3.fejezet

Halihó Mindenki! Nos, mivel nem bírok holnapig várni, ezért MOST rakom fel az új fejit. Viszont, mielőtt belekezdenétek a nagy olvasásba, el kell mondanom, hogy jövő héten szalagavató lesz, ezért csak 2 hét múlva lesz friss... :( Kövezni a komikban lehet!

***

 

3.fejezet – Őrület

- Hol a büdös francba lehet az a szar? – kérdeztem csak úgy magamtól, közben minden létező tárgyat, ami mozdítható volt a szobában, elmozdítottam. A kanapéból kicsavarva hevertek a földön a párnák, a szekrényem nyitva volt, minden ajtó, minden fiók, minden nyitva. Még a konyhai pultok is, pedig ott már biztos nem lehetett. Végül felemelkedtem a fotel előtt, és dobbantottam a lábammal. – Fúj, de utálom ezt!

- Segítsek? – jött egy hang valahonnan mögülem. Úgy pördültem meg, mintha áramot vezettek volna belém.

Nem képzelődtem.

Ott állt az ajtófélfának támaszkodva és látszólag mulatott rajtam. Keresztbe fonta kezeit mellkasa előtt, arcán az a mindentudó mosoly játszott, amiből az elmúlt héten eleget kikaphattam. De a szemei egyáltalán nem mosolyogtak rám. Most is ott volt az az utálat, az a gyűlölet, az a hányinger a szemében. Tudtam, hogy nem bír engem. Azóta volt ilyen, hogy meglátott a szobában. Persze érthető okokból, de az utálatát mégsem voltam képes felfogni. Azt mondta nekem még mielőtt kiengedtek a kórházból, hogy barátok voltunk. Mégsem viselkedett velem úgy.

Úgy tettem, mintha nem érdekelne, hiszen nem is ismertem, de valahol belül zavart. Mikor csak rá gondoltam, azon kívül, hogy egy fehér folt lebegett be a szemem elé, és lüktetett a fejem, valahogy úgy éreztem, zavar ez a fajta ellenségessége.

- Kösz, ne! – mondtam neki, majd újra visszahajoltam, ügyelve, hogy ne tudja bámulni a seggem. Mégsem vagyok kirakati bábu.

- Figyelj, Kris, azt hiszem beszélnünk kéne. – láttam a szemem sarkából, hogy beljebb lépett a szobába. Hirtelen ültem fel, így beverve a fejem a fotel sarkába. Megdörzsöltem ott ahol fájt, majd mérgesen felé fordultam.

- Neked nem vagyok Kris! – dühöngtem.

Elegem volt.

Elegem volt, mert két hete ilyen volt. Két hete engedtek ki, és ő aznap volt velem talán utoljára kedves, már amennyire lehetett. Hazahozott a hotelba, és ennyi. Azt tudtam, hogy anyát ismeri, és jóban is voltak. Hozzám viszont nem volt egy szép szava sem. Ha látott a hotelban biccentett, és ennyi. Ha látta, hogy Ash-ékkel vagyok, visszafordult, és nem láttam többet. Ha nekem jött nem mondott semmit. Ha ránéztem elfordult. És ez bosszantott. Tudtam, hogy miattam van. Én nem emlékszem rá, én felejtettem el mindent, ami vele kapcsolatos.

Mégis így viselkedett velem.

Végre a szemébe nézhettem két hét után először. Sok mindent láttam benne, ami sehogy sem tetszett. Utálat volt benne a legtöbb, amit sehova sem tudtam tenni. Megráztam a fejem, és felálltam. Egyenesen hozzá sétáltam, és kétlépésnyire megálltam előtte. Ha már utál, akkor mindegy. Mindegy mit gondol rólam. Ha ő ellenszenves velem, én is az leszek. Tartson csak egy kis libának. Nem érdekel.

- Te figyelj ide…! – kezdtem volna bele, mikor az eddig is nyitott ajtómon Ashley hajolt be. Meglepetten nézett kettősünkre, majd megrázta a fejét, csak úgy magának és mosolyogva nézett ránk.

- Srácok, Dave beszélni akar veletek a szobájában. Azt mondta fontos, úgyhogy menjetek. – bólintottam, és visszafordultam Robert arca felé, aki most a cipője orrát fixírozta. Innen is láttam, hogy homloka ráncokba fut össze. Ő is bólintott.

Egy szó nélkül léptem ki előle, és vettem magamra a kardigánom. Egy szál trikóban mégsem mehetek a rendező elé. Hallottam, hogy Robert is követ egészen a 113-as szobáig, ahol Dave volt. Bekopogtam, közben megpróbáltam rájönni mit is akarhat tőlünk. Remélem a forgatással kapcsolatos. Már két hete semmit nem csináltam, és kezdtem ideges lenni. Már csak a gondolata is, hogy nem forgathattam kikészített. Miután hallottam a „szabad” hangot, benyitottam.

Odabent nagyobb volt a kupi, mint nálam, ami nagy szó. A függönyök elhúzva, így sejtelmes félhomályt adott a helynek. Ott ült a kanapéban, szemben a Tv-vel és nagyon tanulmányozott valamit. Fel sem nézett, csak rábökött a fotelra, ami előtte volt, ezzel beinvitálva minket. Ismertem Dave dolgozó arcát. És ez pont az volt. Beljebb sétáltunk, mögöttem tisztán hallottam lassú, kimért mégis egyenletes lépéseit. Leültem a fotelba, nem érdekelt, hogy Robert hol talál magának helyet. Végül megoldotta, és leült a karfájára, így kénytelen voltam a fotel másik oldalába préselődni, már amennyire a hely engedte.

- Kezdünk kifutni az időből. Két hetes szünet nem tett jót a forgatásnak. Ha még egy napig állnia kell, nagyon sok pénz elúszik. – végre felnézett, arca nyúzott volt, szemei karikásak. Nem aludhatott túl sokat. Felém fordult, szemei kétségbeesettek voltak, majd mikor látta, hogy az enyémek lassan kerekednek el, megváltoztatta azokat.

- David, minden rendben? – kérdeztem halkan, kézfejemmel lassan megérintettem az övét, mire rám mosolygott.

- Kris, emlékszel már Robra? Valami kicsi is eszedbe jutott? – kérdezte nem válaszolva a kérdésemre.

Kezem magától csúszott le az övéről, és pottyant az ölembe. Rásandítottam a szóban forgó alakra, aki szintén engem nézett. Sóhajtottam egyet, majd leszegtem a fejem, végül megráztam azt. Bármennyire is szerettem volna megkönnyíteni a stáb munkáját, nem emlékeztem rá, továbbra sem. Pedig a lányok már sokat meséltek nekem róla, így valamennyire képben voltam. Mégsem jutott eszembe semmi. Még csak kötni sem tudtam semmihez.

- Jól van. Akkor most megnézzük ezeket. – bökött a kanapé túloldalára. Elsápadtam, amikor megláttam a dobozokat. Már akkor megfogadtam magamban, hogy soha, soha nem fogom megnézni a filmeket. Sőt, egyetlen filmet sem, amiben én vagyok benne. Minden premieren mással foglalatoskodtam, így nem kellett látnom. Nem most fogom elkezdeni.

- Erre semmi szüks… - kezdtem bele a tiltakozásba, de Dave már állt, és a tv felé vette az irányt.

Újból sóhajtottam. Ránéztem Robertra, aki valamiért nagyon vigyorgott.

- Min vigyorogsz? – kérdeztem cseppet sem barátságosan.

- Kíváncsi vagyok az arcodra, ennyi. Mikor meglátod a filmet és… - nem fejezte be, ugyanis Dave közölte velünk, hogy ő addig a szobájában lesz, és majd szóljunk ha vége lesz.

Amint kilépett a szobából, lepattantam a fotelról, és bevágódtam a kanapéba. Feldobtam a lábaimat a karfára, és vártam, hogy elkezdődjön. Pár irtó hosszú órának nézek elébe, és ez cseppet sem dobta fel az amúgy sem kellemes napomat. Mindenki felbassza ma az agyam? Először az a rohadt gyűrű, amiért annyira odavagyok, aztán Rob, és végül megint Rob. Most meg ez a film is!

A tv sercegve kelt életre és már hallottam is a szokásos Twilight dallamot, amit már kívülről fújtam. Az utcán minden második lánynak ez volt a csengőhangja. Pedig annyira nem is jó! Kezembe temettem az arcom, és úgy döntöttem innen nem veszem el. Már csak azért sem!

És ezt a fogadalmam” egészen odáig megtartottam, míg meg nem hallottam azt a bizonyos részt. Már az elején rájöttem, hogy Robert volt a másik főszereplő, Edward. Hogy erre hogy nem jöttem rá? Rá kellett volna jönnöm már akkor, mikor kijöttem a kórházból. Ugyanis szerencsétlenségemre Robert is velem volt, és mikor kiléptünk azon az ajtón mindenki egyszerre visította, hogy Robsten! Minek kell ilyen neveket kitalálni, mikor semmi az ég egy adta világon közöm nincsen hozzá? Elhúztam az ujjaim, így a résen át láttam a jelenetet. Bella kinyomta a telefont, és Edwardhoz csúszott.

- Már régen ki szerettem volna próbálni valamit. – hallottam Robert hangját mellőlem. Kábán ráemeltem tekintetem, és nem értettem. Már éppen azon voltam, hogy megkérdezem, mikor a filmben Edward elismételte ugyan ezt a mondatot. Visszanéztem a képernyőre. Edward lassan hajolt „hozzám” és óvatosan megcsókolt.

Felpattantam.

Hogy nem emlékezhetek erre? Hogy nem emlékezhetek egy csókra? Kris, gondolkodj! Behunytam a szemem és visszapörgettem fejben az időt. Emlékeztem arra a napra, mikor forgattuk. Egy pici szobában voltunk, minden sarokban egy-egy kamera. Egy takaró volt a derekam köré csavarva, hogy elfoglaljam magam. És igen, emlékszem, nevettem. Valaki nevettetett. Megpróbáltam felidézni ki lehetett, de újból egy fehér folt.

Fejembe belenyilallt a fájdalom, mire visszaültem a kanapéba.

- Jól vagy? – kérdezte egy hang, mire mérgesen lecsaptam a kezem, és újból talpon voltam.

- Nem, egyáltalán nem vagyok jól! Nem emlékszem arra, hogy megcsókoltál! Arra, hogy együtt forgattunk volna! Hogyan forgassak így veled, ha nem is ismerlek? – kiabáltam. Naná, hogy kiabáltam. Nincs olyan nap, mikor Kristen Stewart ne kiabálna. Oltári!

- Nyugodj meg, figyelj… - mellém akart lépni, de én hátrébb léptem egyet. Leszegtem a fejem, és mélyeket sóhajtottam. Végül bólintottam, mint valami idióta, és kisétáltam a szobából.

Az fix, hogy nem nézek végig egy olyan filmet, amire nem emlékszem. Illetve igen, de „szív szerelmemre” nem. Becsörtettem a szobámba, és bevágtam az ajtót. Végigcsúsztam az ajtón, egyenesen a földre, ahol két lábam közé tettem a fejem, és mélyeket sóhajtottam. Nem hiszem el, hogy ez velem történik meg! Beteg vagyok! Mindegy ki mit mond, nekem ez egy betegség!

Hirtelen ötlettől vezérelve pattantam fel és vetettem ki magam a teraszra. Valahogyan előkapartam a zsebemből a cigimet és az öngyújtót és meggyújtottam. Végtelennek tűnő másodpercekig nézhettem a cigim, ahogyan a kezem remegésétől fel-le emelkedik. Mélyet szívtam a cigiből, és behunytam a szemem. Hogy ebből a szarból, hogy fogok kijönni, még nekem is rejtély volt. Szerettem volna beverni újra a fejem, hogy minden az eszembe jusson. Hogy mi zavart az egészben a legjobban?

Talán az, hogy nem emlékszem valakire, akivel az elmúlt két évemet töltöttem. Vagy az, hogy semmihez nem tudtam volna kötni. A fejemben csak egy fehér foltként volt jelen, pedig az életem jelentősebb részét hozzá kéne kötnöm. Hozzá, aki a lányok szerint a legjobb barátom volt, a partnerem. De nekem csak egy fehér paca, az én sötét fejemben.

Próbaképpen fejbe vágtam magam.

Semmi. Oké, nem jött be.

Mielőtt még elpusztítottam volna magam az én „hű de hatalmas” erőmmel, beléptem a teraszról és bezártam az ablakot. Levetődtem a kanapéba, és csak meredtem magam elé. Úgy éreztem nincs tovább. Szembe kell néznem azzal, aki most lettem. Elővettem zsebemből a telefonom, és csak úgy magamnak, vagy talán azért, hogy bizonyítsak, beléptem a képek közé. Eltátottam a szám. Kétszáz kép díszítette a telefonom, az összesen mi voltunk. Volt pár, amin a többiekkel voltam, de a többi képen mi voltunk. Hol egymást öleltük, hol csak az egyikünk nézett a kamerába. Mindegyiken hülyültünk.

Néztem ahogyan kiesik a kezemből a telefon. Zavart, hogy még a kis telóm is ellenem van. Mérgesen fújtattam egyet és felpattantam. Levedlettem magamról a ruhám, és felvettem egy trikót. Egy hely van, ahová elbújhatok a tudatlanságom elől. Az álmaim. Bevetődtem az ágyba, és csak bámultam a plafont. Még arra sem vettem a fáradtságot, hogy magamra csavarjak egy takarót. Csak feküdtem, végtagjaim szanaszét az ágyon.

Ch… ezen jót nevettem. Megőrültem, remek.

Nem tudom meddig forgolódhattam az ágyban, csak azt vettem észre, hogy zuhanok.

Álmomban futottam. Nem tudtam mi felé futok, csak a lábam alatt a recsegést hallottam. Behunytam a szemem, mire két erős és meleg kéz font át. Otthon éreztem magam. Felemeltem a fejem, és szemeit óvatosan kinyitottam. Mosolyogtam és ez akkor sem múlt el, mikor felismertem ki is tart a karjaiban. Sőt, még szélesebben mosolyogtam. Fejemet mellkasára hajtottam, mire a zsebemben lévő telefon hangosan szólni kezdett.

Eközben valahol innen messze, szintén valami harsogni kezdett a fülem mellett. Álmomban a telefonomért akartam nyúlni, de nem tudtam. Visszanéztem a szemeibe, mire hirtelen távolodni kezdett tőlem. Bármennyire is szerettem volna elérni, a kezeim csak az üres levegőt szelték. Közben a telefon hangja hangosodott, mire morogva kinyitottam a szemem.

A telefonom valóban csörgött, és egyre hangosabban szólt. Nem értettem miért nem rakja már le az illető. Felkaptam az éjjeliszekrényről, és cseppet sem kedvesen beleszóltam.

- Mi van? – magam is meglepődtem rekedtes hangomon.

- Bocsi, felébresztettelek? – hallottam meg Ashley csiripelő hangját. El kellett tolnom a telefont, nehogy kilyukadjon a dobhártyám.

- Nem. Egyáltalán nem. – morogtam tovább. Magamban minden féle helyre elküldtem kedvenc barátnőmet, amire nem voltam büszke, de hát felébresztett!

- Akkor jó. Csak azért hívlak, mert holnap, forgatás után elmegyünk bulizni valahová a városba, jó? – semmit nem fogtam fel abból, amit mondott. A fejemben valami húzni kezdett és ezzel egyidejűleg forogni kezdett velem a világ. – És álmodtál valamit?

- Igen, hm… Robert volt benne… - akaratlanul ejtettem ki a szavakat a számon, és mikor tudatosult bennem, hogy a minden lében kanál barátnőmnek mondtam el ezt a dolgot, felültem az ágyban, és a hajamba túrtam. – Úgy értem, hogy… benne volt az álmomban, ahogyan az egész stáb is.

- ja persze, Kris. – kacagott fel a vonal túlsó végén Ashley. Hallottam, hogy valaki kiabál neki a háttérből, így sietve elköszönt, de mielőtt lerakta volna még édes barátnőm visszaszólt. – Aztán… álmodj szépeket!

A telefon pittyegett, majd elsötétült a képernyő. Idegesen levágtam az éjjeliszekrényre, és visszadőltem az ágyba.

Mekkora egy barom vagyok!

Épp készültem volna fejbe vágni magam, mikor az ajtómon valaki hangosan kopogtatni kezdett. Kikászálódtam az ágyból, és miközben megpróbáltam nem minden lépésemnél összecsuklani, eljutottam az ajtóig. Igaz. Párszor eltaknyoltam, de szerencsére senki nem látta.

Mielőtt újból összecsuklottam volna megkapaszkodtam az ajtóban, és kinyitottam.

Álmodok?   

2.fejezet

Sziasztok! Meghoztam az új fejezetet! Remélem ez is tetszeni fog. Szeretném megköszönni mindenkinek aki írt komit! :) Nos... akkor lássuk azt, amire már mindenki várt: A 2.fejezet!!! Puszi, és jó olvasást!

***

2.fejezet – Egy új élet… másképp

Egyre csak lüktetett a fejem, hiába kiabáltam neki, hogy most már ideje leállni. Csak lüktetett és lüktetett.

Szerettem volna felsikoltani, mikor néha élesen belenyilallt a fájdalom. De nem tudtam. A gondolkodás is fájt. Mindenem fájt. Éreztem a végtagjaimat magam körül. Tudtam, hogy ott lóg mellettem a kezem, de nem tudtam megmozdítani. Éreztem a súlyát. Koncentráltam rá, hogy mozduljon. De az egyhelyben maradt. Mikor a fejemben számolva századszorra próbáltam felemelni a kezem, vagy csak behajlítani az ujjam és nem ment, feladtam.

Sírni támadt kedvem. Visítani és sírni akartam. Minél hangosabban. Csak ezt akartam. Ehelyett én csak tehetetlenül feküdtem. Kínomban rángatózni akartam. Csak egy kis mozgást! Csak egy kicsit. De én csak feküdtem, mint egy rongybaba.

Nem is tudom mi volt rosszabb. A tudat, hogy nem mozdul semmim, vagy a tudat, hogy fogalmam sincs, hol vagyok, mi van velem.

És végszóra, a szemeim előtt megjelent egy fehér folt.

Ilyen lenne a halál? A híres fény az alagút végén? Nem, nem halhatok meg. Biztos nem az. Gondolatban becsuktam a szemem. Csak álmodok. Biztos. Hiszen, mi lehet velem? Gyerünk Kris, gondolkodj.

Próbáltam, de nem ment. Csak jött felém a fény, és én tehetetlenül vergődtem a síromban. Oh, basszus!

A fájdalmak egyre erősebbek lettek, mint ahogyan a fény, a szemhéjamon keresztül is erősödött. Lassan érezni kezdtem a szagokat. Éreztem egy nagyon kellemes virágos parfümöt, felismerten anya szokásos parfümét, pár női illat. De a legjobban egy bódító illat kúszott be az orromba. Nem tudtam volna beazonosítani mi, de tény, nagyon jó illata volt.

Hallottam, hogy valaki beszél a teremben. Éreztem, hogy valaki lágyan simogat. Halk hangok voltak, és megpróbáltam figyelni. Távolinak hallottam a hangokat. Minden olyan messzi volt. Nem értettem. Miért nem tudom kinyitni a szemem? Miért nem megy? Újból éreztem, hogy a torkomat fojtogatja a sírás. Szerettem volna sikítani, hogy mindenki hallja. Szerettem volna megmozdítani az ujjam, hogy bizonyítsak magamnak. Nem értettem semmit. Mi van velem?

Aztán képek kezdtek elém bekúszni. Lassan, mintha nem tudna gyorsabban jönni. Erősen kellett összpontosítanom minden részre.

Láttam magam előtt a vasrudat. Láttam a helyet, ahol voltam. Láttam az embereket. Egyedül egy fehér folt volt, de mikor próbáltam összepontosítani, éles fájdalom hasított a fejembe.

Összerándultam. És most tényleg éreztem. Éreztem az ujjaim között a durva szövetet. Oké, ez jó. Lássuk csak…

Megmozdítottam a pillámat, ami kicsivel később megrebbent. Újból összeszorítottam, majd kinyitottam. Minden elmosódott volt. Nem volt tiszta pont. Behunytam a szemem, és kinyitottam. Összesen hétszer játszottam ezt el, mikor minden tiszta lett.

Egy szobában voltam, aminek hányás színű falai voltak. Láttam az ablakon besütő erős fényt. Több ember állt körbe. Egy iszonyat szűk körbe. Körbenéztem, lassan. Fájt a fejem és csak pihenni akartam, de kíváncsi volt kik vannak ott. Végül mielőtt igazán körbenézhettem volna, egy idegen férfi dugta a fejét a képembe. Fintorogni kezdtem, mire többen is felkuncogtak. Nem ismertem őt. Barna haja volt, semmitmondó szeme. Picit távolított, majd újra közelített az arcom felé.

- Miss. Stewart, hogy érzi magát? – kérdezte a fazon. Mégis hogy kéne magam érezni? Fejbe baszott egy monstrum!

- Kösz, jól vagyok. – motyogtam. Meg akartam kérdeni, hogy mi történt velem, de nem tőle. Biztos latin szavakat használna, össze-vissza és a felét sem érteném.

- Minden rendben van, stabil az állapota. Ha bármi kell, csak szóljon. – azzal már kint is volt.

Újra behunytam a szemem, és sóhajtottam. A saját ágyamban akartam lenni. Nem ebben a kényelmetlen szarságban. Valaki mozgolódott a szobában, mire mérgesen összecsücsörítettem a szám. Minek felbosszantani? Fáj a fejem, éhes vagyok, és már vagy fél napja nem gyújtottam rá.

- Kristen, édesem. – kinyitottam a szemem. Anya az ágy mellett ült, kisírt szemei voltak, és rémesen kócos volt. Leesett az állam. Ő most komolyan anyai kedvességgel néz rám? Na ez vicc!

- Szia anyu! – köszöntem neki rekedtes hangon.

Végre körbenézhettem a szobában.

Mindenki itt volt, talán még többen is. Közvetlenül mellettem Ashley állt, Nikki nyakába csimpaszkodva. Mindkettőjük arcán hatalmas vigyor volt, és mérhetetlen megkönnyebbülés. Mellettük Bryce és Xavier, még mindig sminkben és ruhában. Viccesek voltak ezekben a vörös kontaktlencsékben, de nevetni nem volt erőm. Helyette tovább siklott a szemem. Kellan és Jack is röhögtek rajtam. Szép! Egyszer látnak ilyen kiszolgáltatott állapotban, akkor is röhögnek. Tipikus! Ezek annyira ők. Dave is bent volt, és már telefonált is. Tovább siklott a szemem, és hirtelen akadt is meg.

Egy vörösesbarna hajú srác állt anya mellett, és fogta a vállát hátulról. Engem nézett, szemei fogva tartottak. Oké, ez ki? Próbáltam keresni a memóriámban, hogy ki is lehetne ő, de elakadtam. Mindig csak egy nagy, fehér foltba botlottam. Ijedten kaptam el a szemem, és egyenesen Ash-ébe néztem, aki értetlenül nézett engem. Végül visszanéztem a srác szemébe. Továbbra is engem nézett. Nem is… Bámult. Aztán elmosolyodott, és ha nincs alattam az ágy, tutira elolvadok.

Felnevettem. Kínosan inkább, semmint jókedvűen. Aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan hagyta abba. Behunytam a szemem, és megpróbáltam nem a fájdalomra figyelni. Sokkal inkább érdekelt, ki ez a férfi. Bármennyire kutattam a fejemben, semmi. Pedig itt van, és ismeri anyát is. És ahogy látom, a többieket is. Én miért nem ismerem?

- Kris, minden rendben? – kérdezte Nikki aggódva. Felpattantak a szemeim, és fürkészőn néztem újra a srác szemébe.

Megköszörültem a torkom.

- Bocsi, de… Ismerlek? – kérdeztem lassan, szaggatottan.

Pár másodpercig biztosan nézhettünk egymás szemébe, majd mindenki egy emberként nevetett fel. Kivéve engem, és a férfit. Tartottuk a szemkontaktust, és még bele is pirulhattam. Olyan szívdöglesztő pillantása volt. Volt valami azokban a szemekben. Nem tudtam mi, de ilyet még nem láttam. Mérhetetlen féltés, és egyben érthetetlenség.

- Ez vicces volt, Stew! – hahotázott Kellan előttem. Mérgesen kaptam rá a szemem. Szerettem volna kiabálni, hogy komolyan nem ismerem ezt a srácot, de csak becsuktam a szemem, és fújtattam.

Bosszantott, hogy nem ismertem fel. Biztosan nem ismerhetem, hiszen nem emlékszem rá. Akkor biztos, hogy nem ismerem. Mégis… egy kis hang kiabált a fejemben, hogy igen, ismerem, de eltompította a fehér fény, mikor megpróbáltam magam elé idézni a férfi arcát.

Éreztem, hogy kicsordul egy könnycsepp, és a fejembe ezzel együtt nyilallt bele a fájdalom. Összeráncoltam a homlokom, megpróbálva leplezni, mennyire is fáj.

A nevetés elhalt a szobában, mire ki kellett nyitnom a szemem. Mindenki engem nézett, most már mindenki arcán az a bizonyos tekintet.

- Most komolyan… - újra a srác felé néztem, aki még mindig engem nézett. Belenéztem a szemeibe, mire a gyomrom görcsbe ugrott. Magamban megkerestem a hangom, és kinyitottam a szám. – Ki vagy te?

Ebben a pillanatban lépett be az orvos, és eltakarta előlem az idegen fiút. Hallottam, hogy irdatlan hanggal csapódik a szoba ajtaja, mire összerezzentem. Az orvos leült az ágyra, így újra mindenkit láthattam. Csak a lányok és anya volt a szobában, akik ijedten néztek engem. Magamon éreztem az orvos nyirkos ujjait, mire összerezzentem. Mennyire kellemetlen, te jó ég. Nem úgy, mint… Kié is? Újból fehér folt a szemeim előtt.

- Minden rendben? – hallottam a már jól megszokott kérdést.

- Nem, nincs! – keltem ki magamból. Riadtan pislogott párat az orvos, majd rendezte vonásait. – Nem emlékszem arra a srácra! Bárhogyan próbálok koncentrálni, egy fehér paca van előttem! Miért?

Követelőzően néztem a férfi szemeibe, magyarázatot várva. Ash és Nikki valamit susmorogtak, majd ők is kimentek. Csaptam egyet a kezemmel, majd anya ujjai fonódtak a csuklóm köré. Idegesen néztem rá, mire lemondóan sóhajtott, és az orvosra nézett.

- Van erre magyarázat, doktor úr? – kérdezte kedvesen. Na mi van? Ő? Kedves? Hány napig voltam káóban?

- Tulajdonképpen, van. Mivel a lánya súlyos fejsérülést szerzett, így ez elképzelhető volt. Ha ő az egyetlen személy, akire nem emlékszik, akkor nem hosszú távú a dolog. Valószínűleg pár nap, vagy hét múlva visszajönnek az emlékei. – magyarázta. Rám nézett, és rám mosolygott. Azzal a szánakozó mosollyal, amit az orvosok szoktak. Hiába tudják mi bajom, nem érezheti át a helyzetem.

Nem emlékszem egy emberre. Akkor ismertem, csak a hülye vasrúd miatt van az egész. Nem értem! Hogy lehet ez? Vagyis… miért pont velem? Mi van ha több ember van, akire nem emlékszem?

Behunytam a szemem, és vártam, hogy mindenki kimenjen. Hallottam a léptek hangját, majd az ajtó kattanását.

Szabad utat engedtem eddig kikívánkozó könnyeim. Nem, velem nem történhet ilyen! Gondolkodj Kris! Ki ő? Egy irtó helyes férfi, akinek olyan szemei vannak, hogy… Oké! Állj! Egy férfi, aki a cast-al volt. Vagyis stáb tag. Biztos egy háttér emberke. Talán ő is egyik az „újszülötteknek”. Igen, tutira. Ez lesz.

Elégedetten húztam mosolyra a számat. Lassan elnyomott a bódító álom, és hagytam, hogy magával ragadjon.

(Robert szemszöge)

Bevágtam magam mögött az ajtót, és végigcsörtettem a folyosón. Kellett valami, hogy lenyugtassam magam. Gondolkodás nélkül rontottam ki a teraszra, ahol szerencsére senki nem állt. Kutakodni kezdtem a zsebemben, de a cigim sehol nem volt. Francba! Edward nem dohányzik! Aztán, mint egy őrült rácsaptam a korlátra.

Miért nem emlékszik rám? Miért pont rám nem emlékszik? Mindenki másra igen, csak rám nem. Biztosan van valami oka. Nem lehet, hogy ne emlékezzen rám! Annyira vágytam rá, hogy felkeljen, és csak rám mosolyogjon, ehelyett értetlen tekintetével találtam szemben magam. Behunytam a szemem, és újra magam elé képzeltem. Ahogyan gyönge teste fekszik azon a kényelmetlen ágyon, és engem néz. Zöld szemeiből sütött az értetlenség. Még a könnycsepp, ami végigcsordult csodaszép arcán, még az is alátámasztotta.

Miért? Tettem fel magamban újra a kérdést. Kristen nem teheti ezt velem. Már minden olyan jó volt. Várjunk csak… Milyen minden? Ő a legjobb barátom, és nem jelentek neki többet. Ő csak Robot látja bennem.

Újból sóhajtottam. Itt fogok meghalni, ez biztos. Újból hallottam fejemben az orvos szavait. „ Mindent megtettünk, de a műtét alatt komplikációk léptek fel. Nagy rá az esély, hogy maradandó sérülést is szenvedett. Amíg nem ébred fel, persze ezt nem tudjuk megállapítani. „

Nyílt mögöttem az ajtó, és barátaim léptek ki rajta. Az ő szemükben is az volt. A sajnálat.

-   Mi van? – mordultam rájuk. Meg sem rezzentek, és ez bosszantott. Legalább valamit mondhatnának.

- Rob, ez várható volt. Hiszen fejbe vágta egy vasrúd. – magyarázta nekem Jack. Semmit nem fogtam fel abból amit mondott. Újból átjárt a düh, saját magam iránt. Ha én hamarabb érek oda, akkor ez mind nincs, és most egy bárban nevetnénk valahol. De nem. Kris, akiért odavagyok, de a világért sem ismerném be, nem emlékszik rám.

Álljunk csak meg! Nekem nem jöhet be Kris! Ő a partnerem. A legjobb barátom!

Hirtelen ötlettől vezérelve mentem el Kellan és Jack mellett, és mentem egyenesen a 108-as szoba felé. Útközben találkoztam Jules-al, aki egyenesen maga alatt volt a történtek miatt. Megsimogatta a kezem, és bátorítóan lökött rajtam egyet. Mégis, megtorpantam az ajtó előtt. Mi van, ha ez mégsem jó ötlet? Lehet, hogy hagynom kéne a fenébe. Egy kis hang a fejemben rám kiabált: Menj be!

Totális bekattanás, egy.

Benyitottam, és újból megálltam. Mikor lettem én ilyen beszari? Odasétáltam az ágya mellé és leültem egy üres székre. Ránéztem, és önkéntelenül elmosolyodtam rajta. Olyan szépen aludt. Sokszor aludtunk már együtt, de most más volt. A kis vágás a fején vonzotta a szemem, és ökölbe szorult a kezem. Az én hibám! Kris most virulhatna! Szemem lejjebb siklott, és megállapodott a száján. Olyan kis szája volt. Megráztam a fejem! Biztos, hogy nem én vertem be?

Egész délután csak őt néztem, az agyam teljesen kikapcsolt. Egy fél órára én is elaludhattam, mert arra keltem fel, hogy sötét van. Behúztam a függönyöket, és Krist is jobban betakartam. Visszaültem a helyemre, és újból őt néztem. Mint egy függő. Igen, az voltam. Kristen függő! Milyen jár, hogy nem vagyok az esete. Csak a legjobb barátja. Végszóra Kris mocorogni kezdett és a szokásos ébredés utáni képét vette fel. Mint egy álmos kiscica, villant be az agyamba. Elmosolyodtam, mikor szemeit nyitogatta. Óvatosan körbenézett, mintha nem tudná hol van. Végül zöld szemei megállapodtak rajtam.

(Kristen szemszöge)

Arra ébredtem, hogy éreztem, hogy néznek. Fura volt, de éreztem. Kábán pislogva nyitottam ki a szemem. A szobában sötét volt, és minden olyan csendes. Nem hallottam a folyosóról beszűrődő zajokat, csak a gép halk pityegését. Megmozdítottam a fejem jobbra, majd balra. Mindenem fájt, sajgott. Az a rúd betett nekem. Másnaposnak éreztem magam. Aztán megértettem miért keltem fel.

Az ágyam mellett Mr. Ismeretlen ült, és engem nézett. Valamin mosolygott, de mikor látta, hogy nézem, elkomorult a tekintete. Rettentő fáradtnak nézett ki. Nyúzott is volt egy picit. Végre jobban megnézhettem. Kócos haja volt, nem is kicsit, arca borostás, de nem az a visszataszító, sokkal inkább szexi. Szemei szomorúan csillantak meg, mikor rám nézett.

Nem tudtam mit kéne mondanom. Talán egy hellót? Vagy… mindegy mit, csak valamit. Idegesített ez a csend.

- Öhm… Szia! – leheltem halkan. Belenézett a szemeimbe, egyenesen azokba. Éreztem, hogy a gyomrom görcsbe rándul, csakúgy, mint délután. Összeráncolta a szemöldökét, de azért elmosolyodott. Komor mosoly volt.

- Szia! – dörmögte.

Ezután nem szólaltunk meg. Én néztem őt, és gondolkodtam. Ő a kezemet nézte és nem nézett fel. Honnan olyan rohadt ismerős? Oké, tudom. Cast. De ki ő? Milyen név illik rá? Hm… Ez irtó ciki lesz. Nem baj, tudnom kell ki ő. A fehér folt a fejemben nem segít túl sokat.

- Te vagy… - szólaltam meg, de amint belenézett a szemeimbe, nem fejeztem be a mondatot. Ijesztően mérgesen nézett rám. Dühös volt. Olyan gyilkos láng lobbant a szemében. Belepréseltem magam a párnába, amennyire csak tudtam, de hirtelen túl kicsi lett ez a szoba.

- Robert vagyok. Nem emlékszel, igaz? – kérdezte megsemmisülten.

Becsuktam a szemem, és beharaptam a szám. Azt szerettem volna mondani, hogy de, de nem ment. Hallottam a hangján mennyire maga alatt van. Biztos… barátok voltunk, vagy mit tudom én. Több biztos nem lehetett, arra emlékeznék.

Végül megráztam a fejem.

Robert mellettem felsóhajtott. Hallottam, hogy recseg a szék alatta, nyilván hátradőlt.

- Sajnálom. – motyogtam halkan. Azt kívántam bár ne hallotta volna meg, de persze meghallotta. Felnézett rám, és elmosolyodott.

- Semmit nem kell sajnálnod. – válaszolta szintén halkan.

Nem beszéltünk többet. Néztem azokat a szemeket, de semmi nem jutott eszembe. És ez a gondolat megrémisztett.

Ki ő?

1.fejezet

Sziasztok! Nos, meghoztam az első fejezetet, ami remélem mindenki tetszését elnyeri. Nem is fecsegek tovább, jó olvasást!  Ja és igen... mivel én ilyen kis buzgómócsing vagyok, ezért remélem nem baj ha kérek 1-2 komit, ami persze lehet több is, engem nem zavar! :D Puszi nektek!

***

Rob és Kristen története

Forgotten memories

1.fejezet – Semmi sem történik véletlenül

Fáztam. Nem is, vacogtam. Hallottam, hogy összekoccannak a fogaim. Jézus, annyira fáztam. Igaz, a szélgépek csak lassan forogtak, de én megfagytam. Csak egy vékony ing volt rajtam, miért ne fagyhattam volna meg?

Oké, Kris! Koncentrálj! Megpróbáltam magamra venni Bella szerepét. Mit is kéne csinálnom? Ja! Nézd Riley-t. Csak őt nézd! Most Victoriát! Ez az! Oh, basszus de hideg van!

Éreztem, hogy az orrom rándul egyet, és tudtam mit fogok csinálni. Ne!

- Hapci! – tüsszentettem. Hallottam, hogy Rob elkezd nevetni, mire Xav is csatlakozott hozzá. – Basszus!

- Oké, leáll! Nagyon jó volt emberek! Kris, jól vagy? – kérdezte Dave a székéből. Felállt, és hozzám sietett. Ő is mosolygott.

- Ja, igen. – motyogtam halkan.

- Oké emberek, szünet! Tíz perc! – kiabálta a rendező.

Azt a jelenetet forgattuk, amikor Victoria megtalálja Bellát és Edwardot. A műhó alattam recsegett, mikor megmozdultam. Minden tiszta fehér volt. Rob még mindig nevetett, mire én összeráncoltam a szemöldököm. Ennyire azért nem voltam vicces. Robot néztem ahogyan nevetett. Annyira cuki volt! Oké, ezt most én mondtam ki? Gáz vagy, Kris. Nagyon gáz! Rob mögött mozgást láttam. Xav összegyűrt egy marék műhavat, mire nekem gonosz mosoly jelent meg a szám sarkában. Mikor eldobta a havat, leguggoltam. Hallottam, hogyan találja el Rob tarkóját az adag hó, mire nevetésben törtem ki. Hallottam, hogy Xav is röhögni kezd, és láttam, hogy összegörnyed a nevetéstől.

- Kristen! – hallottam Rob dörmögő hangját. Felállt, és mérgesen nézett engem. Persze közben mosolygott, de azért picit ijesztő volt. – Te voltál?

- Nem, nem én! – nevettem tovább. Lépett felém egyet, mire én abbahagytam a nevetést. – Rob, becs szóra nem én voltam!

- Ja persze. – gonosz vigyor terült szét az arcán, mire én védelmezőn magam elé emeltem a kezem.

- Higgy nekem, nem én voltam. – léptem egyet hátra, mire ő nekem ugrott.

Futásnak eredtem, és csak futottam. Xavier már a földet csapdosta, annyira nevetett. Láttam, hogy Bryce és Dave is felénk néznek. Körbe-körbe futkostam, és közben visítottam, hogy nem én voltam! De Rob nem hitt nekem. Miért is kéne hinnie? Hátranéztem, és láttam, hogy röhög. Ő most rajtam nevet? Már készültem volna felugrani az egyik kőre, mikor hátulról elkapta a derekam és a földre estünk. Én persze fejjel előre, mire prüszkölni kezdtem. Megfogta mindkét vállam, és maga felé fordított.

Uh, basszus, de szép szemei vannak. És miért kell neki mindig ezzel a Robos nézésével néznie? És a mosolya is. Na jó, Kris. Barátok! Azok vagytok! Nagyon csak azok. Semmi több.

Láttam Rob szemében az elszántságot. Megragadott egy marék műhavat, és a hajamba kente.

- Ez most mire volt jó? – kérdeztem nevetve. Felhúzott a földről, és vigyorogva nézte, ahogyan lesöpröm magamról a havat.

- Vicces vagy így, tudod? – kérdezett vissza. Mérgesen akartam ránézni, de nem jött össze. Ehelyett csak vállat vontam, és visszaálltam a helyemre.

Körbenéztem, és közben mosolyognom kellett. Annyira szokásos nap volt. És szerettem ezt az egészet, bármilyen rossz volt a fotósokkal élni. Xavierre néztem, akit most két ember vett körbe. Láttam, hogy Rob felém igyekszik, közben őt is igazgatják. És lassan hozzám is elértem. Bryce már a helyén állt, és Dave is a székében ült. Éppen a kamerásoknak magyarázott valamit. A lány, aki sminkelt, ellépett előlem, és eltűnt a műfák rengetege között.

- Mindenki kész? – hallottam Dave hangját. Beálltam Rob mögé, egyik kezemmel átkulcsoltam az övét. Meleg volt a keze, légzése egyenletes. Tudtam, hogy most csukta be a szemét és vette át magában a szöveget. Mindig ezt csinálta. Jobban ismertem, mint saját magam. Az éjszakai beszélgetések meghozták az eredményt. – Xavier? – nézett az említett felé. Ő bólintott, és arcát elváltoztatta. Kicsit ijesztő volt. – Bryce? – bólintott ő is, és leguggolt. – Robert? Kristen?

- Igen! – válaszoltuk kórusban, mire halkan kuncogni kezdtünk.

Megkeményítettük arcunkat. Megpróbáltam magam beleképzelni Bella helyébe. Hiszen, most akarják megölni, és elszakítani a szerelmétől. Ránéztem Xavierre, aki még mindig azzal az ijesztő arcával nézett. Önkéntelenül léptem közelebb Rob meleg testéhez.

- Oké, és… Felvétel!

Hallottam, hogy Rob beszélni kezd, azon az Edwardos hangján. Én meg tettem a dolgom. Néha összerándultam, váltottam a pillantásom. Végül Xavier ugrásra készen indult el felénk, mikor Dave leállította.

- Nagyon jó, ez meg is van. Kössétek rá Bryce-t a gépre! – utasított mindenkit.

- Kris? – hallottam Rob hangját.

- Hm? – néztem fel rá, teljesen kábán. Fáradt voltam, és csak egy cigit és az ágyamat akartam.

- Elengednél? – kérdezte nevetve. Lenéztem a kezemre, ami még mindig őt fogta, majd lesütött szemmel elengedtem. Beletúrtam a hajamba, hogy leplezzem zavarom, de nem jöhetett be, mert Rob hangosabban kezdett nevetni.

- Gyertek ide, srácok! Megnézzük a felvételt. – hangzott az utasítás. Rob rögtön elindult, én még maradtam. Mélyet kellett sóhajtanom, hogy végre normális legyek.

Nem tudom mi volt velem. Tisztára nem én voltam. Mostanában egyre többször pirultam el Rob társaságában, egyre többször volt kínos csend közöttünk, és egyre kevesebbszer maradt olyan sokáig nálam. Valamivel biztos megbántottam. Gyerünk Kris! Mivel is bánthattam meg? Mondtam neki valamit? Vagy részegen megint rá akartam mászni? Ugyan, utoljára részeg, hm… egy hete voltam. Jesszus, egy hete?

Újból sóhajtottam, mikor Dave hozzám kiabált, hogy menjek. Mosolyogva indultam el feléjük, mikor egyszerre több dolog is történt.

Rob is felém nézett, mire nekem még jobban kellett mosolyognom. Bryce és Xav is felém nézett, de ők nem mosolyogtak. Dave hirtelen kezdett felém kiabálni, de nem értettem. Egybemosódott minden. Fáradt voltam, az agyam kezdett kikapcsolni. Próbáltam figyelni mit kiabálnak, nem sok sikerrel. Aztán Rob elindult felém. Futott, nem is rohant, közben mutogatott. Lassan fordultam meg, és mikor megláttam mire mutogat, a földbe gyökerezett a lábam.

Egy vastag rúd közelített hozzám. Láttam a köteleket, amik a helyére kötözték, és most nem tartották. A rúd egyre csak zuhant és zuhant. És nem tudtam mozdulni. Bármennyire is szerettem volna, nem ment. Parancsoltam az agyamnak, hogy nyomás, de nem indultam. Csak álltam egyhelyben, miközben az a vas monstrum egyre csak jött. Végül mikor már elég közel volt, léptem párat hátra, és a torkomból felszakadt egy sikoly.

Még hallottam a sikolyom visszhangját a stúdióban, majd hatalmas sötétség.

(Robert szemszög)

Az egész rettentő ijesztő volt. Az egyik percben még a gyönyörűen mosolygó Krist nézem, a másikban eszeveszetten futottam felé. Éreztem a lábam alatt a műhó recsegését, és megpróbáltam minél hangosabban kiabálni. Nem értettem Kris miért néz még mindig engem, és miért nem fordul meg. A szemébe néztem, és láttam mennyire fáradt. Ismertem ezt a nézését. Ilyenkor semmit nem fogott fel. Végül felemeltem a kezem, és mutogatni kezdtem a felé az izé felé. Kris nagyon lassan fordult meg. Nem akartam hagyni, hogy ráessen az a valami.

Végül felsikoltott. Éreztem, hogy egész testem megremeg a sikolyától. Nem, nem hagyhatom! Csak őt ne!

- Kris! – kiabáltam magamból kikelve.

Láttam, hogyan dönti le a lábáról az a vasrúd. Láttam, hogyan csuklik össze alatta. És hallottam az irdatlan csattanást.

Megálltam. Nem tudtam mást tenni, csak álltam. Mindenki elhallgatott a stúdióban. Idegesített ez a csend. Kísérteties volt. Nem tudom miért álltam még mindig. Megfagytam, ledöbbenten. Nem hittem a szememnek. Egy pillanatig elképzeltem, hogy csak bemeséltem magamnak, és Kris még mindig mosolyogva áll. Kinyitottam a szemem.

A stúdióban mindenki eszeveszetten kiabált. Láttam, hogy mindenki elindul a rúd felé, így én is elindultam. Én értem el leghamarabb. Lerogytam a földre, és csak néztem. Nem hittem a szememnek. A rúd teljesen eltakarta Kris testét, csak a keze lógott ki alóla. Óvatosan fogtam meg jéghideg tenyerét, és szorítottam össze. Nem történhet vele semmi. Semmi!

- Kristen! – ordítottam. Hátrafordultam, és beletúrtam a hajamba. Nem fogtam fel mi történik körülöttem. Tekintettem Davet kerestem, aki egy telefonba kiabált. Bryce holtra váltan lépkedett felénk.

Visszafordultam Kris felé. Láttam, hogy vér csordul ki a rúd alól. Itt szakadt el bennem egy cérna. Szinte magam előtt láttam, hogyan török meg. Éreztem a sós könnycseppet végigcsordulni az arcomon. Nem akartam, hogy baja essen. Nem viseltem volna el. Nem is értettem, hogy miért pont vele. Ha elég gyors lettem volna, még elhúzhatom innen. De lassú voltam. Az én hibám!

- Fiam, gyere innen. – valaki megérintette a vállam. Hátranéztem. Dave állt mögöttem, körülötte tűzoltók, és mentősök tömege. Felálltam, és elengedtem Kris kezét. Nem akartam. Hiányzott a keze az enyémből.

A helyemet átvették a szakemberek. Egy férfi hátrébb tolt, és csak álltam. Üresnek éreztem magam. Kerekre tágult szemekkel néztem, hogyan emelik le a vasrudat Róla. Megláttam Őt és elborzadtam.

A szép arc, azok a szép szemek, a gyönyörű teste. Most csak vágás volt rajta. Nem tudtam felfogni, hogy ez most komolyan megtörténik. Úgy éreztem magam, mint egy forgatáson. Biztos csak színjáték ez az egész. Van rá magyarázat.

A lányt felrakták egy hordágyra, és futva hagyták el a termet. Gondolkodás nélkül vágódtam be Dave mellé egy kocsiba. Csak a mentőautót néztem, ami előttünk ment. Szinte elképzeltem, hogy ott vagyok vele. Magam előtt láttam az arcát. Akartam, hogy vele lehessek. Akartam, hogy megfogjam a kezét. Hogy csak egy pillanatra mosolyogjon rám. Fel sem fogtam, és már a kórháznál voltunk. Berohantunk a kórházba. Nem akartam foglalkozni a rajongókkal, akik egy emberként sikítottak fel. Most Edward voltam. Még mindig rajtam volt a fehér smink, a ruhája, és az arany kontaktlencse, ami most csípte a szemem. Dave elém lépett, és a recepcióhoz sietett.

- Kristen Stewart hol van most? – kérdezte Dave idegesen. A recepciós lány rám nézett, és láttam, hogy nem kap levegőt. A rendező idegesen csapott a pultra, mire a lány feleszmélt, és válaszolt.

- Most műtik, ami még eltarthat egy ideig. Ha minden rendben megy, a 108-as szobába fogják vinni. – válaszolta kedvesen.

Ha minden rendben fog menni? Ismételtem magamban. Nem, nem történhet vele semmi! Semmi! Kétségbeesetten fordultam Dave felé, aki szintén így nézett rám. Arra hivatkozva, hogy felhív mindenkit, eltűnt. Megsemmisülten battyogtam fel a 108-as szobához. Biztos itt lesz. Tudom. Érzem.

Percekig ülhettem egyedül, ezen a rettentően kemény széken, mikor a stáb többi tagja is befutott, élükön Ashley-vel. Láttam Stew mamát is, aki szinte a haját tépte idegességében. Nem tudom miért, de felálltam. Mindenki rám kapta a szemét, és egy emberként indultak el felém. Ashley megölelt, és csatlakoztak a többiek is. Hallottam, hogy a lányok felsírnak, majd a fiúk vállba veregettek. Stew mamához fordultam.

- Hogy történt? – kérdezte elhalt hangon. – Dave mondta, hogy baleset volt.

- Ráesett az egyik tartó állvány. Nem volt eléggé kibiztosítva, gondolom. – magyaráztam. Stew mama lerogyott egy székre, és maga elé meredt.

Még soha nem láttam ilyennek. Már az elején megismertem, mikor Kris bemutatott neki, de most teljesen más volt. Szerettem őt, és nem ismertem rá. Csak nézett maga elé, és nem csinált semmit. Ash Jackson mellett ült, és ölelték egymást, ahogyan Nikki is Kellannal. A többiek is csatlakoztak lassan. Taylor, Bryce és Xavier is jöttek.

Mind vártunk. De nem történt semmi. Nem jött senki.

Már három órája ülhettünk itt, mikor megköszörültem a torkom, és mindenki rám nézett.

- Sajnálom! Az én hibám. Ha gyorsabb lettem volna… - kezdtem bele, de Jack közbeszólt.

- Nem tudtad volna megállítani. És ha még oda is érsz, most téged is műtenének. Nem lesz semmi baj. – magabiztos volt, de mikor vágyakozva nézett végig a folyosón, eltűnt ez a magabiztosság.

Sóhajtottam, és ebben a pillanatban fordult be az ajtón egy orvos. Az arca minden elárult. Stew mama felsírt, ahogyan a lányok is. Én meg felálltam, és az orvos elé léptem. Nem tettem fel kérdést, csak hallani akartam. Az ő szájából akartam hallani.

Mindenki körénk állt, és ők is vártak.

- Mindent megtettünk, de…

Halihó!!!

Mindenkit köszöntök a „Forgotten Memories” oldalán, ahol természetesen Kristen és Robert a főszereplő. Remélem, mindenkinek elnyeri a tetszését a kreálmányom, de ha nem az sem baj, nyugodtan leírhatod, engem nem zavar. Sőőőt… ezúttal mindenkit megkérek, hogy írhat nekem komit, lehet építő jellegű, negatív, pozitív… nekem tök nyolc.

Ha esetleg a saját oldaladat szeretnéd nekem megmutatni, vagy linket cserélni, szólj és már kint is vagy!

A fejezetek valószínűleg hetente, vagy ahogy időm engedi, kéthetente fog majd jönni. Meg persze attól is függ, kapok e elég kritikát, és mennyire fogjátok várni. A chat-be nem mindig tudok majd írni, mert nagyon sokat utazom, de megpróbálok írni.

Remélem elnyeri majd a tetszésetek a ficem. Én próbálkozom… ;)

Mindenkinek puszi, és ha már így itt vagyok, akkor leülök és írom a tovább a történetet. Úgy gondoltam nem rakom fel rögtön az első fejezetet.

Puszil: Milli