17.fejezet

halihó mindenki! Meghoztam a várva várt fejezetet, és szerintem egész jó lett. pedig általában nem tetszenek amiket írok, de úgy látszik nektek erről más a véleményetek, aminek nagyon örülök. :) sajnos nemsokára megint iskola, úgyhogy használjuk ki a megmaradt időt, és pihenjünk még, aki pedig teheti, írjon sok fejezetet!!! Még egy fejezet várható a sulikezdés előtt. Puszi mindenkinek! 

 

*****

 

17.fejezet – Vágy

- Úristen, Rob! – megragadtam a kezeit, de kevés volt az én erőm, az övéhez képest. Egész testemmel elé álltam, közé, és barátnőm közé.

Ijedten néztem Nikki szemeibe. Egészen a falhoz lapult, szinte egész testében remegett, arcát könnycseppek áztatták. A szemeim most Robra siklottak. Szerelmem szinte minden erejével az én testemnek feszül, arca rettentő dühös volt, olyan düh játszott rajta, amit eddig nagyon ritkán láttam. Nem tudom mióta próbáltam meg őt csitítgatni, de hát jogos volt a kiborulása. Próbáltam neki szépen vázolni a helyzetet, de Nikki belépője a szobánkba, csak olaj volt a tűzre. Akkor pattant el Rob agya, és ugrott majdnem barátnőmre.

- Kérlek Rob, nyugodj meg! – kiáltottam rá. Az igazat megvallva én is félni kezdtem tőle. Ha a kezeim felmondják a szolgálatot, Nikkire ugrik, és valószínűleg megtépi.

- Hogy kérheted tőlem, hogy nyugodjak meg, mikor közénk állt, és majdnem tönkretett minket? – ordibált vissza. Egy pillanatra megdermedtem, nem hittem volna, hogy ekkora hangja van, de gyorsan magamhoz tértem.

- Tudom édes, hidd el tudom. De…

- Nincs de! Ezt nem lehet megbocsátani! Te hogy vagy erre képes? – rám meredt, azokkal a szörnyülködő pillantásokkal. Abbahagyta a rúgkapálózást, megállt, higgadtan nézett rám, kezei már az oldala mellett voltak. Én is elengedtem és a szemébe néztem.

- Én sem vagyok rá képes. – suttogtam.

Egymás szemébe meredtünk. Olyan volt, mintha engem hibáztatott volna. A tekintete mérges volt, lenéző. Mélyeket kellett lélegeznem, hogy ne veszítsem el én sem a fejem. Tudtam, hogy jogosan van felháborodva. Neki adtam igazat, teljes mértékben, mégis rosszul esett, hogy velem kiabált így. Nem velem kellett volna kiabálnia. Egyáltalán.

- Hánynom kell tőled Nikki! – köpte a szavakat a lány felé. Összefontam a kezeimet a mellem előtt, szemeimmel a földet néztem. Nem mertem fölnézni, nem akartam látni Nikki arcát, vagy Robét. Tudtam, hogy mennyire nézhet undorodva barátnőmre, és Nikki arcát is el tudtam képzelni. Valahogy mégsem tudtam sajnálni őt. Robnak igaza van. – Miért, mondd miért kellett ezt csinálnod?

- Én nem ezt akartam, hidd el, csak… - Nikki hangja remegett a sarokból.

- Csak mi? Ezt mégis hogy a faszomban fogod kimagyarázni? – megint kiabált, szinte már ez volt a normális hangereje. – Erre nincsen épeszű magyarázat!

- Kérlek ne kiabálj, az egész hotel tőlünk zenghet. – motyogtam halkan, de a morgása meggyőzött, hogy inkább hagyjam rájuk.

- Ne szólj bele, Kristen! – üvöltött rám.

Éreztem, hogy valami belül megint eltörik, pont mikor elbőgtem magam. A kezeim lehullottak az oldalam mellé, és ökölbe szorultak. Rámeredtem szerelmem arcára, az adrenalin keringett a véremben. Legszívesebben felpofoztam volna, de még idejében magamra parancsoltam. Nikki tervecskéje, bármi is volt, bejött. Részben. Rob és köztem egy szakadék tátongott és ezzel mindketten tisztában voltunk. Bármennyire is örültem a hírnek, hogy mégsem csalt meg, azért ott volt bennem, hogy elhittem neki elsőre. Ha teljes mértékben bíztam volna benne nem hiszek Nikkinek. Mégis elhittem neki, és ki is borultam. Valami nagyon nem volt helyén kettőnk között, de ezzel a beszélgetéssel még várnom kellett. Mégsem bírtam ki, hogy ne szóljak közbe.

- Miért ne szólhatnék bele, mikor engem ugyan úgy átvágott, mint téged, és elvégre engem csaltál meg elméletben? – csípőre vágtam a kezem.

A hajába túrt, idegesen, mérgesen, és nagyokat fújtatott hozzá.

- Oké, tudod mit, nem ez a lényeg. – újból Nikki felé fordult. – Válaszolnál, basszameg?

Összerázkódtam a kemény hangtól. Nikki meg csak állt, némán sírt, de válaszolni nem válaszolt. Hangosan kifújtam a levegőt, szembefordultam barátnőmmel, egy lépéssel pedig Rob elé álltam.

- Nikki. Mondd meg nekünk, kérlek. Csak azt, hogy miért? – bár kétségbe voltam esve, tudtam magam tartani. Azt hittem újból összetörök, de kibírtam, kitartottam.

- Nem… nem tudom. – kezeivel eltakarta az arcát. Aztán újból ránk nézett, szemeiben azt az elveszett keserűséget láttam. – Annyira sajnálom!

Nem bírtam tovább, elfordítottam a fejem, szemeimet szorosan összezártam. Képtelen voltam tovább a szemébe nézni, vagy csak felemelni a fejem. A forró könnycseppek, amiket oly szorosan próbáltam magamban tartani, a megszokott úton gördültek le az arcomon. Meleg kezeket éreztem a vállamon, de egy gyors mozdulattal leráztam őket. Szó nélkül hagytam faképnél volt barátnőmet és zártam magamra a szobánk ajtaját.

Lerogytam a hatalmas franciaágyra, kezeimmel végigsimítottam a puha anyagon. Én hülye azt hittem majd szerelmesen összebújunk Robbal az ágyban már az első éjszaka. Erre itt ültem egyedül, lassan a harmadik éjszakán túl, és semmi nem úgy alakult, ahogyan akartam. Egyedül talán az vigasztalt, hogy a dolog tényleg nem történt meg, és csak Nikki egyik beteges agyszüleménye volt. De sajnos még ez sem tudott elég mosolyt csalni az arcomra. Végigdőltem az ágyon, és meredtem a plafonra.

Miért érdemelek én ennyire szar életet? Sorban jönnek a szarabbnál szarabb dolgok, és én csak nézem tehetetlenül hogyan omlik szét a szép életem. Semmi nem akart úgy alakulni, mint ahogyan azt elterveztem.

Kopogtak az ajtón, de én csak a fejemet emeltem fel.

- Kérlek kicsim, nyisd ki. – halk hang volt, de annyira édes, annyira puha, hogy nem tudtam ellene tenni.

Felálltam, remegő kezekkel fordítottam el a kulcsot, és tártam szélesre az ajtót. Rob ott állt, velem szemben arca valami egészen bámulatosan gyönyörű keserűséggel. Talán még soha nem láttam őt ennyire szépnek. A szemei elkeseredetten csillogtak, szája lefelé konyult, arca nyúzott volt. De volt benne valami annyira megkapó, annyira békés és gyönyörű, hogy a nyakába borultam. Egy pillanatra azt hittem eldőlünk, de kezei szorosan tartottak engem. Nem tudom hogyan, és nem is érdekelt, de így, ölelkezve jutottunk el az ágyig, ahol aztán mint két zsák dőltünk be az ágyba. Nem csókolt meg, nem nyúlt hozzám. Fél kézre emelkedve nézett engem. A pillantásától akár el is olvadhattam volna.

Még soha nem éreztem magam ennyire furán. Vívódott a két énem. Az egyik legszívesebben bőgött volna, kiabált volna, és minden félét vágott volna a fejéhez, rajta levezetve a dühömet. A másik viszont itt tartott az ágyban, hagyta, hogy szerelmesen nézzem Robot, és ne veszítsem el az agyam. Azt hiszem ez az énem nyert. Valahol úgy éreztem még soha nem voltam ennyire boldog, valahol meg még sosem éreztem magam ennyire pocsékul. Éreztem a kettőnk lévő szakadékot, a lyukat, ami közénk állt, ami irányította az egész kapcsolatunkat.

Szabad keze felemelkedett, és hozzám ért. De nem úgy, ahogyan vártam. Azt hittem megcsókol, megsimogat, de nem. Rob ujjai az arcomhoz értek, egészen gyengédes, már-már alig, azt hittem csak a levegőt szeli a keze, de mégis megsimogatott. És ahol hozzám ért az arcom lángra gyúlt. Pislogtam párat. Mosolygott, azon a szabad, Robos mosolyán. Kihúzott pár tincset az arcomból, majd kezeit újra oldala mellé ejtette.

- Ez most nagyon durva volt. – szólalt meg végül. Ő is ledőlt mellém, kezeit a feje alatt kulcsolta össze. Mindketten a plafont bámultuk.

- Képtelen vagyok felfogni, hogy ez tényleg velünk történt meg.

Egyszerre sóhajtottunk fel.

- Vajon megfog ez valaha változni? – kérdeztem megtörve a csendet, ami már percek óta uralta a szobát.

- Mármint mi? – most őszinte érdeklődést hallottam a hangján. Elmosolyodtam. Eddig ez volt az egyik legromantikusabb esténk. Nem tudtam volna elképzelni szebb és jobb békülést, mint a mostanit. Kettesben voltunk, egy sötét szobában, ahol alig láttuk egymás arcát, és még soha nem voltunk ennyire nyugodtak. Utoljára talán akkor beszéltünk így, mikor az előző filmet forgattuk. Mikor még barátok voltunk.

- Hogy valaki közénk akarjon állni. Észrevetted, hogy valaki mindig tönkre akar minket tenni? – felkuncogtam. Mekkora szerencsétlenek vagyunk!

- Vonzzuk a bajt. – nevetett ő is.

- Néha azon gondolkodom, hogy talán ez a sorsunk. – felkönyököltem, szerettem volna látni az arcát, de csak a sötétséget láttam.

- Akkor bizony bele kell törődni. – megváltozott a hangja, az ágy megnyikordult, ebből tudtam, hogy ő is felkönyökölt. – Kristen Stewart és Robert Pattinson, a két csődtömeg.

Mindketten nevettünk. Nem tudom mikor nevettünk utoljára ennyire könnyen, ennyire szabadan, de nagyon jól esett. Úgy éreztem a kezeimről és a lábaimról egyaránt leestek a vasláncok, amik annyira szorosan tartottak.

Rob kezét éreztem a derekamon, majd egy pici rántást. Egész testével hozzám simult, lélegzetét most a homlokomnál éreztem. Majd egy apró, mégis magabiztos érintést ugyan ott. Lehelete csiklandozta az arcom, szemeimet begyuntam, és élveztem minden percét. Most a fülemhez siklott, óvatos csókot kaptam a fülem mögé, majd az arcomra. Vártam. Rob ujjai a derekamat cirógatták. Aztán megcsókolt, végtelen szerelemmel és gyöngédséggel.

Nem tudom meddig csókolhattuk egymást, mennyi simogatás történt az alatt az idő alatt, de elváltunk egymástól. Az arcomra hatalmas mosoly kúszott, szerelmem vadul szedte a levegőt.

- Jó éjt! – belecsókolt a nyakamba.

- Jó éjt! – oldalamra fordultam, ő pedig hátulról ölelt át. Esélyem sem lett volna innen kibújni, nem mintha megfordult volna a fejemben.

Végre kipihenhettem magam, és gyötrő álmok nélkül aludhattam. Figyeltem Rob egyenletes lélegzését, szívdobogását a hátamnál éreztem. Elnyomott az álom.

*****

- Felvétel! – kiabálta a rendező, mire összerezzentem. Elfelejtettem átvenni magamban a szerepem, és totál tanácstalanul álltam kezemben ezzel a szarral.

Lenéztem a csokorra, ami ugyan olyan tanácstalanul meredt rám, mint amilyen én voltam. Tudtam, hogy a kamera engem vesz, de én csak álltam és néztem a csokrom. Rögtönöznöm kellett. Felemeltem a fejem, és egyenesen szerelmem szemeibe néztem. Kissé mosolyogva nézett engem, de nem úgy, ahogyan szerettem. Most olyan Edwardos volt. Felvettem Bella arcom, ami felért egy szenvedő birkával.

Nem kellett sok, hogy ne röhögjem el magam. Elindultam előre, közben ügyeltem, hogy ne essek hasra. A lábaim alatt a virágok ropogtak, ahogyan a fű is. Mindenki engem bámult, ami jobban zavart, mint hittem. Kényelmetlen volt a ruhám, szinte bilincsként tartott fogva. Alig bírtam levegőt venni, a fűző szinte összepréselt. Peter és Rob már nem annyira mosolyogtak, sokkal inkább aggódva figyeltek engem. Körbenéztem. Ashley és Liz majdnem elröhögték magukat, csak Nikki nézett rám szomorúan, bűnbánó arccal.

Elvesztettem a fonalat és éreztem, hogy rálépek a tűsarkúval az uszályomra. Hallottam az anyag reccsenését, de már nem tehettem elenne. A csokor kiesett a kezemből, én meg zuhantam előre. Magam elé emeltem a kezeimet, de már késő volt, hangos puffanással a földre zuhantam. Éreztem a hűvös szellőt a lábamon, így tudtam, hogy semmi nem fedi most. A fejemet a fehér csipke egészen ellepte. Éreztem, hogy a kezemet szúrja valami. Megnéztem, és egy vörös, éles csík rajzolódott ki rajta hosszában. Káromkodtam.

Hangokat hallottam magam körül, felültem, majd lerúgtam magamról a hülye fehér csipkét. Szinte már mindenki körülöttem volt, és mind aggódva néztek, de én csak nevettem. Hihetetlen mekkora szerencsétlen voltam. Már többször sikerült bizonyítanom milyen béna vagyok, na de pont az esküvő jelenetnél? Mindenki ütődöttként meredt rám. Felálltam egy asszisztens segítségével, aki jobban féltette a ruhát, mint engem.

- Jól vagy? – az első hang amit meghallottam szerelmem hangja volt. Továbbra is vigyorogva néztem a szemeibe és bólogattam hevesen.

- Kristen! – Bill térdelt mellém, Rob pedig látványosan elfordult tőlünk, valamit babrált a ruhámmal. – Kérlek szépen, csak még egyszer had vegyük fel. Tudom, hogy fáradt vagy, de kell nekünk ez a jelenet.

Nem kellett sok, hogy a röhögő görcsöm felülkerekedjen rajtam, de valahogy leküzdöttem az ellenállhatatlan vágyat a röhögésre. Hevesen bólogatva válaszoltam a kétségbeesett Billnek, aki mosolyogva állt fel és sietett a kamerák mögé.

Robra néztem, aki majd szétpukkadt a nevetéstől. Kezemmel beleboxoltam az övébe, mire elkapta a derekam és a földre rántott. Arca egészen közel volt hozzám. Azt kívántam bárcsak ne egy nagy forgatáson lennénk, bárcsak a saját szobánkban feküdhetnénk. Mielőtt megcsókolhatott volna emberek jelentek meg mellettünk, készen arra, hogy megigazítsák a sminkem és a ruhám. Hagytam, hogy elrángassanak Rob mellől és tegyék a dolgukat. Szememet ugyan nem vettem le róla, figyeltem, ahogyan egy kiló alapozót visznek föl rá.

Pár perccel később a röhögő görcsöm megint eluralkodott rajtam. Az eső eleredt, mintha dézsából öntötték volna, özönvízszerű eső árasztotta el a kis rétet. Bill arca rákvörös lett, mellkasa fel-le ugrált, hangja egy oktávval magasabb lett.

*****

Az egész lelkem furán ugrált odabent. Nem tudtam volna megmondani pontosan mit is érzek, vagy mi játszódik le bennem. Rettentő bizarr érzés volt Rob szemébe nézni így, Bellaként. Elképzeltem mit érezne valójában. Egy vámpírral házasodik össze, egy olyan vámpírral, akibe felhőtlenül szerelmes, és követi bárhova, az élete árán is.

Nem hallottam tisztán mit mondott a „pap”, csak néztem azokba az arany szemekbe, közben valami megváltozott. Tudtam, hogy eltűnt a Bella énem, hogy már nem uralom a testem. Teljesen elvesztem Rob parázsló tekintetében, és úgy éreztem felgyulladok ebben a ruhában, noha pár perccel ezelőtt még reszkettem a fagytól. Tetőtől talpig felmelegedtem, úgy éreztem megfulladok ebben a szűk ruhában. Nem vettem le a szemem az övéről, egyszerűen nem tudtam. Képtelen voltam rá, és ha tudtam volna sem veszem le róla. A pillantása égette a bőröm, szinte lyukat ütött bennem. Egészen a szívemig leért a melegség, amit Rob hihetetlen szemei sugároztak. Pont úgy éreztem magam, mint egy kalitkába zárt madár. Bárhogyan próbáltam szabadulni a tekintettől, nem tudtam.

Rob lénye valami egész földöntúli erőt sugárzott, még soha nem vágytam rá ennyire, akartam, hogy megérintsek, hozzám érjen, az enyém legyen.

- Megcsókolhatják egymást. – hangzott a felszólítás.

Rob elém lépett, óvatosan érintette arcomhoz egyik kezét. Az a fajta érintés volt, amit mindig utáltam, nem a Robos érintés volt, de most valamiért megbabonázott a tétovázása, a lassúsága. Úgy éreztem magam, mint egy mesében. Mintha én lettem volna a főszereplő, ténylegesen.

Mélyen nézett a szemembe, mintha így közölné velem az érzelmeit. Ajkai egy végtelennek tűnő másodpercig szinte pilleként súrolták az enyémeket, aztán megcsókolt. Úgy, mint eddig soha. Becézgettük egymás ajkait, ízlelgettük egymást. Aztán nyelve bebocsátást kért a számba, én pedig készséggel nyitottam szét ajkaim. Teljesen megfeledkezve a kamerákról, a jelenlévőkről, a filmről és pláne a szerepről csókoltuk egymást. Csak zavart kuncogásokat hallottam, egyébként pedig Rob és az én gyors légzésemen kívül senki másét.

- Hé, fiatalok, állj! – kiáltotta egy hang. Rob mélyről morgott fel, valahonnan egészen a torka mélyéről. Arcomat fogó keze most a derekamra hullott. Egészen közel vont magához, egész testünkben összepréselődtünk, de a csókunk nem szakadt meg. – Valaki szóljon már rájuk!

- Majd én, Bill bá! – Kellan hangja kihallatszott a tömeg nevetéséből.

Hirtelen tűnt el előlem Rob, így én majdnem orra estem. Zavartan nyitottam ki a szemem. Kellan állt előttem, kezeivel megpróbálta kivédeni Rob ütéseit. Ahogyan elnéztem szerelmem arcát feltett szándékában állt kinyírni legjobb barátját. Megkerestem a szemeimmel Ashley-t, aki rám kacsintott majd együtt nevettünk fel. A háttérben Nikki is rám mosolygott, én pedig visszamosolyogtam rá.

Még soha nem láttam ilyen szépnek a napot.

*****

Csókolózva robbantunk be a hitelszoba ajtaján, egymás ajkait tépve, kezeink külön utat járva. Nem tudom hogyan, de elbotorkáltunk a kanapéig. Rob keze most felsőm alá siklott be, megragadva a mellemet. Hangosan nyögtem fel, mire Rob arcára mosoly kúszott. Végigdöntött a kanapén, és fölém gördült. A sötét szobában nem láthattam milyen arcot vág, de szerettem volna látni gyönyörű szemeit, amik engem néznek. Ujjai most a hátamat cirógatták, míg én feltérképeztem mellkasa minden egyes szegletét, nemcsak az ujjaimmal, hanem a számmal is. Apró csókokkal borítottam el egész felsőtestét, kis morgásokat kapva ajándékba.

Hirtelen felgyulladt a villany, kiégetve a retinámat. Rob káromkodott, én pedig a kezeimmel próbáltam védeni a szemem. Aztán lassan hozzászoktam és kinyitottam a szemeimet újra és újra. Rob már nem feküdt rajtam, felettem térdelt, az ajtó irányába nézve. Felkönyököltem így én is láthattam vigyorgó vendégeinket.

Ashley bűnbánó arccal nézett rám, de nem igen hatott meg. Kellan és Jackson lehuppantak a szabad kanapékra, mi pedig igyekeztünk illedelmes pózba vágni magunkat. Az arcom lángolt, a testem küzdött, hogy elnyomjam a feltörő vágyakat. Elgyötörve néztem Rob szemeibe.

- Haver, túl sok sikert zúdítotok ránk. – röhögött Kellan.

- Elönt minket a hírnév. – kontrázott Jack.

Megpróbáltam nagyon csúnyán nézni, de az értetlenségem győzött.

- Miért is? – kérdezte Rob.

- A fiúk szerint, és persze szerintem is, ahogyan mindenki szerint is… - Ash miközben beszélt a kezeivel gesztikulált. – … az esküvő jelenet nagyon durva lett. Olyanok voltatok, mintha tényleg az oltár előtt álltatok volna. Csak úgy izzott a levegő, annyira csodálatos volt. Ez lesz a legjobb rész.

Hatalmasat nyeltem, leküzdve a zavarom.

- Ezért jöttetek? – kérdezte ekkor Rob, növekvő idegességgel.

- Jaj, olyan undok vagy! – nyafogott Ashley, de azért felállt.

- Oké, akkor turbékoljatok csak. – Jackson felszegett állal rángatta ki Kellant, aki még mindig nem tudta abbahagyni a röhögést.

A csukódó ajtót bámultuk mindketten. Én azért, mert nem tudtam mit kéne mondanom, vagy egyáltalán hogyan kellene reagálnom. Rob pedig… nos ő nagyon tűnődve nézte azt az ajtót. Felém fordult, majd magához vont. Némán szívtam be a levegőt, és Rob illatát.

- Miért vagy zavarban, Kris? – szólalt meg ekkor Rob.

Felültem, és a szemébe néztem. Néztem tökéletes ajkait, édes szemeit, és a kusza haját, amit úgy szerettem benne. Beharaptam a szám, kerestem a szavakat. Az idegesség egy pillanat alatt átfutott rajtam, kivert a víz, majdnem megremegtem.

- Te mit gondolsz… erről? Úgy értem az… esküvőről. – dadogtam össze vissza, mint egy zavart elméjű.

- Ó! – szemlátomást meglepődött, homlokán megjelentek azok a gondolkodó ráncok. – Hát erről lenne szó.

- Nem, ne érts félre, én nem akarok… hozzád menni, vagyis… Csak érdekel a véleményed.

- Szeretnék egyszer megházasodni, de nem most. Majd mikor komolyabb lesz, és eltelt egypár év. – nyílt volt és őszinte, mégis beleszúrt a fájdalom a mellkasomba.

- Szerinted nem elég komoly? – valamiért fennakadtam ezen a szón.

- Ne butáskodj, kicsim. – megbökött az ujjával, aztán felsiklott az államhoz, és felszegte a fejem. Kényszerített, hogy a szemébe nézzek. – Mindennél jobban szeretlek, de ehhez még… egyikünk sem áll készen lelkileg. De ígérem Kristen Stewart, ha úgy döntök megházasodok, te leszel az első aki megtudja.

Mosoly kúszott az arcomra. Vicces volt így, hogy egyik kezével engem fogott, másikat a szívére szorította. Megcsókoltam az arcát.

- De most ígérj meg valamit te is. – csibészes mosolyt villantott meg.

- Mit? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

- Szeretkezz velem.

Káprázatos mosollyal feleltem, és eleget tettem a kérésének.