így tisztán láttam a meseszép arcot.

Arca nyúzott volt ugyan, és verejtékezett, de még most is káprázatos volt. Kevés olyan szép lányt láttam, mint ő. Mielőtt visszaszívhattam volna ezt a baromságot, újból felsikított, ezzel egyidejűleg felült az ágyban, szemeit rám szegezte. Majd mintha nem is látott volt, elsírta magát. Odasiettem hozzá, és melléültem, kezeimmel átöleltem vállát, hagyva, hogy rajtam sírja ki magát.

- Annyira… sajnálom! Bőgő… ma…masina vagyok! – ha nem ez lett volna a helyzet, ami most vele volt, egészen biztosan elnevettem volna magam.

- Ugyan már! Nekem is vannak rémálmaim. – nem hazudtam akkorát, mint vártam. Valóban, mióta nem beszéltünk, sokszor gyötörtek rémálmok.

- Komolyan? – emelte rám hatalmas szemeit. Picit olyan volt, mint egy kisgyerek. Arcán várakozás ült, szeméből az utolsó könnycsepp is kifolyt. – Például mi?

- Hát… hogy elveszítelek. – szerettem volna nem túl nyálas lenni, így a szemébe néztem. Egy pillanatig felvonta a szemöldökét, majd szorosabban hozzám bújt. Igyekeztem nem túl feltűnően magamba szívni illatát, ami már olyan megszokottan bódított el.

- Nem fogsz. Ígérem! – suttogta a sötétségbe.

Percekig ültünk így, és mikor légzése egyenletes lett, óvatosan visszafektettem. Némán néztem arcát, ami most nyugodt volt, és halványan mosolygott. Nem szívesen léptem el mellőle. Még utoljára ránéztem, majd elindultam az ajtó felé. Már éppen becsuktam, mikor egy halk hang szólalt meg mögülem. Mosolyogva fordultam felé.

- Ne menj el! – kérte, egyik kezét felém nyújtotta. Készséggel léptem oda hozzá, és szorítottam meg ujjait.

Óvatosan, nehogy még jobban felébredjen csúsztam be mellé, és húztam magunkra a takarót. Kris meleg teste hozzám dörgölőzött, és a lehető legintimebb helyzetbe tornázta magát. Egyik lábát átvetette csípőm felett, így szó szerint odaláncolt maga mellé. Egész testével rám dőlt, kezeivel átfogott engem, ujjait a hajamba fúrta. Mélyeket kellett lélegeznem, nehogy felnyögjek, miközben kényelmesen elhelyezkedett rajtam.

Legvadabb álmaimat is felülmúlta, mikor légzésünk eggyé vált, és ő elaludt rajtam. Elképzeltem már milyen lehet, ha mi együtt alszunk, de ez egészen más volt. Mindig tudtam, hogy ő több nekem, és ez be is bizonyosodott, mikor testem odalent életre kelt. Szerettem volna felébreszteni, és reggelig csak szeretkezni vele, de ez se az ő nézeteivel, de a helyzetével nem lett volna okos dolog.

Mégis mérhetetlenül boldog voltam, már csak ettől is. Az enyém, csak az enyém. Mégha csak egy éjszakára is.

-                     Kris –

Ez volt életem egyik leggyönyörűbb éjszakája. Tudtam, hogy mosolyogva nyitom fel a szemeim, és ettől még boldogabb lettem. Soha életemben nem voltam ennyire boldog, mégis, valami odabent nyomasztott.

Mikor felnyíltak a szemeim, először nem értettem miért fáj mindenem. Aztán a képek szép lassan bevillantak. Még ezen a puha matracon is éreztem, hogy a hátam egy merő görcs, a kezem meg sajog, mint a szemét. Káromkodva tornáztam fel magam ülő helyzetbe, miközben magamba olyan helyre átkoztam Jeremyt, amit senki nem akar megismerni.

Hirtelen gyorsasággal fogott el a hiányérzet, és most, hogy jobban szétnéztem, meg is értettem miért. Tökéletesen emlékeztem, hogy megkértem Robot aludjon velem. És arra is, hogy milyen rettentő kényelmes volt rajta aludni. Erre a gondolatra fülig elpirultam, és örültem, hogy nincs bent a szobában. Mint egy holdkóros tapogattam meg a helyét, ami még langyos volt. Elmosolyodtam a gondolaton, hogy kimászik mellőlem, közben engem néz.

És valamiért fel is pörgetett.

Vigyorogva szálltam ki az ágyból, és kaptam fel a földről egy pólót. Ahogyan felhúztam, Rob illata beszállt a fejembe. Mindenhol az ő illatát éreztem, és ezen nem is akartam változtatni. A nadrágom után kutattam éppen, mikor hangokat hallottam a nappaliból. Két férfihangot.

Odaléptem az ajtóhoz, és kinyitottam azt. Szinte éreztem, hogy a lábam gyökereket ver a talajba.

-                     Rob –

Egy erőteljes kopogás rázta meg a csöndet, mire a számon kétféle nem éppen szép káromkodás távozott. Még arra sem vettem a fáradtságot, hogy felvegyek valamit magamra. Morogva csoszogtam el az ajtóig, és mikor már tizedszer dörömböltek rajta, lassan szélesre tártam. De abban a pillanatban, mikor felnéztem, legszívesebben becsaptam volna. Egyenesen az orrára.

Eddigi rosszkedvem semmi volt a mostanihoz képest. Nem volt kedvem elképzelni most milyen fejet vághattam. De ha csak azt nézzük, ami most bennem játszódott le, volt róla sejtésem.

Egész belsőm vad remegésbe kezdett, kezeim önkéntelenül szorultak ökölbe. Szemeim összeszűkültek, így most egy kis résen át láttam a rusnya pofáját. És Kris képes volt megcsókolni, vagy lefeküdni vele. Ezt a látványt egyik lánynak sem kívántam.

- Igen? – kérdeztem, mikor magamra erőltettem egy számomra unott fejet.

Beljebb hajolt, én megragadtam az ajtót, és beljebb hajtottam. Nem volt kedvem, hogy megnézze hol élek. Kezei rászorultak az ajtófélfára.

- Kristen itt van? – kérdezett vissza cseppet sem barátságosan.

- Ki kérdezi? – nem volt kedvem ezt a játékot játszani, de azt sem akartam, hogy Kris kijöjjön, és meglássák egymást.

- Ehhez semmi kedvem nincsen, öcsém! Vagy megmondod, hogy itt van e, vagy… - nem fejezte be, csak még jobban rászorított a fára. Idegesen megdörzsöltem a tenyerem, és megforgattam a szemem.

Hülye fasz!

- Mint látod, nincs itt! – ezzel letudva a témát, kezeim automatikusan nyúltak a kilincsért.

- Rob? – érkezett egy vékony, és bizonytalan hang mögülem.

Egyszerre fordultunk oda a sráccal. Az eddig látványom félreérthette őt, de a mostani egyenesen tudtára adhatta a megnemtörtént dolgot. Kristenen csak az én egyik pólóm volt, lábait nem fedte semmi, csak a combközépig érő anyag. Hallottam, hogy mögöttem felmorog, így megpördültem és közéjük álltam.

- Fasznak nézel, öcsém? – dühödt hangját hallva Kris mögém lépett, kezeit az enyémekre kulcsolta. Testemben szétáradt a nyugalom, ugyanakkor mérhetetlen idegesség is.

- Nincs szükség ilyen fajta beszédre. Menj el! – szerettem volna megfordulni, és Kris szemeibe nézni, de szabad kezem egy erős kéz kapta el.

Ijedt sikítás rázta meg a kis szobát. Alig fogtam fel mi történt, szinte csak képekben láttam az egészet. Kris egy pillanat alatt állt be közénk, arcán rémület ült, szemeiben tiszta méreg. Jeremy keze lehullott rólam és egyenesen barátnőjére meredt.

- Kristen, gyere, hazamegyünk! – ha kérdésben tette volna fel, akkor sem lett volna szimpatikusabb.

- Kris? – kérdeztem várakozásteljesen.

Megfordult, a földet nézte, nem nézett rám. Nem mertem hozzányúlni, féltem, ha megteszem, Jeremy megveri otthon. Mikor én már nem leszek útban. Megvártam, míg felnéz. Szemeiben a kétségbeesés mellett az elszántságot láttam.

- Nem lesz semmi baj, Rob! – megölelt, de éppen csak súrolva.

Mikor kiléptek az ajtón, a hiányérzete átvette a helyét, az eddigi haragomnak. Szerettem volna magam mellett tudni. Biztonságban. De így, hogy tudom, bármi történhet, csak rosszabb volt. Percekig néztem a csukott ajtót, majd egy idő után kifújtam a bent tartott levegőt. Tudtam, hogy ma még láthatom, és ez megnyugtatott. Egy időre.

- Kris –

Szinte remegett a gyomrom és egész testem, mikor kitárta előttem az ajtót. Odabent minden sötétségbe burkolózott pont, mint tegnap. És ez cseppet sem volt megnyugtató. Sőt. A lehető legtávolabb sétáltam tőle, és besiettem a szobába, amit azonnal magamra zártam. Szerettem volna Robbal lenni, nem pedig egy időzített bombával. De persze ez lehetetlen volt.

- Kris, gyere ki, beszélnünk kell! – nyugodt hang volt, nem olyan, amire vártam. Néztem az ajtót, miközben azon tipródtam okos dolog lenne e, ha kinyitnám azt az ajtót. – Kérlek!

Sóhajtottam, és kinyitottam. Félig kinéztem, majd mikor elég bátorságom volt, kiléptem. A kanapén ült, és engem nézett. Meglepett a változás, amit rajta láttam. Egészen más volt, mint Rob házában. Az akkori félelmem elpárolgott, és most úgy éreztem, végre ugyan olyan, mint volt. Ő a régi Jeremy volt.

- Szeretnék bocsánatot kérni. Én nem ilyen vagyok, Kris! – közelebb jött hozzám, én maradtam ott, ahol voltam. Óvatosan fogta meg a kezeimet, és nézett mélyen a szemembe. – Adj még egy esélyt! Megmutatom milyen vagyok!

Felvont szemöldökkel méregettem, és mikor láttam, hogy kezd megtörni, elmosolyodtam.

****

Nem tudom miért döntöttem így. Nem tudom miért voltam képes neki új esélyt adni. De képes voltam rá, amit senki nem mondhatott el magáról. Nyilvánvalóan hibát követtem el ezzel a döntéssel, de így tanulhatok a hibámból. Nem szerettem már Jeremyt.

- Azt hittem az volt a szerelem. De tévednem kellett mikor a szemébe néztem. Ő… nem az a férfi, akivel el tudom képzelni az életem. Aki képes lenne engem és a családunkat védeni. Nekem egy olyan férfi kell, aki mellettem áll mindig. Akire rábízhatom az életem. – töprengve álltam meg egy pillanatra, majd néztem oldalra. – Ez túl nagy kérés?

Felnevetetett, pont, mint vártam. És kénytelen voltam én is elmosolyodni.

- Te soha nem fogsz megváltozni Kris! – röhögött fel, és átkarolt. Élveztem meleg kezét a derekamon, így nem ráztam le. Sőt, hozzá bújtam, és beszívtam illatát.

- Ha megváltoznék nem tetszenék neked már, igaz? – kérdeztem mosolyogva. Éreztem, hogy egy pillanatra megfeszül. Szememmel oldalra sandítottam. Arca lángra lobbant, szemei valahová messzire rávédtek.

Még szélesebben mosolyogtam. Soha nem láttam még ennyire zavarban és ez tetszett. Végre egy pont, ami emberi. Élveztem a naplementében való sétálást vele. Szerettem ha csak sétáltunk, és nem szólaltunk meg. Senki mással nem lettem volna képes erre, csak vele. Ő egészen más volt, mint bárki más, akivel eddig találkoztam.

- Mondanom kell még valamit. – jutott hirtelen eszembe. Nem tudtam, hogyan fog reagálni arra, amit mondani készültem. De tudtam, hogy megérti. – Elutazunk.

Egy pillanatig hallgatott, majd vett egy mély levegőt, és kinyitotta a száját.

- Gondolom vele. – szinte láttam az agyában a képeket, hány féle módon öli meg Jeremyt, vagy magát. – És hova?

- Hát… öhm… igen. Európába. Síelni. – lesütöttem a szemem. Megszorította a kezem, tudtam szeretné, ha felnéznék.

- Semmi baj. Megleszek nélküled. Érezd majd jól magad. – becsuktam a szemem. Nem tetszett ez a hangnem. Valahogy más volt, mint délután.

Éreztem, hogy közelít felém, éreztem teste melegét. Ajkai óvatosan érintették az arcom, mire egész testemben végigfolyt valami meleg, és kellemes. Nem tudom meddig hagyhattam csukva a szemem, de mire kinyitottam, egyedül álltam a fák rengetegében.

10.fejezet

 Köszönöm szépen mindenkinek, aki írt nekem! Nagyon jól esett, tényleg! :) Nem mondok semmi mást, kellemes olvasást! :)

  

****

10.fejezet – Út a barátságig

-         Rob –

Újra ránéztem a kis készülékre, ami tenyeremben pihent, végül úgy döntöttem hülye vagyok, ha elküldöm. Így kitöröltem a már jól begyakorolt üzenetet, és elhajítottam a telefont. Végigdőltem a hatalmas ágyon, majd a plafon tanulmányozás lett életem célja.

Nem értettem magamat. Az elmúlt napokban csak Kris járt az eszemben. Ha fürdeni mentem, ha ettem, ha tv-t néztem, ha aludtam. Bárhova mentem úgy éreztem ott van, és figyel engem. De persze soha nem volt ott, csak az agyam játszott velem. Minden gondolatom Ő volt. Nem hittem volna, hogy valaha képes leszek csak egyvalakire gondolni, vagy egyáltalán ennyi időn keresztül. Mert ez azóta volt így, hogy ráesett az a vasdarab. Életem tönkretevője volt az a szar. Újra eszembe jutott mit mondott nekem, és a szívem újra összeaszalódott egy kicsi kis szarrá.

Egy fehér folt vagyok a fejében. Nem vagyok más, csak egy arctalan valaki számára. Minden együtt töltött pillanat, minden hülyülésünk amiket együtt éltünk meg neki semmit nem jelentett. Nem emlékezett rám. Eddig nem is értettem, hogy élhettem túl ezzel a gondolattal. Most tudatosult bennem csak igazán, hogy elvesztettem őt. Talán nem a szó szoros értelmében, de ő nem az én Kristenem volt. Csak úgy, akaratlanul, de kilépett az életemből. És ez ellen nem tudtam tenni. Tudtam, ha akkor hamarabb érek oda, talán most én lennék ebben a helyzetben. Megmenteni nem tudtam volna.

Talán… így van jól.

A telefonom valahol a ház mélyén megszólalt. Egyből felpattantam az ágyról és eszeveszett kutatásba kezdtem. Végül az éjjeliszekrényem mögött találtam meg. Balszerencsémre nem Kris volt. Kellan vigyorgó feje villogott a telefonomon. Magamban morogva vettem fel.

- Helló Rpattz! Mizujs? – jött a vidám hang. Akaratlanul mosolyodtam el.

- Igazából semmit. Tépem az idegeim, miért? – valahogy sejtettem, hogy rossz vége lesz.

- Arra gondoltam, összeülhetnénk dumálni. Nem értem, a csajok miért találkozgatnak annyit, gondoltam próbáljuk ki mi is. Benne vagy? Mondjuk fél óra múlva a Globe-ban? – Kellan olyan volt, mint Ashley, csak a férfi mása. Állandóan pörgött, és állandóan csinálni akart valamit. Egyszerűen kibírhatatlan volt.

- Ott leszek. – válaszoltam végül.

****

Fél óra múlva már mind a hárman ott voltunk, magunk előtt a sörünkkel. Kivételesen nem gyújtottunk rá. Valahogy még cigizni sem volt kedvem, és ettől úgy éreztem teljesen kifordultam magamból.

Mindenről dumáltunk. Szó szerint mindenről, én mégis úgy éreztem, hogy valamit kerülgetünk. Mikor már a negyedik sört gurítottuk le, rákérdeztem, de csak elfordultak.

- Mondd, haver. Mi van veletek? – kérdezte váratlanul Kellan. Hirtelen azt sem tudtam kire gondol, de tekintetéből elég nyilvánvaló volt, hogy nem Emilie-re.

- Mi lenne? Ezt most úgy kérdezted, mintha kéne, hogy legyen valami. – fogalmam sem volt miket beszélek össze-vissza.

- Tudod, a barátság nem bűn. – Jack hangja megint az a megnyugtató, pszicho izé volt, amit olyan sokszor bevetett a forgatások alatt. – Fel kéne hívnod.

- Múltkor is szarul sült el. – dörmögtem az orrom alatt. Tökéletesen tudták mi történt odakint a premieren. Ash mindenkinek szétkürtölte, hogy majdnem megcsókoltam őt. Kellan felnevetett mellettem, és hátba vágott, míg Jack csak a fejét csóválta.

- Ha nem akarnád mindig letámadni, még esélyed is lenne. – nevetett tovább mellettem hatalmas barátom.

- Én azt mondom hívd fel, és találkozzatok. Szükségetek van egymásra. Régen is olyan sokat beszélgetettek. – amint kimondta, láttam a szemében, hogy leesik valami, és bűnbánóan nézett rám. Eltoltam magam elől a sörömet és felálltam.

- Régen, mikor még tudta ki vagyok. Ha nincs a balesete, most ő is itt lenne, és együtt is lehetnénk. – nem akartam kemény lenni, de hangom egyértelműen azzá tette mondatomat. – Miattam van, és ezt ti is tudjátok.

- Haver, agyadra ment Edward szerepe! – hahotázott Kellan. Mindketten felálltak és távozni készültünk. A kocsikig még ezen röhögött, és elhordott minden szarnak. – Miért kell neked is magadat kínozni? Az csak egy szerepe! Te meg Rob vagy. Szóval nem értelek. És a nőket sem értem. Jól éreztem magam, de mi jó ebben?

Szívesen elhallgattam volna még, de beültem az autóba.

- Sziasztok srácok! – intettem nekik, és kigurultam az útra.

Egész úton másra sem gondoltam, csak amit Jack mondott. A barátság tényleg nem bűn. De képes vagyok úgy barátkozni vele, mint régen? Akkor is nehéz volt, nem hinném, hogy most is meg tudom tenni. Kris akkor sem volt nekem igazán barát. Mindig több volt. Mindig kötött hozzá valami. Mindig tartozni akartam hozzá. És nem voltam benne biztos, hogy megint sikerülhetne a „csak barátság” dolog.

Mikor hazaértem, ez a véleményem is megváltozott. Újra bepötyögtem a jól begyakorolt szöveget. Most másnak tűnt, mint eddig volt. Magabiztosabbnak. Én is így éreztem, és mielőtt meggondolhattam volna magam, lenyomtam a gombot.

-         Kris –

A zsebemben nyugvó telefon rezgett, és ijedtemben ugrottam egyet. Leraktam a kezemben tartott tálat, és megtöröltem kezeimet egy rongyban. A süti akcióm, amit Jeremy-nek szántam nem éppen úgy alakult, ahogyan terveztem. Szerettem volna meglepni, mielőtt hazaér, de nem bizonyultam egy konyhatündérnek.

Pedig régen Rob azt mondta, jól főzök.

A vér megfagyott ereimben, ahogy ez végigfutott az agyamon. Levegőért kaptam, de csak a nem létező oxigént szívtam be. Úgy éreztem felfordult a világ körülöttem, így megkapaszkodtam a pultban. Amilyen gyorsan jött rémületem, olyan gyorsan múlt el. Helyét átvette a felhőtlen boldogság. Arcomra széles vigyor ült ki.

Kutattam az emlékeim között és találtam is. Emlékeztem, hogy Rob azt kérte süssek neki, miután főztem neki spagettit. Megdicsérte, és még egy puszit is adott a hajamba. Az Újhold forgatásán volt ez. Mérhetetlen boldogság öntötte el az egész lényemet. De ahogyan tovább kutattam, Rob maradt egy fehér ködfolt. Szerettem volna többre emlékezni, de ennek is örültem. Több volt, mint a semmi.

Büszke voltam magamra.

Továbbra is nagy boldogságban halásztam ki a zsebemből a telefonom. Megnyitottam az üzenetet. Ahogyan a feladóra néztem a gyomrom ugrott egyet, amit betudtam az éhségnek. Egész nap nem ettem.

Bocsi, hogy zavarok Kris. Hiányzol. Annyi mindent szeretnék veled megbeszélni. Nem lenne kedved találkozni egyik nap velem? Beülhetnénk valahová, vagy elmehetnénk sétálni. Kérlek, gondold át! Rob.

Nem tudom meddig nézhettem a kijelzőt, de arra eszméltem fel, hogy a bejárati ajtóban zörren a kulcs. Lecsaptam a telefonom a pultra, és kisiettem Jeremy-hez. Arcán mosoly ült, mint általában mindig. Végignézett rajtam, és felnevetett. Odasétáltam hozzá, és karjai közé simultam. Éreztem, hogy gyengéden eltol, mire arcomra értetlenség ülhetett ki. Egyik ujját közelebb emelte arcomhoz.

- Cica maszatos vagy. – kuncogott. Miután letörölte a lisztet az arcomról, ujjával feljebb pöckölte a fejem, és megcsókolt. Hallottam, hogy sóhajt egyet.

- Sütöttem neked sütit. Vagyis, sütni akartam, csak nem tudtam befejezni. – lesütöttem a szemem, mire újból felnevetett.

- Semmi baj. Már ettem bent. Tedd el, és megesszük estére. – a szobánk felé indult. Láttam, hogy résnyire nyitva hagyja az ajtót. Visszaindultam a konyhába, közben azon töprengtem hány órát beszéltem meg a lányokkal.

Azonnal választ kaptam, mikor megszólalt a csengő.

- Kinyitod, cicus? – kiabált nekem bentről. Lekaptam magamról a kötényt, megtöröltem az arcom és siettem ajtót nyitni.

Ahogyan sejtettem ők voltak. Mindketten egy egyszerű farmerban voltak és ingben. Rajtam is csak egy fekete farmer volt és egy kockás ing. Lovagláshoz ez is jó, nem?

- Mehetünk? – vigyorogtak együtt. Bekiabáltam Jeremy-nek, hogy este jövök, és kiléptem hozzájuk.

Egész odafele vezető úton azt hallgattam, Nik milyen jól megvan a barátjával. Mire kiértünk a városból, már ismertem szegénynek az egész életét. Nik nem hagy nyugalmat nekünk. Útközben azon gondolkodtam, vajon mi is ilyenek vagyunk e Jeremy-vel? Képes leszek e én is így beszélgetni vele, mint Nik és barátja?

Amint odaértünk már futottunk is a lovardába. Igazából Nik ötlete volt, hogy lovagoljunk ki a szabadba. Soha nem ültem még lovon, de szívesen kipróbáltam volna. Vagyis ez így nem igaz. Kis koromban ültem egy pónin, de nem hittem volna, hogy ez most segíthet nekem. Természetesen enyém lett a legszebb ló. Hatalmas volt, és gyönyörű fekete.

Már órák óta lovagolhattunk, teljesen elvesztettem az időérzékem. Az egész délután kellemesen telt el. Végignevettük az egész napot, a vicc középpontja én voltam. Egyszerűen nem bírtam ezzel az állattal. Fogalmam sem volt hol kell megfogni, vagy hogyan. Csak ültem rajta, egyenes háttal, és rémült arckifejezéssel.

- Emlékeztessetek, hogy nem szabad lovas filmet forgatnom. – mondtam már sokadszorra, mire ők egyből felnevettek.

- Inkább mesélj, ahelyett, hogy panaszkodnál! – vihogott Nik, miközben előre vágtatott a lóval, így kénytelenek voltunk utána menni. Természetesen nagy sokára értem utol őket.

- Mit kéne mesélnem? – kérdeztem rájuk nézve. Nik szembefordította velem a lovát, úgy nézett farkasszemet velem. Barna haját állandóan az arcába fújta a szél, és így egésze máshogy nézett ki. Tudtam, hogy nem térhetek majd ki a válaszok elől. Úgy ült azon a lovon, mint valami királynő.

Ijesztő volt a tekintete.

- Ne játszd a hülyét. Tudjuk, hogy írt neked. – láttam Ash amúgy nyugodt arcán, hogy feszült, és várja a híreket. Mindig ilyen fejet vágott, ha valami fontos dologról hallott először.

- Ha tudod, mit izgat? – kérdeztem rá sem nézve.

- Nem értem mit szenvedtek! – visított fel hirtelen.

- A vak is látja, hogy milyen jól megvagytok. – vette át a szót Nikki. – Elmész hozzá, vagy sem?

- És mit mondanék Jeremy-nek? Kicsit sem lenne feltűnő eltűnni egy egész napra szó nélkül. – ez volt az egyetlen dolog, amit felhozhattam. Tudtam, hogy kikényszerítik belőlem azt a találkozót.

- Találj ki valamit, okos vagy te. És egyébként is. Ha szeret téged, megérti. Ő a legjobb barátod, rögtön utánunk. – rájuk mosolyogtam.

Tudtam, hogy igazat mondanak. Szerettem volna kettesben lenni Robbal, hogy tudjunk beszélni. Akaratlanul jutott újra eszembe az a majdnem csók. Emlékeztem, milyen érzés volt, mikor arca közelített felém. Egyáltalán nem volt normális reakció tőlem, de mikor produkáltam értelmes reakciót. Szinte magam előtt láttam közeledő ajkait, perszelő tekintetét.

Megráztam a fejem, és felkuncogtam. Dilis vagyok.

- Megmutathatnád majd Robnak mit tanultál ma. – röhögött fel hirtelen Ashley, és pajkos pillantással nézte a lovat.

- Nem hinném, hogy örülne neki! – röhögtem fel én is. Elképzeltem milyen fejet vágna, ha látná milyen ügyetlen vagyok. – Ha megmutatnám neki, otthagyna.

- Szóval tervezel vele valamit? – azonnal abbahagytam a röhögést, és a lányok szemébe néztem. Láttam rajtuk, hogy menten elröhögik magukat. Megrántottam a lovat, mire az vonaglani kezdett alattam.

- Nagyon tréfásak vagytok. Jeremy vár engem, szóval léptem. – belenéztem a szemükbe, villantottam egy csodaszép mosolyt, és elvágtattam.

****

Morgolódva kerestem elő a kulcsomat a zsebemből. Hihetetlen mit ki nem találnak, csakhogy beszéljenek velem. Tudtam, hogy az egész délután lényege az a kis beszélgetés volt. Ismertem már őket ennyire.

Már majdnem elértem a lépcsőt, mikor megtorpantam. Vadul kotorászni kezdtem a zsebemben, de nem találtam. Erőltetnem kellett az agyam, hogy eszembe jusson, a pulton hagytam, és nem vittem magammal. Jeremy nem nézné meg, tudom. De mi van ha mégis? Nem akartam megtudni mi lenne a következménye, így a legjobbra gondoltam. Jeremy nem kutatna utánam, szólna előtte.

Ezzel a gondolattal nyitottam ki az ajtót, és léptem be a sötét nappaliba. Zavart, hogy nem láttam semmit, így ujjaimat végighúztam a falon, a villanykapcsolót keresve. Hirtelen éreztem meg a forró ujjakat a csuklóm köré csavarodni. Torkomból sikoly tört fel, de amint a számra tapadt a másik kéz, abbahagytam. Ziháltam, ez volt az egyetlen hang a szobában. Szerettem volna látni, hogy ki az, de szerencsére támadóm megelőzött. Ujjai lecsúsztak a számról, és fény gyúlt a szobában. Egy pillanatra becsuktam a szemeimet, amjd óvatosan felnyitottam őket. Jeremy állt előttem. Gyorsan pislogtam, de a szemem nem tévedett. Arca valami furcsa fintorba torzult, ahogyan lefejtette rólam az ujjait. Mozgása lassú volt, háta enyhén előre görnyedt. Egy ugrásra kész nagymacskára emlékeztetett.

- Jézusom, a frászt hoztad rám! – förmedtem rá. Ledobtam magamról az ingem. Rám sem nézett, amin meglepődtem. Ilyenkor már rég rám vetette magát. – Jeremy jól vagy?

Szerettem volna közelebb menni hozzám, de ekkor megfordult és egyenesen a szemembe nézett. Teljesen kifordult magából. Szemei vadul csillogtak, szája meg-megmoccant, de hang nem hagyta el azt. Egyet léptem hátra. A látványa megijesztett. Nem értettem miért viselkedik így.

- Magyarázatot akarok, erre! – felemelte a kezét, amiben megcsillant a telefonom. Elakadt a lélegzetem, ahogyan leesett, mi baja.

Megnézte a telefonom, és meglátta. Látta az sms-t Robtól. Éreztem, hogy a mellkasomban valami szúrni kezd. Nem hittem volna, hogy képes erre. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy kémkedett utánam. Szomorúan néztem vele farkasszemet. Nem az a Jeremy volt akit megismertem. Akit én megismertem erre nem lett volna képes.

- Kristen halljam! Mi ez? – hangja csak egy picivel csúszott feljebb, de ezzel is képes volt meglepni. A mindig nyugodt, és kedves Jeremy, most majdnem kiabált velem. Kisfiús arcának nyoma sem volt.

- Egy sms. – feleltem egyszerűen. Szerettem volna kitérni előle, de elkapta a kezem, és a falnak taszított. Mellkasomból kiszakadt a levegő. Éreztem a fájdalmat a hátamnál. Egy pillanatra minden elsötétült, de hamar magamhoz tértem. Ijedten pillantottam fel.

- Ne játszadozz velem, cica! – egészen közel hajolt az arcomhoz, ajkai szinte súrolták az enyémet. Elfordítottam a fejem. – Mi ez?

- A… premieren megkért, hogy beszéljünk valamikor. – hazudtam gondolkodás nélkül.

- Megcsalsz? – kérdezte hirtelen. Egyenesen a szemeibe néztem.

- Nem tennék ilyet!

- Szeretsz engem? – jött az újabb kérdés. Kiutat keresve néztem körbe a kis szobában, de semmi nem jutott eszembe. Újra szemeibe néztem, és most először, félni kezdtem. – Nem kérdezem többször! Szeretsz engem?

- Én… - hangom távoli volt, és halk. Felnéztem, de bár ne tettem volna! Arca még közelebb került az enyémhez, szája torz fintorba csúfult. Erősebben szorította a kezemet, és lökött rajtam egyet. Újból éreztem a hátamnak nyomódni a falat.

Nyöszörögni kezdtem, de nem tért magához. Szinte láttam a szemén a vörös ködöt. Még mielőtt meggondoltam volna magam, kimásztam a kezei alatt, kitéptem a kezem az övéből és a kanapé mögé siettem.

- Nem találkozhatsz vele! – hallottam ekkor elszánt hangját. Tudtam, hogy csak a kanapé van kettőnk között. Legszívesebben nekivágtam volna, ha lett volna annyi erőm. De így csak álltam, és kétségbeesetten karmolásztam a bőr anyagot.

- Nem tilthatod meg nekem! – kiabáltam vissza. Ha ez egy álom lett volna, életem legrosszabb álma lett volna.

- De igen megtiltom! – üvöltött fel ekkor. Láttam, hogy lendül a keze, és én automatikusan hajoltam el előle. Éreztem, hogy valami szeli a levegőt, közvetlenül a fejem mellett.

Majd a csattanást is hallottam. Egyből odakaptam a fejem, de csak a telefonom darabjait láttam. A falra tévedt a tekintetem, amin ott volt a kis tárgy nyoma. Ezt most komolyan nekem akarta vágni?

- Te semmit nem tilthatsz meg nekem! Nem vagy senkim! – üvöltöttem torkom szakadtából.

- A kis görcsnél voltál igaz? Megdugattad magad vele? – nem hittem a fülemnek, és ez arcomra is kiülhetett. Mérhetetlen lenézéssel néztem rajta végig. Tudtam, hogy félnem kéne, vagy elmenekülnöm, ehelyett szemeibe bámultam a világ összes szánakozásával.

- Undorító vagy Jeremy Sumpter! Hánynom kell tőled! – azzal a magabiztossággal amivel kimondtam a mondatom szaladtam el mellette. Tudtam, hogy utánam nyúlt, így mellkasom elé szorítottam a kezem. Bevágtam magam mögött az ajtót, és mielőtt bármi másra gondoltam volna, bevágódtam az autómba, és kilőttem az útra.

Nem tudtom hánnyal szelhettem az utakat, csak az elsuhanó fákat láttam. Bekapcsoltam a rádiómat, és a Maroon 5 ismerős hangja csapott meg. Pont erre van szükségem! Felcsavartam a hangerőt, miközben szabad utat engedtem a könnyeimnek. Nem tudtam felfogni miket éltem át. Akaratlanul néztem a kezemre, amin még mindig ott voltak ujjainak nyomai. Dühömben a kormányt püföltem, de nem segített. Üvölteni, visítani akartam. Ütni akartam azt a férfit, verni, fájdalmat okozni neki. Pont olyat, amit nekem okozott. Újra lepörgettem magamban a képeket, de csak jobban fájt.

Arcomat hirtelen fény borította el. Nem tudtam mit csinálok, csak rántottam a kormányon. Éreztem a hatalmas rántást az autón, és minden erőmet bevetve próbáltam az úton tartani. Hallottam a többi autó dudálást, de nem érdekelt. Minden szabályt áthágva vezettem úticélom felé. Anyám nem fog örülni, mikor megkapja a csekkeket.

Még nevetni sem volt erőm. Rátapostam a fékre. A kerekek megnyikordultak alattam, de nem érdekelt. Kivágódtam az autóból, és remegő lábbakkal mentem az ajtó felé. Az sem érdekelt, hogy nincs rajtam felső, csak mentem a fehér ajtó felé. Amint elértem, felemeltem a kezem.

Hibát követek el?

De mielőtt meggondolhattam volna magam bekopogtam, és szinte azonnal nyílt. Egy döbbent, majd egy mosolygó arccal találtam szemben magam. Nem szólt semmit, csak beengedett. Nagyon ki lehettem borulva, ha még az sem érdekelt, hogy egy fekete csipkés melltartó van rajtam.

- Tudnánk most beszélni? – fordultam hirtelen felé.

És ekkor láthatott meg igazán. Láttam az arcán a csodálkozást, szemeiben a dühöt. Felemeltem a kezem, nem tudom minek. Elé léptem és karjaiba bújtam. Most engedtem szabadjára a könnyeim. Vállam megrázkódott, torkomból valami nyüszítő hang tört fel.

- Rob! – suttogtam kétségbeesve.

9.fejezet

Sziasztok! Bocsánat, csak a gépem beszart ma, de itt vagyok. A Forgotten Memories megnyitja kapuit, és kiderül mi lesz Kris és Rob sorsa! Kellemes olvasást! Jah, és komikat légyszi!!! Nagyon elszontyolodtam mikor láttam, hogy csak ketten írtak nekem...

**** 

9.fejezet – Premier

A különbség a gyerekek és a felnőttek között, talán a felejtésben rejlik. Ha egy gyerek elveszít valamit, elég neki csak egy másik, jobb játék és a régi a múlté. De a felnőttek mások. Nem pótolhatja semmi és senki az elvesztett dolgot. A felejtés köde lassan akar leszállni ránk, és bármilyen nehéz és fájdalmas, várni kell rá.

Valahogy én is így voltam vele. Nem tudtam tenni ellene, de minden nap, minden órában vagy százszor fordult meg a fejemben. Néha azon kaptam magam, hogy görcsösen szorítok valamit, hátha kiszáll a fejemből. De a felejtés nálam nem akart jönni. Semmi nem tudta elvonni a figyelmem. És senki.

Még Jeremy sem.

Bármennyire is jól éreztem magam vele, és a kapcsolatunk egyenesen példamutató volt, valami hiányzott. Nem éreztem a melegséget a mellkasomban, mikor ránéztem. Jól éreztem magam vele. Egyértelműen jobb lett a helyzetem, de nem változott semmi. Éjszaka ugyan úgy sokat forgolódtam, ugyan úgy Ő volt a reggeli kelésnél az első gondolatom. És utáltam magam ezért. Egy csaló dögnek éreztem magam, amiért kicseszek egy olyan jó emberrel, mint Jeremy. Rettentő jó volt hozzám. Mindig mindenhova elkísért, mindenhol ott volt, ha egyedül voltam. És ahogyan erre gondoltam, visszatértem a jelenbe.

Tisztult a szemem előtt a kép, és a plafon unott, fehér maszlagjával találtam szemben magam. Valahol a gyomrom tájékán jó érzés fogott el, és hamar tudatosult bennem, mi is lehet ennek az oka. Baromira szégyelltem magam, az agyamban ezer különböző helye küldtem el magam.

Felemeltem a fejem a párnáról, így láthattam mit is művel a lábaim között Jeremy. Ha valaki látta volna, hogy a közben teljesen máshol jár az eszem, valószínűleg pofán röhög engem. De így csak a saját bugyromban égtem. Fejem visszahanyatlott a párnák közé, közben nem felejtettem el kinyögni valami hangot.

Egy suttyó köcsög vagy Stew!

Újra felemeltem a fejem, hogy egészen biztos legyek benne mit is művelünk. Jeremy pont ekkor nézett rám, és a nyögés, amit hallatni készültem a torkomra forrt. Velem szemben ugyanis nem Jeremy gyermeteg arca volt.

Egy vakítóan zöld szempárral néztem szemet és annak helyes tulajdonosával. Rob rám mosolygott, de mikor nem viszonoztam, értetlenül nézett rám.

- Mi a baj cica? – szája lassan mozgott, a hang nem az volt, amire annyira vártam. Jeremy döbbent hangja szelte át a szobát. Szorosan behunytam a szemem, és megráztam a fejem.

Egészen biztosan csak hallucinálok. Nem lehet!

Újra kinyitottam a szemem. Rob arca nem volt sehol, újra Jeremy volt lábaim között. Valami sóhaj féle hagyta el a számat, de mikor eszembe jutott, hogy választ vár, beharaptam a szám.

- Semmi csak… öhm… készülődnöm kell. – átemeltem feje felett a lábam, és bocsánatkérően rámosolyogtam. Óvatosan hajoltam hozzá közelebb, nem tudhattam mikor kezdek újra képzelődni, és megcsókoltam. – Sajnálom.

Amilyen gyorsan csak tudtam, kihátráltam a szobából, magamra aggatva valami göncöt. A konyhában aztán a hideg csempének döntöttem a fejem, és átkoztam magam, amiért az ég ilyen aggyal áldott meg. Újra magam előtt láttam az arcát, és valami egészen fura érzés járt át. A vágy végigsöpört a testemen, és mindkét kezemre szükségem volt, nehogy összeessek. Ha csak ennyitől is „rohamot” kapok, milyen lett volna, ha tényleg ő van ott? Vágytam az érzésre, az érintésére. Egyenesen akartam, hogy most itt legyen és leteperjen.

Oké, fasz vagyok!

A csengő hangos rikkantása térített magamhoz. Nem akartam megtudni milyen gondolataim lettek volna még, ha nem jönnek. Feltéptem az ajtót, és mosolyogva néztem a jövevények szemébe. Mark volt, a stylistom, és kis csapata. Egy egész ruhás kocsit toltak be a szobámba, valamint négy hatalmas piperetáskát. Csóválva invitáltam be őket, és adtam nekik szabad utat a házamban.

Jeremy cseppet sem boldog arca jelent mega szobám ajtajában.

- Áh, helló Jason! – köszönt neki Mark. Szerettem volna elnevetni magam, ehelyett egyre mérgesebb barátom felé tátogtam, hogy semmi baj.

- Jeremy vagyok!

- Tök mindegy! – jött az újabb felelet. Hatalmas ajtócsapódás, és pár kuncogás. Nem tudtam visszafogni az én röhögésen sem, de azért illendően befogtam a szám. – Édes, rengeteg ruhát hoztam neked!

Jókedvem egy perc alatt elpárolgott. Lerogytam a kanapéra, és hagytam, hogy azt csináljanak velem, amit akarnak. Ezt a részér utáltam a legjobban. Utáltam megjelenni, kicsípni magam, csinosnak lenni. Nem értettem miért nem lehet mackóba elmenni. Úgyis visítani fognak.

Végül nem sült el annyira szarul. Igaz, hogy kerek négy órát elvett az életemből, de kibírtam. A végeredmény tetszett. Mark valami konty félét varázsolt a hajamból, és a sminkem is egész emberi lett. A ruhám vitte a fődíjat, nem tagadom. Pedig nem voltam az a szoknyás típus. Egy fehér ruha volt, ami egyáltalán nem volt mondható hosszúnak. Sőt… De Mark szerint gyönyörű voltam, és hittem neki.

Így mikor elköszöntem Jeremy-től, aki a lelkemre kötötte, hogy ne csináljak hülyeséget, nagyon jól éreztem magam. Tetszett, hogy a sofőr utánam nézett, és Jemy nadrágja egy számmal kisebb lett.

Már csak ezen a napon kellett túl lennem. Egész jól éreztem magam odafele vezető úton. Igaz, dög unalmas volt, és rettentő egyedül éreztem magam, de örültem, hogy mindenkit viszont láthatok. És bevallom, annak is örültem, hogy ma mindenki engem és Robot fogja nézni.

A gyomrom hirtelen görcsbe ugrott, ahogyan újra eszembe jutott a ma reggel. Nem hittem el, hogy képes voltam komolyan ilyet gondolni. De ahogyan eszembe jutott a jelenet, a ruhám a testemre tapadt, és a homlokom is verejtékezni kezdett. Nem tudtam mikor lett idebent ilyen meleg, de lehúztam az ablakom. Amit azonnal meg is bántam.

A tömeg hangja beszűrődött a pici térbe, és betöltötte a fülem. Mélyet sóhajtottam mikor megláttam, hogy nyílik az ajtó. A hang, ami a visítozást, és éljenzést takarta még hangosabb lett. Két férfi várt rám, és egy szőke nő. Hagytam, hogy vezessenek, miközben én végeztem a munkám. Egész úton mosolyogtam, néha persze bénáztam, kétszer majdnem orra buktam, de azért toppon voltam. A vörös szőnyeg volt a legrosszabb. Amint felléptem rá, mindenki egyszerre kezdett visítani.

- Kristen! – hirtelen azt sem tudtam mit kéne csinálnom, de hamar eszembe jutott, és végigjátszottam a már begyakoroltakat.

Minden második lépésnél megálltam, és hagytam, hogy fotózzanak. Reméltem, hogy nincs túl unott arcom, bár az sem zavart volna. Szerettem volna már letudni a filmet és ezt az egészet. Úgy kellett most ez nekem, mint szarnak a pofon.

Éppen egy plakátot írtam alá, mikor a tömeg újból visított, csak sokkal hangosabban, mint eddig. Felnéztem, de azt kívántam, bár ne tettem volna.

Rob tökéletes alakja bontakozott ki a tömegben. Arcán vidám mosoly játszott, szemei félig behunyva. Bámulatosan festett abban a vörös öltönyben. Basszus, neki minden jól áll? Elengedtem a kezemben tartott plakátot. Visszafordultam a tömeg felé, akik csak rám vártak.

Ugyan azt csináltam, mint fél órával ezelőtt. Fotózkodtam, aláírást osztogattam. És halálra untam magam.

Egy forró kéz simult fedetlen hátamnak, mire akaratlanul összerezzentem. Mélyen beszívtam a levegőt. Csak ennyi kellett, hogy tudjam ki is áll mellettem.

- Kérem, egy fotót! – hallottam ekkor egy hangot, és mi abba az irányba fordultunk. Szívesen felnéztem volna rá, de csak néztem magam elé, és hagytam, hogy ő tegye meg az első lépést. Éreztem meleg leheletét, ami a nyakamat csiklandozta.

- Nagyon szép vagy, Kris. – ha nem nézett volna több mint ezer ember, egészen biztosan elpirulok, de így csak felszegtem a fejem és szélesebben mosolyogtam.

- Köszi. Te is kitettél magadért. Miattam van, ugye? – kérdeztem, és felnevettem. Több kamera is felénk fordult, és mindenki lekapta, ahogyan csevegünk.

- Ja persze. Csak miattad, Stew! – ő is nevetett. Rászántam magam, és ránéztem.

Arca közel volt hozzám, szemünk találkozott. Hiányzott az elmúlt hetekben a mosolya. És most egészen közelről kaphattam meg. Máris megérte, hogy eljöttem.

****

Rob és én egymás mellett foglaltunk helyet. A fejem a szétrobbanás határán volt a sok visítozástól. Szerencsére ide csak a tömeg felét engedték be. Hihetetlenül meleg volt ebben a teremben. Nem tudtam elképzelni, hogy egy ilyen drága helyen nincs légkondi. Elég hülyén festhettem. Kezemmel az arcomat legyeztem, közben a mellkasomat fújtam. De nem segített.

- Minden rendben? – hallottam ekkor egy kedves hangot. Oldalra fordítottam a fejem és mérgesen ránéztem.

- Nem látod, hogy megsülök? Nem hiszem el, hogy nem sülsz szét! – puffogtam. Leengedtem a kezem és összefontam az ölemben.

- Nyugi, Kris. Csak élvezd a filmet! – éreztem, hogy megsimogatja fedetlen vállam, mire a hideg végigfutott a gerincem mentén. Alig észrevehetően süllyedtem mélyebbre a székemben.

A teremre ebben a pillanatban borult sötétség. Valamiért feszélyezett, hogy Rob mellettem ül, és teljes a sötétség. A vászon életre kelt. Szerettem volna már túl lenni ezen. Nem szerettem magamat nézni. Enyhén oldalra fordítottam a fejem és Robot néztem. Teljes nyugalommal nézte a vásznat, egyik keze a karfán volt, amivel majdnem súrolta az enyémet. Ő is rám nézett, mire elpirultam. Hálát adtam az égnek, hogy sötét volt.

A film eleje dög unalmas volt. Nem értettem, hogy képesek az emberek szeretni egy ilyen filmet. De az is lehet, hogy csak azért mondom, mert én szerepeltem benne. Ha nekem kéne Robot néznem, amint szexi vámpírt játszik, egészen biztosan elalélok tőle.

Kussolj, Stew!

Nem tetszett a film. Nem tetszett a hangom, sem az, hogy olyan önfeledten fekszem Rob testén. Valahogy nem én voltam. Teljesen máshogy néztem ki. Egyedül a hangulata tetszett. Szerettem volna én is olyan boldog lenni, mint Bella.

Aztán Edward megcsókolta Bellát, mire a teremben szinte mindenki felsóhajtott. Nem tudtam mi ütött belém, de előre dőltem a székben. Nem értettem.

Hogy forgathattuk le ezt, hiszen nem is emlékszem! Képtelenség, hogy egy ember ne emlékezzen egy csókra. Pedig ez történt. Idegesen harapdáltam a szám, de sehogy sem jutott eszembe, mikor történt ez. Nem értettem, és ahogyan erre gondoltam, a szemeim könnybe lábadtak. Nem emlékeztem egy csókra! És innentől kezdve a filmből semmire. Tudtam, hogy leforgattuk, mert emlékeztem a többiekre, csak Robra nem. Egészen idáig nem zavart, hogy nem emlékeztem Robra. Tulajdonképpen még tetszett is, hogy újból meg kellett ismernem. És bárhogyan próbáltam visszaemlékezni, Rob csak egy fehér folt maradt az emlékeim között.

Percekig próbáltam lenyelni ami bennem volt, de mikor Edward és Bella újra csókolózott, a hányinger elfogott. Megragadtam a szék karfáját, és feltoltam magam álló helyzetbe. Amilyen gyorsan csak tudtam kiszaladtam a teremből, miközben mindenki elég látványosan megbámult. Becsaptam magam mögött az ajtót, és lassan lépkedve haladtam a folyosón. Természetesen mindenki bent nézte a filmet, így szerencsére egyedül voltam. Legalábbis azt hittem, hogy egyedül vagyok.

Az ajtó újból csapódott, és lépteket hallottam. Nekidöntöttem a fejem a falnak, és vártam, hogy megtaláljanak. Ahogyan sejtettem Rob volt, aki utánam szaladt. Erre a gondolatra mosoly kúszott az arcomra. A két főszereplő kirohant a teremből! Mekkora felhajtás lesz ebből!

- Jól vagy? – lépett oda hozzám, és egyik keze a hátamra simult, mint kint a szőnyegen. Megfordultam, most a hátamat vetettem a falnak. Egész testemmel felé fordultam, és felnéztem aggódó szemébe. Mindkét kezét megtámasztotta a fejem két oldalán.

Veszélyesen közel került hozzám.

-   Tudod milyen érzés az, mikor nem emlékezel valakire? És bármennyire is próbálsz, csak egy fehér folt marad a fejedben? – elkeseredetten ejtettem ki a szavakat. Láttam, hogy arca megvonaglik egy pillanatra, de folytattam. – Néztem a filmet, de nem jutott semmi az eszembe. Tudtam, hogy leforgattuk a jelenetet, csak a te arcodat nem láttam. Tudtam, hogy megcsókoltalak, és azt is tudtam, hogy közben nagyon de nagyon élveztem. De téged nem látlak! Miért?

Mire befejeztem egy könnycsepp végigfutott az arcomon. Nem értem el, Rob gyorsabb volt. Óvatosan letörölte az arcomról, és még közelebb hajolt hozzám. Félve pillantottam fel. Arca egy magasságban volt velem. Szemei engem fürkésztek, arca teljesen komoly volt. Természetesen a száját néztem, aztán ártatlanul felnéztem szemeibe.

- Talán segíthetek feleleveníteni az emlékeid. – suttogta egészen halkan. Beharaptam az alsó ajkam, szemeim újra száját nézték. Úgy éreztem felgyulladok itt helyben.

Rob arca közelített, légzésem felgyorsult. Utoljára belenéztem elszánt tekintetébe, majd behunytam a szemem és vártam. Éreztem a leheletét, nagyon közel a számhoz. Körmeimmel a falat karmoltam, mellkasom fel-le ugrált. Ha a teremben melegem volt, most szétfőttem. Annyira vágytam a csókjára! Egy halk nyögés hagyta el a szám mikor ujjai végigfutottak az oldalam mentén és megállapodtak a derekamon.

- Kristen! – kiáltotta ekkor valaki. Mintha álmomból ébresztettek volna, úgy nyitottam fel a szemem. Gyorsan pislogtam, nem értettem mi történt. Mikor Ashley fordult be a folyosóra megértettem. Rob ellépett előlem, és valami káromkodás féle hagyta el a száját. – Jól vagy? Dave küldött ki értet. Minden rendben?

- Igen, csak… - fogalmam sem volt mit mondhatnék.

- Segítettem, már minden rendben van. Csak rosszul lett. – Rob kisegítő szavaira rámosolyogtam, de nem viszonozta. Összeráncoltam a homlokom, de nem kaptam választ. – Mindjárt megyünk!

- Oké. De siessetek, nehogy lemaradjatok a csata jelenetről. Kellan kikészülne, ha nem látnátok őt! – rám mosolygott, majd Robra, és azzal a mindent sejtő arckifejezéssel távozott.

Amint látóhatáron kívülre került, kifújtam a levegőt, és nekitámaszkodtam a falnak. Közben nem vettem le a szemem az előttem idegesen álldogáló alakról. Cipője orrát fixírozta, és még véletlenül sem nézett rám.

- Mi a baj? – nem bírtam túl sokáig. Én sem a türelmemről voltam híres.

- Neked barátod van. Hiba lett volna, ha megteszem. – alig hallottam mit mondott, de még így is kihallottam a hangjából a szenvedést.

- Megbántad volna? – kérdeztem. Tudtam mit fog mondani, de szerettem volna ha kimondja.

- Igen. Így igen. – görcsösen beletúrt a hajába, majd elém lépett. A falnak préselődtem. Hirtelen ért a közelsége, és még levegőt is elfelejtettem venni. – Ha nem lenne a barátod, más lenne. Nem akarok közétek állni.

- Rob, én… - szerettem volna valamit mondani, de minden ami a fejemben volt, most kiszállt belőle. Igaza volt. Jeremy azért volt mellettem, hogy segítsen nekem. És én képes lettem volna megcsalni őt.

- Nem baj, Stew. Mi úgysem illünk össze. – felvette azt a mosolyt, amit úgy szerettem, de nem éreztem jobban magam tőle. Úgy éreztem, mintha pofon vágtak volna. Egy pillanatig még néztem őt, majd kibújtam a kezei alatt, és elindultam a terem felé.

Ha ő így gondolja…

-                       Rob –

Néztem fedetlen hátán, tökéletes lábait, és ringó csípőjét. Most vagy direkt csinálja, vagy én vagyok ekkora fasz, és képzelem be? Talán az utolsó!

Nem tudtam felfogni, hogy kihagytam egy ilyen lehetőséget. Végre kamerák nélkül csókolhattam volna meg, és talán még azzal a bájgúnárral is szakított volna. Jeremy Sumpter. Mostanra az egész életét tudtam. Amint megtudtam, hogy ő és Kris… Azonnal hívtam az ügynököm, aki mindent kiderített róla. És cseppet sem tetszett, amiket róla hallottam. Szerettem volna elmondani Krisnek mit is tudok róla, de akkor jöttek volna a kérdések.

Magamat átkozva követtek Krist a terembe és foglaltuk el újra a helyünket. Egész film alatt nem nézett rám. A székébe mélyedve nézte a filmet, a lehető legtávolabb tőlem. Ha kint megcsókoltam volna, most…

Igazából nem tudom mit vártam. Hallottam, hogy akarja, éreztem is rajta, de én mégsem léptem. Szánalmas vagyok, ez tény. De nem akartam tönkretenni Kris életét. Nem akartam, hogy miattam legyenek konfliktusai. Így talán jobb. Majd ha nem lesz a képben a srác, talán léphetek. Vagy örök magányra vagyok ítélve.

Kellan tényleg nagyon jól alakított, ahogyan az egész stáb. A csata jelenet lett a legjobb az egész filmben. Kris gyönyörű volt a vásznon. Minden mozdulata természetes volt. Bármennyire is film volt, sokat vitt magával a vászonra.

A vászon elsötétült, a teremben fények gyúltak. Az emberek sikítozni és tapsolni kezdtek. Mindenki lassan állt fel és mosolyogva hajolt meg. Elsőként Kris lépett ki a teremből, oldalán a lányokkal, így esélyem sem volt közel kerülni hozzá.

Odakint a tömeg még mindig minket ünnepelt. Krissel mi maradtunk a legtovább a szőnyegen. Mindenki interjút akart velünk, vagy fotókat. És mi készséggel adtuk meg nekik amit akartak. Amint vége lett ennek az egésznek, őt kerestem a tömegben. Nik és Ash vette körbe, és látszólag jó kedve volt. Már majdnem odaértem, mikor Tay ugrott be elém.

- Haver baromi jó lett a film. Annyira várom már a BD-t! – megrázta a kezem. Felvettem a legjobb mosolyom.

- Igen, szerintem is. Csak ezeket a premierek kell letudni. – miközben beszéltem Krist néztem. Gyönyörű volt, ahogyan nevetett a lányokkal. Néha megmozdult a keze, hogy beletúrjon hajába, de aztán mindig visszaejtette a kezét az oldalára. Szerettem mikor ezt a mozdulatot csinálta. Egy közös pont bennünk.

Rám nézett, és azonnal abbahagyta a nevetést. Arcomra mosoly kúszott és intettem neki. Szerettem volna ha idejön, ehelyett mindenkit megölelt, megfordult, és háttal nekem, elindult.

- Figyelj Tay, nekem mennem kell. – hadartam gyorsan, és elléptem előle. Kris alakját követtem, nem vettem le a szemem róla.

- Rob, jössz az afterra? – kiáltott nekem valaki. Válaszra sem méltatva löktem magam át a tömegen és futottam a fehér ruhás lány után.

Majdnem elértem, tényleg csak egy hajszál választott el tőle. De a fekete limuzin kilőtt és kigurult a látószögemből.

Elbasztam! Egy szaros csókot sem vagyok képes kicsikarni magamból. Hihetetlen mekkora seggfej vagyok!

-                       Kris –

Már majdnem elért engem a vég. Jeremy ujjai melleimet cirógatták, nyelve a nyakamat simogatta. Nem éreztem magam feszélyezve, nyögéseim betöltötték a kis hálószobát. Érzetem, hogy testemen ezer apró kis szikra fut át, mikor kedvesem lökött rajtam egy utolsót. Egyszerre nyelt el minket a tűt. Körmeimet a hátába mélyesztettem, hátam ívbe hátrafeszült. Szorosan tartott engem, morgása betöltötte a fülem.

Lihegve rogytam a párnák közé, és hagytam, hogy simogassa testem. Volt részem már ilyenben, de ez más volt. Tökéletesen érzékeltem mindent. Éreztem, hogy simogatja a homlokom, miközben ajkaival felfedezi kielégült testem, és suttogja a fülembe azt a szót. És hallottam, hogy válaszolok. Egészen más volt, mint vártam. A szó, hogy szeretlek idegenül hagyta el a számat.

Valahogy nem így képzeltem el. A mesékben mikor kiejtik ezt a szót boldogok, és komolyan is gondolják. Szerelmesek. De én nem voltam boldog, sőt, még szerelmes se. Szerettem Jeremyt, de nem úgy. Csak… szerettem.

És ahogyan erre gondoltam újabb könnyek futottak végig arcomon.