19.fejezet - Első rész

Csak azért, mert én ilyen rendes vagyok. :)

****

19.fejezet – Robert

( első rész )

Még soha nem éreztem ekkora fájdalmat, ekkora űrt a mellkasomban, és ekkora zűrzavart a fejemben.

Mintha bombát robbantottak volna, és a célpont a szívem volt. A helyén semmi mást nem éreztem, csak a tátongó űrt, és a lüktető fájdalmat. De a gondolataimhoz semmi nem volt fogható. Úgy éreztem a fejem szétrobban a sok gondolattól, attól ami benne zajlik. Próbáltam rájönni miért, vagy miért pont én, de amint közeledtem a válaszhoz, a fájdalom csak erősödött.

És ez így ment minden pillanatban. Szerettem volna küzdeni az érzések ellen, de képtelen voltam még csak megmoccanni is. Képtelen voltam azt mondani, igen, most talpra állok. Egyszerűen nem ment. Nem láttam értelmét. Ahogyan semminek sem. Próbáltam rájönni ő mit érezhetett, mit miért tett, de nem értettem. Azt hittem én vagy számára az az ember, akinek bármit elmondhat. Ott voltam, ott álltam előtte, készen bármire, segíteni neki, támogatni őt, de ő ellökött, és nem osztotta meg velem a gondolatait. Ezek után az ember próbálja meg azt mondani, hogy igenis megértem a másikat.

Többször is lejátszottam magamban azt a napot. De továbbra is értetlenül próbáltam rájönni a miértekre.

Nyílt az ajtó. Nem vettem a fáradtságot, hogy odanézzek, akárcsak megmozduljak. A szék nyikordulása volt a következő zaj. Sóhajtottam, fájdalmasan szakadt ki ez a sóhaj.

- Haver, meddig akarsz még így lenni? Ez nem normális. – barátom hangja nyugtalan volt, aggódó.

Nem válaszoltam, tovább bámultam az üres, falfehér plafont. Tom arca megjelent előttem, semmi mást nem láttam az arcán kívül. Éreztem a kezemen a rántást, tompán érzékeltem, de legalább felfogtam. Ültem, őt néztem és megpróbáltam megfejteni miért van itt.

- Miért nem próbáljátok megbeszélni? Így semmi értelme nincsen, egyszerűbb lenne, ha leülnétek, és megbeszélnétek, mint két értelmes ember. – ő, aki soha egyetlen kapcsolatot sem vett komolyan, ő osztott most ki engem. Majdnem elmosolyodtam. – Kristen szenved így.

A mellkasomba valami beleszúrt. Összerándultam a hirtelen jött érzéstől. Unottam fordultam el Tomtól, és bámultam ki az ablakon. Mit érdekel engem Kristen állapota? És őt, mit érdekli egyáltalán?

- Jártam nála, és pont úgy néz ki, mint te. Mint a mosott fos. – felé fordultam, nyíltan a szemébe néztem.

Megpróbáltam tenni feltörekvő dühöm ellen, de képtelen voltam megállítani. Forró lávaként tört elő a mellkasomból, végigöntve a testem, végigégetve az egész belsőmet, és a számon át távozott.

- Ő érzi magát szarul? – halk volt a hangom, még én is megijedtem jeges csengésétől.

Tom csak bólintott. És a láva most érte el az agyam. Vörös köd ereszkedett a fejemre, betöltve azt a helyet, ami értelmesen gondolatokat szült.

- Megmondom miért nem érdekel.

- Rob… - szeretett volna beleszólni Tom, de leintettem.

- Nem, most már végigmondom. Van fogalmad arról mit éreztem, mikor a kórházban voltam, arra várva, hogy felébredjen. Csak az járt a fejemben, hogy nem eshet semmi baja, mert arról csak és kizárólag én tehetnék. Ha bármi baja esett volna, nem tudtam volna megbocsátani magamnak. Láttam felé közeledni a rudat, és talán arrébb lökhettem volna, és akkor engem talál meg. Én láttam összecsuklani a vas alatt, szivárogni a fejéből a vért, összekarcolt testét. Én voltam ott akkor is, mikor leemelték róla, mikor a kórházba vitték. És végig az járt az eszemben, hogy csak őt nem. Mert én már akkor szerettem. Nem te voltál ott Tom!

Kiabáltam, és már a szoba közepén álltam. Nem érdekelt, hogy bárki is meghallja. Főleg nem ő. Tom összerezzent a hangomra, de nem mondott semmit. Tűrte gyilkos pillantásom, és vad ordibálásom.

- És mikor felébredt, van fogalmad róla mit éreztem, mikor nem tudta ki vagyok? Mérhetetlen dühöt magam iránt! Utáltam magam, a pokolba kívántam magam, amiért erre a sorsra juttattam őt. Azt kívántam bárcsak én lehetnék a helyében. A szemeiben láttam az értetlenséget, a szenvedést. És én végig ott voltam vele. Próbáltam a barátja lenni, támogatni őt. De közben nem bírtam megállni, hogy ne legyek a közelében, úgy. Szerelmes voltam belé. Együtt küzdöttük át magunkat ezer szenvedésen. Mindent elmondtunk egymásnak, mindent. És én minden reggel azért fohászkodtam, hogy végre emlékezzen rám. Szerettem volna, ha a régi emlékei visszatérnek. Minden vágyam ez volt. És ő eltitkolta előlem ezt a kincset.

- Rob, állj már le! Hallgass végig! – Tom is felállt, karjait felemelve próbált meg elém lépni.

- Nem, most én beszélek! – ordítottam rá. A szívem újból sajogni kezdett, jobban, mint eddig bármikor. Kínzott az égető érzés, a fájdalom, de talpon maradtam.

- Robert, a francba is! – kiabált rám.

Összerogytam ettől a hangtól, arcomat a kezembe temettem.

- Egyáltalán nem érted! Kristen csak védekezett! De te ezt egyáltalán nem tudhatod, hiszen otthagytad, zokogott az esőben, nekem meg percekig tartott egyáltalán felállásra késztetnem őt. Te sem voltál ott velem aznap. – a hangja jeges zuhanyként ért. A lávafolyás a mellkasomban alábbhagyott. Felemeltem a fejem dühtől tajtékozó barátomra. Még soha nem láttam ennyire kikelni magából, csak azért, hogy egy kapcsolatot próbáljon helyrehozni.

Egy olyan kapcsolatot, aminek már nincs jövője.

- Akkor most te hallgass engem végig! Tudod, hogy nem vagyok kapcsolat szakért, ha lehet messzire elkerülöm, de te a legjobb barátom vagy, és Kris is a barátom. Ezért kérlek téged, hogy legalább beszéljétek meg. Adj neki egy esélyt. – a hangja könyörgő volt.

Felálltam a földről, leszegett fejjem elé léptem. Vettem egy mély levegőt és felemeltem a fejem. Éreztem, hogy a vulkán a mellkasomban újra kitörni készül, de még vissza tudtam tartani egy ideig. Ha megállítani nem is, de késleltetni tudtam.

- Ő sem adott nekem esélyt, Tom. – mondtam halkan.

Mielőtt megszólalhatott volna, kiléptem a sötét szobából. A lábaim minden egyes lépés ellen tiltakoztak, de kényszerítettem magam, hogy le tudjak menni. Robotként szeltem át a nappalit, döbbent anyámat hátrahagyva léptem ki a házból, ami eddig fogságban tartott.

A friss levegő idegenül csapta meg az arcom. A várva várt érzés, a szabadság érzése elmaradt. Ugyan olyan pocsékul éreztem magam, mint a négy fal között. Zsebre dugott kézzel indultam el az utcán. Egy lélek nem próbált meg megállítani, vagy akár csak hozzám szólni. Saját gondolataimba merülve haladtam az utcákon.

Megpróbáltam átlátni a ködön a fejemben, sikertelenül. Tom szavai még ott csengtek a fülemben. A jobbik felem, az a felem, amelyik a romantikus Rob oldalát képviselte, arra ösztönzött, hogy lépjek a lán elé, aki hazudott, és adjak neki egy esélyt. A másik oldalam, a szenvedő Rob viszont erősen tiltakozott ez ellen. Miért kéne esélyt adnom egy olyan valakinek, aki megfosztott az esély ellen? Miért kéne nekem tennem, nekem lépnem?

Persze azóta a pillanat óta, pontosan egy napja, nyolc órája, és huszonhat perce, megbántam, hogy ribancnak neveztem. De gondolataim sötét zugában így tartottam jogosnak. A düh olyan erősen csapott rám abban a pillanatban, mint eddig soha. Nem tudtam ellene tenni, hogy elhagyta a számat az a szó.

Minden percben magam előtt láttam szerelmem arcát. Azt az összetört, meggyötört arcot, csodálatos zöld szemeiben a kínt. De nem tudtam tenni az érzés ellen. Egyszerűen nem tudtam megérteni tettét, a döntését, hogy ettől a ténytől megfosztott engem. Pont engem, aki az egésznek a középpontja volt. És az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy még a szeretkezés után is képes volt a szemembe hazudni.

Egy kislány szaladt el előttem. Követtem a pillantásommal a lányt, haja két copfban ugrált feje két oldalán, hozzá hangosan kacagott. Egy nő kezeibe futott bele, aki felkapta és megpörgette a levegőbe. Elmosolyodtam, azóta először. Hallgattam csilingelő nevetését, figyeltem anyja minden rezdülését. A nő szemei megteltek szeretettel, mikor átadta a lányt az apjának. Összekulcsolták a kezüket és elsétáltak.

Még követtem őket a pillantásommal, egészen addig, míg el nem tűntek. Töprengve néztem a távolba. Vajon egyszer lesz rá lehetőségem, hogy legyen egy ilyen családom? Akivel kijöhetek a parkba, nevethetek, és boldog lehetek?

Akaratlanul villant be elém Kristen mosolygó arca. A szerelmem nem tudott még így sem alábbhagyni, az érzéseimen semmi nem tudott változtatni. Azóta a perc óta, hogy megláttam őt, tudtam, hogy ő kell nekem. És tudta, még soha senki iránt nem éreztem így.

A jobbik felem kerekedett felül. Megfordultam és gyors léptekkel indultam el az ellenkező irányba. Biztos, hogy ezt akarom? Tettem fel magamnak újból a kérdést. De belül tudtam, hogy igen, ezt akarom. Őt akartam, Kristent. Ő volt az egyetlen biztos pont az életemben, az egyetlen pont, ami nem tudott elengedni, és elszakadni tőlem. Még ha akartam volna sem tudtam volna hosszabb távon haragudni rá.

Magam elé képzeltem őt. Onnantól kezdve, hogy megismertem. Ragyogó mosolyát, csillogó szemeit, tökéletes alakját, és azt a hatalmas szívét. Talán Tomnak igaza an, és tényleg csak védekezett. Talán attól félt, hogy én nem érzek iránta úgy. De hogyan hihette azt, hiszen csak őt szeretem a világon!

Megtorpantam a ház előtt. A fejemben újabb háború dúlt és most, a rosszabbik oldal győzött. Miért kéne neki megbocsátanom? Annyi fájdalmat okozott a boldog pillanatok mellett. Úgy kellett érte megküzdenem, átverekednem magam az összes akadályon. Ennyit egy lány sem érdemel meg.

- Francba! – kiáltottam el magam. Beletúrtam a hajamba.

Teljesen tanácstalanul álltam a verandán, kezem már a kilincsen volt. Most kellett eldöntenem, hogy mit akarok. A fejemben lepörgettem az egész kapcsolatunkat. Minden veszekedés, és szép pillanat átfutott az agyamon. A szenvedések, a nevetések, a boldogságunk, végül, hogy mennyit küzdöttünk azért, hogy együtt legyünk.

Képes lennél ezt eldobni magadtól, Rob? Mi kell neked?

És akkor rájöttem a válaszra. Nem, egyáltalán nem lennék rá képes!

Lenyomtam a kilincset és berobbantam az ajtón. Anya halkan felsikkantott, de azért rám mosolygott. Átrohantam a nappalin a lépcsőket kettesével szedtem. Bombaként robbantam be nővérem ajtaján. De odabent csak Lizzy volt, és szomorúan rám nézett.

- Hol van Kristen? – kérdeztem lihegve, a hangom teli energiával.

- Sajnálom Rob, de Kris elment.

Ha lehet még jobban összezavarodtam.

- Hogy érted, hogy elment? – úgy kérdeztem, mintha egy idiótához beszéltem volna.

- Hamarabb ment el Brazíliába. Azt üzente, hogy majd ott találkoztok. – nővérem félszegen rám mosolygott.

Hát ennyi. Éreztem, hogy belül újra összezuhanok. Túl sokáig vártam, elszalasztottam a lehetőséget. Elszalasztottam, hogy esélyt adhassak neki. Kicsúszott a kezeim közül, és erről megint én tehettem.

Némán csuktam be az ajtót magam mögött, és egy újabb terv formálódott meg bennem. Brazíliába nem megy olyan sok gép. Azt hiszem az ajtóm bánta a túlbuzgóságom és az adrenalin löketem. Hallottam, hogy reccsen a fa, de nem izgatott. Előkaptam a bőröndöm, bedobáltam a legszükségesebbeket, egy halom pénzt, és számomra ennyi volt. Futólag köszöntem el anyáéktól, és már kocsiban is ültem. Jó pár büntetést írhattam fel magamnak, mert a sebességkorlátozást most nem ismertem. Sőt, semmilyen szabályt. Szerelemben és háborúban úgy sincsen szabály.

A repülőtéren a fél tömeget fellöktem. De nem érdekelt. Az adrenalin száguldott az ereimben, szinte kitépte a bőröm alól, akkora lökettel száguldott benne. Átverekedtem magam a tömegben, jó pár kiabálást kapva. Még egy biztonsági őr sem tudna megállítani. Ellöktem az előttem álló férfit, aki kínaiul ordibálni kezdett velem.

- Egy jegyet Brazíliába, most azonnal! – lihegtem. A nő szúrósan rám nézett, majd a kínai fószerra. Aztán leesett neki, hogy ki vagyok, és köpni-nyelni nem tudott. Idegesen rácsaptam a pultra. – Most!

- Azonnal, uram. – pötyögni kezdett a gépbe, számomra csigalassúsággal. Az emberek, hogy lehetnek ennyire lassúak? Nem csoda ha olyan nagy a sor. – Sajnálom, de már nincs hely.

- Most viccel velem? – kérdeztem, miközben a hangom egyre magasabbra szökött. Ráhajoltam a pultra, a nő arcához egészen közel. – Ide figyeljen. Ha nem ülhetek fel arra a gépre, elszalasztom a lehetőséget, hogy a szerelmemmel legyek. Maga még soha nem volt szerelmes?

Mögöttem felhörögtek páran, de nem érdekelt. Ujjaimmal kopácsolni kezdtem a pulton, miközben lefoglaltam magam az érzelmeim kordában tartásával. Nem borulhattam ki. Nem adhattam fel. Nem lehet itt vége. Leküzdöttem a feltörni kívánkozó fájdalmat, csak Kris gyönyörű szemei lebegtek előttem.

- Megnézem mit tehetek. – mondta végül. Vártam, míg gépelt, a hatalmas kijelzőt néztem a falon. A felszállásig még tíz perc volt. De nekem még a terminálba is be kellett jutnom. – Csak a másod osztályra van jegy, ha esetleg…

- Nézze! Felőlem a pilóta fülkébe is adhat jegyet, vagy a csomagtartóban, de nekem ott kell lennem azon a gépen. – beletúrtam a hajamba, figyeltem a nő mosolygó arcát. Miért kell mosolyogni, ez most nagyon komoly! – Vészhelyzet van!

- Rendben. De ha el be is csekkol, nem éri el a gépet. – ezt úgy mondta, mintha olyan természetes lenne. Nekem sem kellett több, bedobtam a bőröndöm a nő mögé, ami szinte azonnal eltűnt egy nagy nyílásban.

Odadobtam egy köteg pénzt, az sem érdekelt, ha ennek csak a fele kell. Majd megtartja. Kitéptem a kezéből a jegyet, és futni kezdtem. Nem is, rohantam. Vigyorral a képemen vágtattam át a tömegen. Sikerülnie kell! Menni fog!

 Vigyor azonnal lefagyott az arcomról, mikor a sorban megtorpantam. Öt perc után már a terminálban voltam, a kijelzőn a gépet kerestem. F3-as kapu. Olyan gyorsan szeltem át a távolságot, mint egy igazi vámpír. Lihegve csaptam le a jegyem a nő elé. Követte a kezem pillantását, szemei megállapodtak az enyémben.

- Sajnálom, de az ajtót ebben a pillanatban csuktam be.

- Akkor nyissa ki! – nem érdekelt a jómodor, se semmi más. Morgolódva kinyitotta előttem az ajtót, és én szinte berepültem a kis résen.

Azonnal kiszúrt. Előttem ment, kezében táskája. Nem kellett szembe kerülnöm vele, tudtam, hogy ő az. A járásáról felismertem, a hajáról, ami lágyan omlott le a hátára.

- Kristen! – kiabáltam.

Az alak megtorpant, és lassan felém fordult. Az egész testem elöntötte a győzelem mámora.