20.fejezet – Közös út
Az egész egy álomba illett volna bele. Vagy egy olyan helyre, ami nem létezik, csak a képzelőerőmbe. Bárhova, ami nem itt volt. Az egész nem tűnt valóságosnak. Az agyam küzdött a látvány ellen, fel akartam ébredni, a valóságban lenni. Nem tűnt valóságosnak, hogy előttem áll, arcán boldog mosollyal pont, mint az enyémen.
Nem értettem, hogy került ide, miért jött ide, és vajon utánam jött e, vagy csak a véletlen hozta így. Tudni akartam a válaszokat, de jelen pillanatban képtelen voltam megmozdulni, pislogni, vagy az élet apró jelét adni. Teljesen elvesztem azokban a szemekben, felfaltam arcának, lényének minden milliméterét. Ha ez valóban csak egy álom, akkor minden egyes pillanatot a fejembe akartam vésni. Ha pedig nem… nos akkor csak gyönyörködtem.
- Kristen! – még egyszer kimondta a nevem, de most valahogy észhez térített.
Mintha kattant volna valami, feloldódtam, és pislogtam. De Rob nem tűnt el. Ugyan úgy állt előttem, kitárt karokkal, csapzott hajjal. Valóságos volt. Tudtam, hogy igaz, tényleg utánam jött.
Gondolkodás nélkül futottam felé, mintha az életem múlna rajta, és vetődtem a kezében. Tényleg úgy éreztem az életem múlik ezen az ölelésen. Lehet, hogy ez volt az utolsó, amit tőle kaptam, de meg akartam ölelni. Akartam, hogy hozzám érjen, ha utoljára is, de beszívhassam az illatát. Most is elbódított, mint oly sokszor, de most egészen máshogy hatolt az agyamba bódító illata. Mindent élesen érzékeltem. Minden apró kis simítását a hátamon. Vadul szedtem a levegőt, éreztem, hogy a szíve a mellkasomat csapdossa. Nem tudom melyikünk szívverése volt vadabb, gyorsabb.
És azt sem tudom meddig álltunk így, de egy ideges női hang szólt hozzánk egészen közelről.
- Kérem, a pilóta szeretne felszállni, befáradnának a gépbe?
Nem néztünk a nőre, nem érdekelt mennyire idegesen vizslat minket. Rob kezét éreztem csak, ami a derekamra simult, és magához húzott, hogy még véletlenül se léphessek el. Nem mintha akartam volna. Beléptünk a gépbe, a nő a helyünkre kísért minket.
Robnak beletelt egy kis időbe, míg kicserélte a helyét a mellettem ülő dagadt férfival, és ha jól láttam, még egy kis pénz is gazdát váltott. De jelen pillanatban nem érdekelt. Felőlem még a kártyáját is odaadhatta volna, csak egymás mellett üljünk.
Egészen addig a pillanatig, míg le nem ültünk, úgy éreztem ez nem velem történik meg, hogy egy mesebeli film főszereplője vagyok. Mintha egy rózsaszín felhőn úsztam volna. De mint mindennek, ennek is vége szakadt. A szorongás úrrá lett rajtam, a tenyerem izzadni kezdett. Zavartan néztem ki az ablakon, nem tudtam melyikünknek kéne hamarabb megszólalni. Azt sem tudtam mivel kellene indítanom. Szerettem volna ha már vége van ennek az egésznek. Csak annyit akartam, hogy boldogok legyünk.
A gép felszállt, de mi még mindig némaságba burkolóztunk. Rob mellettem fészkelődött egy keveset. Ráemeltem a tekintetem, a szemünk találkozott. Zavartan elmosolyodtam, és lesütöttem a szemem. Mintha nem ismerném már majdnem öt éve, és mintha nem ő lenne a legjobb barátom, vagy életem szerelme.
Magamban felröhögtem.
- Miért jöttél utánam? – kérdeztem, mikor a fejemben pontokra tudtam szedni a mondandóm.
- Muszáj volt. – vonta meg a vállát.
Hátradőltem az ülésben. Azt hiszem nem erre a válaszra váltam, és ez az arcomon is meglátszódott. Az üvegben fájdalmas grimaszba futott össze az arcom, és mintha megrándult volna a szám sarka. Végül úgy döntöttem nem számít, csak az, hogy itt van, velem.
- Valamit meg kell magyaráznom. – suttogtam a kezeimnek. Nem mertem felnézni a szemeibe, még csak véletlenül sem akartam elkapni valami fájdalmas pillantást.
- Az jó lenne. De előbb… - egyik kezével átölelt, és magához húzott, másikkal összekulcsolta az ujjainkat. Felnéztem rá, csodálkozva és vágyódva. A szemei megteltek azzal a végtelen szeretettel, amit úgy szerettem. Arcán ott játszott egy kicsi, de édes mosoly. Lassan közelített hozzám, azt hittem meg akar csókolni, de ajkai csak a homlokomat simították nagyon lágyan és gyengéden.
Összerezzentem az érintésre.
- Mindegy, mit mondasz, csak az a lényeg, hogy nem haragszom rád. Fájt, hogy hazudtál, de nem számít, csak az, hogy együtt legyünk. Nem tudnék rád haragudni, Kris. – őszinte hangjától a szemembe könnyek szöktek. Elnyomtam feltörni készülő boldog sírásom. Tisztázni akartam mindent, a sírás még ráér.
Mély levegőt vettem, és még utoljára összeszedtem a gondolataim. Ez volt az utolsó esély, hogy őszintén kibeszéljem magamból a témát. Soha többet nem akartam felhozni, így ez volt az utolsó alkalom.
- Először is, én soha nem akartam neked hazudni. – kezdtem bele, de szinte azonnal megtorpantam. Rob megszorította a kezem, biztatásként. – Mindig az járt a fejemben, hogy el kéne mondanom, aztán eszembe jutott, hogy nem akarlak ezzel fölöslegesen terhelni. Én emlékeztem rád, és ez volt a lényeg. Nagyon jól megvoltunk, és ez a tény semmit nem változtatott volna. Mert a baleset után szerettem beléd. Abba a Robba akit megismertem. Mikor emlékezni kezdtem, csak felerősödött az egész. Minden nap átfutott rajtam, hogy elmondom neked, de valamiért nem tettem. Most már látom, hogy hiba volt. Ígérem mostantól mindent elmondok. Nem akarok többé fájdalmat okozni neked, és azt sem akarom, hogy veszekedjünk. Szeretlek, de ha te már nem így érzel, megértelek. Csak szerettem volna ezeket elmondani.
Vissza kellett fognom a bőghetnékemet. Szerettem volna még hallani a válaszát. Felnéztem rá, bár könnyes szemmel szinte semmit nem láttam. Széles mosolyát azonban semmi nem takarhatta el.
- Olyan buta vagy néha. – felnevetett, hátravetett fejjel nevetett, és mindenki minket bámult. – Pont az előbb, pár perce mondtam neked, hogy nem tudnék rád haragudni. Ennyire nem figyelsz?
Megkocogtatta a homlokom. Elmosolyodtam.
- nagyon fájt, hogy hazudtál, de aztán elgondolkodtam. Tom szerint csak védeni akartál, és talán igaza volt. Ha így visszagondolok, jobb is, hogy nem mondtad el. Így küzdhettem érted, megszerezhettem a szíved. – elfordult, vett egy mély levegőt, majd újra rám nézett. – A baleset előtt is rettentően vonzódtam hozzád, de akkor nem próbálkoztam be, mert már késő volt. De így, hogy semmire nem emlékeztél, kaptam egy esélyt, hogy belém szeress, és együtt lehessünk. Újra megismertük egymást, újra megtudtam ki is Kristen, és egészen új oldalaidat ismertem meg. Ha nem felejtettél volna el, akkor most nem lennénk együtt. És ha közben elmondod, talán akkor sem. Valószínűleg megijedtem volna, és visszavonulót fújtam volna.
- De nem így lett. Utánam jöttél. – vontam meg a vállam.
- És csak ez számít. – megához vont, a kezeim automatikusan fonódtak a dereka köré. – Már nem számít, hogy mi történt. Csak az, hogy már vége, és együtt vagyunk.
- De bármikor vége lehet. Eleged lesz és majd elhagysz. – a szemeim bánatosan becsukódtak, majd újra kinyitottam őket, és Rob elszánt tekintetével találtam szemben magam.
- Soha nem hagylak el, csak téged akarlak.
- Honnan tudjam, hogy így lesz?
- Szeretlek.
Nem mondott többet, csak rám mosolygott. Hittem neki, és boldogan bújtam hozzá. Nem kellett több, csak ez számított. Felőlem még a gép is lezuhanhatott volna, a lényeg az volt, hogy együtt voltunk, és minden megoldódott. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy tizenéves, aki először szerelmes. Részben igaz volt, hiszen most először voltam igazán szerelmes valakibe.
Az út többi részén egymást öleltük. Nem beszéltünk semmiről, csak kifele bámultunk az ablakon. Az átszállásnál egymásba kapaszkodva haladtunk mindenhova, egy pillanatra sem engedtük el egymást. Mikor már a brazíliai gépen voltunk, csak akkor voltam kénytelen elengedni.
- Rob, kimegyek mosdóba.
Kikászálódtam mellőle, bár nem volt ínyemre, hogy egyedül kellett hagynom. A mosdó rettentő kicsi volt, nem értettem, hogy a kicsit teltebb emberek hogyan férnek be ide. Mielőtt kiléptem volna belenéztem a tükörbe. Már idejét sem tudom mikor csillogott ennyire boldogan a szemem és mikor játszott ennyire széles mosoly a számon.
Az ajtón kopogtak, én pedig utoljára megigazítottam a hajam.
- Egy pillanat. – morogtam kifele. Lenyomtam a kilincset, de szinte azonnal a falhoz préselődtem.
Egy testet éreztem magamon, egészen közel hozzám. A szemeimet csak akkor nyitottam ki, mikor hallottam csukódni az ajtót. Rob ölelt engem, arcán széles vigyor. Rosszat sejtve néztem rá, de ő csak tovább vigyorgott.
- Még soha nem csináltuk repülő mosdójában. – vonta meg a vállát, mint egy ártatlan kisfiú.
- Te…? – mielőtt befejezhettem volna a mondatot még elcsíptem egy újabb vigyort.
A következő pillanatban ajkai az enyémen voltak és mintha az élete függne tőle csókolt meg. Nekem sem kellett több, azonnal visszacsókoltam. Őrülten téptük egymás ajkait, kezeink már rég nem magunk mellett voltak. Szerettem volna minél többet érezni belőle, érezni akartam forró testét, izmos hasát és karjait, de ebben a kis térben, szinte lehetetlen volt. Felkapott az ölébe, lábaim a dereka köré fonódtak, és a falhoz nyomott. Ajkai most a nyakamat csókolgatták, nyögéseket kicsalva belőlem. Még soha nem éreztem ennyire intenzíven az illatát, vagy az érintéseit. Mintha egészen új lenne az egész, úgy éreztem magam. Szerettem volna többet kapni belőle, de az ajtón ebben a pillanatban kopogtak. Rob nem nagyon foglalkozott vele, tovább csókolgatott, szétnyitva az ingem. Kezei megtalálták a mellem és azzal kezdett játszani. Kezeimmel befogtam a szám, nehogy túl hangosan nyögjek fel, kevés sikerrel.
- Kisasszony, megkezdjük a leszállást, kérem jöjjön ki.
Robra néztem, aki most rám emelte tekintetét. Könyörgőn néztem, de cseppet sem hatott rá. Megpróbáltam leszállni az öléből, de kezei túl erősek voltak. Eltátogtam felé egy kérleket, de még ez sem hatotta meg. Mikor a nő odakint már egyre idegesebben kopogott, csak akkor engedett el.
Megigazítottam magam, már amennyire képes voltam erre, és kinyitottam az ajtót. Azt hiszem még sosem láttam ennyire döbbent arcot, mint mikor megpillantotta a mögülem kilépő Robot. Vörös fejjel sétáltam a helyemre, az utasok tekintetét magamra vonva. Leültem a helyünkre, szinte belesüppedtem az ülésbe, nehogy valaki megbámuljon, még ennél is jobban.
- Ez olyan ciki. – suttogtam Robnak, de ő csak nevetett. Mérgesen ránéztem. – Mi van?
- Tudod, nem azért bámultak meg minket mert én is kijöttem onnan, azt szinte már minden ember csinálta, hanem azért, mert félregomboltad az inged. – bökött a mellkasomra.
Ha lehet még jobban elvörösödtem. Csak egyetlen egy kívánságom volt, hogy lekerüljek erről a gépről, minél hamarabb.
A leszállás simán ment, azt eltekintve, hogy Rob még mindig rajtam nevetett, ami már kezdett bosszantani húsz perc után. A reptéren szinte mindenki, kivétel nélkül megbámult minket. Szerencsére nem voltak fotósok sehol, az érkezésünkre csak pár nappal később számítottak. Persze akadt még olyan ember aki lefotózott minket a mobiljával, és nekik szívesen mosolyogtunk. A kijáratnál megláttuk Billt és két testőrt. Ő mindig mindenről tudott, de ez most különösen meglepett minket. Mosolyogva lépkedtünk felé. Egy pillanatra megbámulta összekulcsolódó ujjainkat, de nem tulajdonított neki nagyobb figyelmet.
- Veletek minden rendben? – kérdezte Bill enyhe döbbenettel az arcán.
Egymásra mosolyogtunk, és összeszorítottuk ujjainkat. Még soha nem volt semmi ennyire rendben, mint most. Tudtuk, hogy most már semmi nem állhat közénk, és ennél nagyobb boldogságot semmi nem tudott okozni.
A világon persze nem mi voltunk az egyetlenek akik ennyire örültek annak, hogy együtt vagyunk. Ott volt persze Nikki és Ashley, de szinte minden újság címlapján mi szerepeltünk. És most az egyszer nem zavart minket. Mindenkinek szívesen újságoltuk, hogy együtt vagyunk.
És most először akadtak le rólunk az újságírók.
Köszönöm a türelmeteket, hogy ennyit vártatok rám. Remélem nem csalódtatok a fejezetben, és elnyeri a tetszéseteket. A következő fejezetre szerencsére nem kell egy hónapot várnotok, hiszen az lesz majd a befejező rész, és gondolom mindenki kíváncsi arra mi lesz Kris és Rob történetének vége. Mint már mondtam két befejezés van a fejemben úgyhogy előbb a happy end, egy héttel később pedig ami... hát nem az. :D Köszönöm a türelmet még egyszer!
Milli :)
