19.fejezet – Kristen
( második rész )
Bármennyire is kiabáltam utána, ordítottam, nem fordult meg. Csak a távolodó alakját láttam, távolodó testét. Fejemben visszhangzottak a szavai, próbáltam kiszorítani őket belőle, de képtelen voltam.
- Rob! Rob! – kiabáltam, de hangom idegen fülekre talált. Összerogytam, kezeimmel a földet csapkodtam. És zokogtam.
A kínzó fájdalom lassan vette át a testem fölött az uralmat, mintha szándékosan ingerelne. Már nem tudtam megkülönböztetni az esőt a könnyeimtől, egyszerre hulltak a földre, hogy kis tócsát képezzenek előttem. Semmit nem láttam, minden egy hatalmas vízesés volt, elnyelte a hangom. Észre sem vettem mikor hagytam abba a kiabálást, csak az űrt éreztem, a hiányát és a fájdalmat. Meleg kezek értek a vállamhoz, de leráztam őket. Nekem nem ő kell, nekem az kell, hogy ő érintsen meg és jöjjön vissza.
- Kris, megfázol, menjünk haza! Gyere! – felemelkedtem és Tom nyakába borultam.
Ahelyett, hogy hazavitt volna, ott álltunk még ki tudja mennyi ideig, és bőgtem a vállán. Képtelen voltam megmozdulni, kényszeríteni magam. Csak álltam, tehetetlenül, mint egy utolsó vesztes, és hagytam, hogy a jeges eső bőrig áztasson, átitassa a ruháimat, és a fagy egészen a szívemig hatoljon.
*****
Még soha nem éreztem magam ennyire egyedül. Ennyire elzárva az életemtől, bezárva egy kis szobába, és ennyire védtelennek.
Messze voltam az életemtől, egy idegen városban voltam, barátok nélkül, és támogatás nélkül. Az idő összemosódott előttem, nem tudtam elválasztani az éjszakát a nappaltól. Minden pillanat monotonon összeolvadt.
Feküdtem, bámulva a plafont, néha behunyva a szemeimet. De még ebbe az apró mozdulatba is beleremegtem, a jól ismert fájdalom végigsöpört a testemen. Persze tudtam, hogy magamnak okoztam az egészet. Hogy a hiba forrása én vagyok. Utáltam magam, undorodtam a tettemtől, de bármennyire is küzdöttem az önmarcangolás ellen, a gondolataim kusza ködként terjengtek a fejemben. Szerettem volna kiadni magamból, valakivel megbeszélni, de nem volt itt senkim. Egy elveszett kisbáránynak éreztem magam.
Liz megpróbált velem beszélni, de ő sem értett meg. Megpróbáltam neki elmagyarázni ezt az egy évet, hogy min mentem keresztül, miket kellett kiállnom, hogy megvédjem Robot, de nem hallgatott meg. Számára is ugyan olyan undorító voltam, mint a bátyjának. Egyedül Tom jött be hozzám, és egyedül neki tudtam mindent elmondani.
De ez sem változtatott a tényen, hogy szenvedek. Megérdemeltem azokat a szavakat, mindent megérdemeltem, és így talán kevésbé fájt. Tudtam, hogy másként is alakulhatott volna. De akkor, abban a pillanatban, mikor elhatároztam, hogy megvédem őt ettől az egésztől, ez tűnt a legkézenfekvőbbnek. És ezt Tom megértette. De nem segített. Nem ő volt az a személy, akinek ezt el akartam mondani.
Csak az ajtó nyílását hallottam, de nem nyitottam fel a szemeim. Összeszorítottam őket, a sírás, ami minden pillanatban a torkomat facsarta, most újból rám tört. Körmeimet a tenyerembe vájtam, nehogy megmozduljak. Nem akartam mozogni, érezni a fájdalmat. Így könnyebb volt.
- Kristen? – kellemes, megnyugtató hang volt.
- Hagyj békén, Tom. – a hangom furcsán érdes volt, mintha ezer éve nem szólaltam volna meg.
Sóhajtott, hangja halkan jutott el hozzám, de valamiért megremegtem. Őt is becsaptam, részben. De ez a fajta fájdalom, amit a barátaim iránt éreztem, semmi volt ahhoz, ami a szívemet uralta.
Szinte marta, kínozta a lelkem, tépte a gondolataim, és mérhetetlenül hatalmas fájdalmat okozott. Mozdulni nem tudtam a gondolataimtól, végtagjaim odakötöttek az ágyhoz, ha akartam volna sem tudtam volna megmozdulni. A légzésem is nehéz volt, mintha szándékosan kínzott volna ez is. Én még a levegőt sem érdemlem meg. És az egészben a legrosszabb a tudat volt, hogy mit tettem. Bármennyire is próbáltam feloldozni magam a kínok alól, képtelen voltam. Szándékosan tértem vissza ugyan ahhoz a gondolathoz. Nem akartam, hogy akár csak egy kicsit is könnyebb legyen, fájdalom mentesebb.
- Talán ha átmennél hozzá, és beszélnél vele… - tétova hangja volt. Felemeltem a fejem és a szemébe néztem.
- Ezt te sem gondolod komolyan, ugye?
- De igen. – leült mellém az ágyra, és óvatosan a kezemhez ért. Követtem mozdulatát a szemeimmel. Meglepődtem a hirtelen jött érzelmektől, hogy mennyire kívánom, hogy ez az érintés valaki másé legyen. Magamra parancsoltam, hogy még véletlenül se bőgjem el magam. – Szerintem ez lenne az egyetlen megoldás.
- Tom, te sem hiheted, hogy látni akar engem, vagy csak beszélni. – már két napja, hogy kerültük egymást, és csak egyetlen egy vastag fal választott el minket.
- Jól van, akkor játszd ezt! – élesen csattant a hangja. Felállt, és az ajtóhoz sétált. Szemeiben esdeklés volt, de erről az ötletről nem akartam hallani. – Te magad mondtad, hogy csak védeni akartad, de akkor mondd meg, miért nem akarod ezt te magad elmondani neki?
- Mert egyszerűen nem hallgatna meg! – kiabáltam rá. Észbe kaptam, kezeimet a szám elé emeltem. Néztem Tom szemébe, amiből most egy csepp megértés sem sugárzott. – Rám csapná az ajtót, ismerem.
- Én is ismerem, és most valószínűleg magát ostorozza, hogy ő tehet róla.
Visszadőltem a párnák közé, amiből Lizzy illata áradt. Elképzeltem magamban az ő illatát, és akaratlanul szippantottam a levegőből. Tudtam, hogy Tomnak ugyanúgy igaza van, mint nekem. De azt is tudtam, hogy most nem akar engem látni, és a pokol legmélyebb bugyraiba kíván engem. Ahogyan én is saját magam.
- Sajnálom Tom, de még nem beszélhetek vele. Azt akarom, hogy előbb elrendezze magában. Ismerem már annyira, hogy most senkit nem akar látni.
Hallottam, hogy a kilincs lenyomódik, de mielőtt kilépett volna, még hozzám szólt keserű hangján, amiben most csalódottság vegyült.
- De így mindketten szenvedtek.
És itt hagyott. Az ajtó hangosan csapódott, elzárva engem az egyetlen embertől, aki nem tette számomra ezt a helyet idegenné.
Közben az agyam lázasan dolgozott. És ha mégis átmennék hozzá, mit mondanék neki? Hogy sajnálom? Rob ennél többet érdemel, egy olyan választ, ami az igaz. De sem ő sem én még nem álltunk erre készen. Tudtam, hogy még össze kell szednie a gondolatait, rendezni magában a dolgokat. És csak utána léphetek én.
De így, hogy tehetetlen voltam, még nehezebb volt. Kínzott a gondolat, hogy min gondolkodhat, hogy mik járhatnak a fejében. Szenvedtem a tudattól, hogy csak egy fal választ el minket, mégis olyan, mintha érföldekre lennénk egymástól. Hiányzott az érintése, a légzésének hangja, vagy a jelenléte. Nem bírtam ki, hogy ne lássam. Főleg így, hogy egy házban voltunk. Kínlódva temettem kezembe az arcom.
Hogy lehettem ekkora balfék köcsög? Tudnia kell az igazat, hogy mennyire bánom, és mennyire szeretem!
Az adrenalin túláradt az ereimben. Felpattantam, majdnem mosolyogva ugrottam az ajtóhoz. De mikor kinyitottam az ajtót, az a kis majdnem mosoly az arcomra fagyott. Rob hangja átszelte a házat, a kis távolságot ami köztünk volt. A fal nem tudott megóvni a hangjától, vagy a szavaitól.
Ledermedve hallgattam a kiabálását.
- …Én voltam ott akkor is, mikor leemelték róla, mikor a kórházba vitték. És végig az járt az eszemben, hogy csak őt nem. Mert én már akkor szerettem. Nem te voltál ott Tom! – hangja egészen a szívemig hatolt.
Erősen szorítottam a kilincset, levegőért kaptam, de a szavak csak úgy ömlöttek a szájából.
- És mikor felébredt, van fogalmad róla mit éreztem, mikor nem tudta ki vagyok? Mérhetetlen dühöt magam iránt! Utáltam magam, a pokolba kívántam magam, amiért erre a sorsra juttattam őt. Azt kívántam bárcsak én lehetnék a helyében. A szemeiben láttam az értetlenséget, a szenvedést. És én végig ott voltam vele. Próbáltam a barátja lenni, támogatni őt. De közben nem bírtam megállni, hogy ne legyek a közelében, úgy. Szerelmes voltam belé. Együtt küzdöttük át magunkat ezer szenvedésen. Mindent elmondtunk egymásnak, mindent. És én minden reggel azért fohászkodtam, hogy végre emlékezzen rám. Szerettem volna, ha a régi emlékei visszatérnek. Minden vágyam ez volt. És ő eltitkolta előlem ezt a kincset.
- Rob, állj már le! Hallgass végig! – Tom kiabálása semmi volt Rob ordítozásához képest.
- Nem, most én beszélek! – ordított tovább szerelmem.
Ujjaim elfehéredtek a szorításban. A szívem hangosan dörömbölt a mellkasomban, és egyre kínzóbban, egyre fájóbban jutottak el hozzám a szavak értelme. Összerogytam, térdeim küzdöttek a fájdalom ellen, de eltörpült az érzés mellett, amit Rob szavai váltottak ki belőlem. Levegőért kapkodva hallgattam tovább szócsatájukat.
- Robert, a francba is! – kiabálta most már Tom is. Nem hallottam, amit e után mondott.
Csak akkor eszméltem fel, hogy könnyek áztatják az arcom. Némán zokogtam a padlón, fejemben ezer kép villogott, mindben az, hogy hogyan tehettem volna másképpen. De nem segített még csak a gondolat sem, hogy talán így volt jól. Tudtam, hogy én vagyok a hibás. El kellett volna neki mondanom, már a legelső percben. De annyira boldog voltam vele, eltörpült az érzéseim mellett.
Lépéseket hallottam, felemeltem a fejem, és a szívem abban a pillanatban kihagyott egyet. Ő lépkedett le a lépcsőn, az arcát nem láttam, csak megroggyant vállát, és görbe hátát. Claire a kanapén ülve figyelte fiát, aki egy szó nélkül távozott. Az ajtó csapódására összerezzentem.
És belőlem újra kitört a sírás. Nem tudom meddig ülhettem ott, az érzelmeimbe temetkezve, a földet kaparva, de két erős kéz emelt fel a földről.
- Jaj Tom, én úgy sajnálom! Nem ezt akartam, én egyáltalán nem akartam, hogy szenvedjen! – zokogtam kétségbeesve, miközben a vállába kapaszkodtam. Hagyta, hogy a vállára boruljak és azon sírjam ki magam, miközben esetlenül dörzsölte a hátam. – Én nem tudtam, hogy ez lesz, én…
- De akkor miért hazudtál neki? – kérdezte halkan.
- Nem tudom! – sírtam tovább, és pont úgy éreztem magam, mint egy idióta. – Én csak azt akartam, hogy boldogok legyük. Nem hittem volna, hogy neki ez ennyit jelent.
Ezután némán ültünk az idegen szobában, néha csitított, de semmit nem segített. Rajtam már semmi nem segíthetett volna, csak valami csoda. Valami hatalmas csoda. Hagytam, hogy a szívemet darabjaira tépje a fájdalom, és megbénítsa minden érzelmem.
A gondolatok gyorsan cikáztak a fejemben, alig tudtam belőle kivenni akár csak egyet is. Ott zakatolt a fejemben az összes lehetőség, hogy most hogyan kéne cselekednem, de nem láttam át a hatalmas káoszban. Egyre csak Tom hangja kúszott a fejemben, és Lizzyé, aki nem tudom mikor csatlakozott hozzánk.
És mikor már minden veszni látszott, az egyik gondolat kirajzolódott a többi közül. Ott lebegett a szemeim előtt, arra várva, hogy megértsem. A sírás, mintha soha nem lett volna, abbamaradt. Az utolsó könnycsepp is kiszaladt a szememből, és pottyant az ölembe. Felemeltem a fejem, szemeim először Toméval, majd Lizével találkoztak.
- Elmegyek. – jelentettem ki. A hangom rekedtes volt még, de már nem annyira keserű.
Robotként álltam fel és emeltem ki az ágy alól a bőröndöm. Némán dobáltam bele a ruháimat, miközben barátaim döbbenten meredtek rám. Először Liz eszmélt fel, egy apró sóhaj szaladt ki a száján. Bedobtam az utolsó nadrágom, de mielőtt lezárhattam volna, vékony ujjak fonódtak a csuklóm köré.
- Nem mehetsz el. – lágy hangja megrémisztett egy pillanatra. Most szólt hozzám először kedvesen, mióta kiderült a kis hazugságom.
- De igen elmegyek. – lefejtettem csuklómról a kezét, és behúztam a cipzárt.
- És megtudhatnánk, hogy miért? – kérdezte most Tom. Az ő hangja inkább volt hitetlenkedő.
- Robnak idő kell, ahogyan nekem is. Én itt csak láb alatt vagyok. Mindketten szenvedünk, én a hiányától, ő meg attól, hogy itt vagyok. – megvontam a vállam, és felálltam, kezemben a bőrönddel.
- De Kris, nem hagyhatod csak így itt! – nem értettem most miért tiltakozik ez ellen Liz, hiszen két nappal ezelőtt még látni sem akart.
Szó nélkül léptem az ajtóhoz, és néztem még a szemükbe. Valamiért jobb kedvem volt, már nem éreztem akkora fájdalmat, már nem tudtam volna megbénulni tőle.
- Ha ő kérdezi, hogy hol vagyok, azt üzenem neki, hogy majd Brazíliában találkozunk.
Kiléptem a szobából, a szobából, ami két napig a börtönöm volt.
*****
- A Brazíliába induló járat, New York-i átszállással azonnal indul! Kérem szálljanak fel a gépre! – a robothang térített magamhoz.
Ott álltam a tranzit közepén, kezemben a jegyemmel, zavart gondolatokkal. Biztos voltam magamban, tudtam, hogy ez az egyetlen helyes út van. Mégsem tudtam megmozdulni. Akaratlanul néztem újra és újra a kijáratra, reménykedve abban, hogy ő fog ott belépni. Persze tudtam, hogy ez lehetetlen.
Elnyomtam a kitörni készülő sírásom, de egy könnycseppet még elmorzsoltam. Így lesz a legjobb, döntöttem el magamban. Felemeltem a fejem, pont mikor a nő érdeklődve rám emelte a szemeit.
- Kisasszony, kérem jöjjön. Be kell csuknom a kaput. – szólított meg tétován.
Utoljára megengedtem magamnak, hogy visszanézzek. Nem lépett be senki, egyetlen egy ismerős arc sem, pláne nem az az arc. Keserűen adtam át e jegyem és léptem be a folyosóra. Mögöttem hangosan kattant az ajtó.
Nem tudtam felfogni, hogy a boldogságom, ami oly kevés időre lehetett csak az enyém, vagy a miénk, most a semmibe veszik. Persze ha okosabb lettem volna, tudhattam volna, hogy egyszer úgyis kiderül. De talán így jobb lesz. Rob majd talál magának egy olyan lányt, aki nem hazudik neki, aki jobb lesz, mint én.
De ez a gondolat nem nyugtatott meg. A hiánya maró érzésként uralta a testem, égette a bőröm minden kis részét. Sírva lépkedtem a repülő felé, miközben Rob után vágyódtam. Megpróbáltam az összes közös emlékünket felhozni, magam elé képzelni az arcát. Valamiért kínozni akartam magam ezzel.
- Kristen!
A hang, az ő hangja, jeges zuhanyként suhant át rajtam. Egy pillanatig úgy éreztem a képzelőerőm tényleg nagyon erős, aztán a józan felem győzött. Megfordultam, szemeimmel őt kerestem.
Előttem állt, mellkasa fel-le ugrált, haja csapzott volt, de ő volt. Szemei csillogtak. És az én arcomra abban a pillanatban kúszott valami felhőtlen, boldog mosoly.
Remélem mindenkinek elnyerte a tetszését! Pár kommentnek igazán örülnék! ( Már csak két fejezet van hátra ) Milli :)
