19.fejezet - Első rész

Csak azért, mert én ilyen rendes vagyok. :)

****

19.fejezet – Robert

( első rész )

Még soha nem éreztem ekkora fájdalmat, ekkora űrt a mellkasomban, és ekkora zűrzavart a fejemben.

Mintha bombát robbantottak volna, és a célpont a szívem volt. A helyén semmi mást nem éreztem, csak a tátongó űrt, és a lüktető fájdalmat. De a gondolataimhoz semmi nem volt fogható. Úgy éreztem a fejem szétrobban a sok gondolattól, attól ami benne zajlik. Próbáltam rájönni miért, vagy miért pont én, de amint közeledtem a válaszhoz, a fájdalom csak erősödött.

És ez így ment minden pillanatban. Szerettem volna küzdeni az érzések ellen, de képtelen voltam még csak megmoccanni is. Képtelen voltam azt mondani, igen, most talpra állok. Egyszerűen nem ment. Nem láttam értelmét. Ahogyan semminek sem. Próbáltam rájönni ő mit érezhetett, mit miért tett, de nem értettem. Azt hittem én vagy számára az az ember, akinek bármit elmondhat. Ott voltam, ott álltam előtte, készen bármire, segíteni neki, támogatni őt, de ő ellökött, és nem osztotta meg velem a gondolatait. Ezek után az ember próbálja meg azt mondani, hogy igenis megértem a másikat.

Többször is lejátszottam magamban azt a napot. De továbbra is értetlenül próbáltam rájönni a miértekre.

Nyílt az ajtó. Nem vettem a fáradtságot, hogy odanézzek, akárcsak megmozduljak. A szék nyikordulása volt a következő zaj. Sóhajtottam, fájdalmasan szakadt ki ez a sóhaj.

- Haver, meddig akarsz még így lenni? Ez nem normális. – barátom hangja nyugtalan volt, aggódó.

Nem válaszoltam, tovább bámultam az üres, falfehér plafont. Tom arca megjelent előttem, semmi mást nem láttam az arcán kívül. Éreztem a kezemen a rántást, tompán érzékeltem, de legalább felfogtam. Ültem, őt néztem és megpróbáltam megfejteni miért van itt.

- Miért nem próbáljátok megbeszélni? Így semmi értelme nincsen, egyszerűbb lenne, ha leülnétek, és megbeszélnétek, mint két értelmes ember. – ő, aki soha egyetlen kapcsolatot sem vett komolyan, ő osztott most ki engem. Majdnem elmosolyodtam. – Kristen szenved így.

A mellkasomba valami beleszúrt. Összerándultam a hirtelen jött érzéstől. Unottam fordultam el Tomtól, és bámultam ki az ablakon. Mit érdekel engem Kristen állapota? És őt, mit érdekli egyáltalán?

- Jártam nála, és pont úgy néz ki, mint te. Mint a mosott fos. – felé fordultam, nyíltan a szemébe néztem.

Megpróbáltam tenni feltörekvő dühöm ellen, de képtelen voltam megállítani. Forró lávaként tört elő a mellkasomból, végigöntve a testem, végigégetve az egész belsőmet, és a számon át távozott.

- Ő érzi magát szarul? – halk volt a hangom, még én is megijedtem jeges csengésétől.

Tom csak bólintott. És a láva most érte el az agyam. Vörös köd ereszkedett a fejemre, betöltve azt a helyet, ami értelmesen gondolatokat szült.

- Megmondom miért nem érdekel.

- Rob… - szeretett volna beleszólni Tom, de leintettem.

- Nem, most már végigmondom. Van fogalmad arról mit éreztem, mikor a kórházban voltam, arra várva, hogy felébredjen. Csak az járt a fejemben, hogy nem eshet semmi baja, mert arról csak és kizárólag én tehetnék. Ha bármi baja esett volna, nem tudtam volna megbocsátani magamnak. Láttam felé közeledni a rudat, és talán arrébb lökhettem volna, és akkor engem talál meg. Én láttam összecsuklani a vas alatt, szivárogni a fejéből a vért, összekarcolt testét. Én voltam ott akkor is, mikor leemelték róla, mikor a kórházba vitték. És végig az járt az eszemben, hogy csak őt nem. Mert én már akkor szerettem. Nem te voltál ott Tom!

Kiabáltam, és már a szoba közepén álltam. Nem érdekelt, hogy bárki is meghallja. Főleg nem ő. Tom összerezzent a hangomra, de nem mondott semmit. Tűrte gyilkos pillantásom, és vad ordibálásom.

- És mikor felébredt, van fogalmad róla mit éreztem, mikor nem tudta ki vagyok? Mérhetetlen dühöt magam iránt! Utáltam magam, a pokolba kívántam magam, amiért erre a sorsra juttattam őt. Azt kívántam bárcsak én lehetnék a helyében. A szemeiben láttam az értetlenséget, a szenvedést. És én végig ott voltam vele. Próbáltam a barátja lenni, támogatni őt. De közben nem bírtam megállni, hogy ne legyek a közelében, úgy. Szerelmes voltam belé. Együtt küzdöttük át magunkat ezer szenvedésen. Mindent elmondtunk egymásnak, mindent. És én minden reggel azért fohászkodtam, hogy végre emlékezzen rám. Szerettem volna, ha a régi emlékei visszatérnek. Minden vágyam ez volt. És ő eltitkolta előlem ezt a kincset.

- Rob, állj már le! Hallgass végig! – Tom is felállt, karjait felemelve próbált meg elém lépni.

- Nem, most én beszélek! – ordítottam rá. A szívem újból sajogni kezdett, jobban, mint eddig bármikor. Kínzott az égető érzés, a fájdalom, de talpon maradtam.

- Robert, a francba is! – kiabált rám.

Összerogytam ettől a hangtól, arcomat a kezembe temettem.

- Egyáltalán nem érted! Kristen csak védekezett! De te ezt egyáltalán nem tudhatod, hiszen otthagytad, zokogott az esőben, nekem meg percekig tartott egyáltalán felállásra késztetnem őt. Te sem voltál ott velem aznap. – a hangja jeges zuhanyként ért. A lávafolyás a mellkasomban alábbhagyott. Felemeltem a fejem dühtől tajtékozó barátomra. Még soha nem láttam ennyire kikelni magából, csak azért, hogy egy kapcsolatot próbáljon helyrehozni.

Egy olyan kapcsolatot, aminek már nincs jövője.

- Akkor most te hallgass engem végig! Tudod, hogy nem vagyok kapcsolat szakért, ha lehet messzire elkerülöm, de te a legjobb barátom vagy, és Kris is a barátom. Ezért kérlek téged, hogy legalább beszéljétek meg. Adj neki egy esélyt. – a hangja könyörgő volt.

Felálltam a földről, leszegett fejjem elé léptem. Vettem egy mély levegőt és felemeltem a fejem. Éreztem, hogy a vulkán a mellkasomban újra kitörni készül, de még vissza tudtam tartani egy ideig. Ha megállítani nem is, de késleltetni tudtam.

- Ő sem adott nekem esélyt, Tom. – mondtam halkan.

Mielőtt megszólalhatott volna, kiléptem a sötét szobából. A lábaim minden egyes lépés ellen tiltakoztak, de kényszerítettem magam, hogy le tudjak menni. Robotként szeltem át a nappalit, döbbent anyámat hátrahagyva léptem ki a házból, ami eddig fogságban tartott.

A friss levegő idegenül csapta meg az arcom. A várva várt érzés, a szabadság érzése elmaradt. Ugyan olyan pocsékul éreztem magam, mint a négy fal között. Zsebre dugott kézzel indultam el az utcán. Egy lélek nem próbált meg megállítani, vagy akár csak hozzám szólni. Saját gondolataimba merülve haladtam az utcákon.

Megpróbáltam átlátni a ködön a fejemben, sikertelenül. Tom szavai még ott csengtek a fülemben. A jobbik felem, az a felem, amelyik a romantikus Rob oldalát képviselte, arra ösztönzött, hogy lépjek a lán elé, aki hazudott, és adjak neki egy esélyt. A másik oldalam, a szenvedő Rob viszont erősen tiltakozott ez ellen. Miért kéne esélyt adnom egy olyan valakinek, aki megfosztott az esély ellen? Miért kéne nekem tennem, nekem lépnem?

Persze azóta a pillanat óta, pontosan egy napja, nyolc órája, és huszonhat perce, megbántam, hogy ribancnak neveztem. De gondolataim sötét zugában így tartottam jogosnak. A düh olyan erősen csapott rám abban a pillanatban, mint eddig soha. Nem tudtam ellene tenni, hogy elhagyta a számat az a szó.

Minden percben magam előtt láttam szerelmem arcát. Azt az összetört, meggyötört arcot, csodálatos zöld szemeiben a kínt. De nem tudtam tenni az érzés ellen. Egyszerűen nem tudtam megérteni tettét, a döntését, hogy ettől a ténytől megfosztott engem. Pont engem, aki az egésznek a középpontja volt. És az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy még a szeretkezés után is képes volt a szemembe hazudni.

Egy kislány szaladt el előttem. Követtem a pillantásommal a lányt, haja két copfban ugrált feje két oldalán, hozzá hangosan kacagott. Egy nő kezeibe futott bele, aki felkapta és megpörgette a levegőbe. Elmosolyodtam, azóta először. Hallgattam csilingelő nevetését, figyeltem anyja minden rezdülését. A nő szemei megteltek szeretettel, mikor átadta a lányt az apjának. Összekulcsolták a kezüket és elsétáltak.

Még követtem őket a pillantásommal, egészen addig, míg el nem tűntek. Töprengve néztem a távolba. Vajon egyszer lesz rá lehetőségem, hogy legyen egy ilyen családom? Akivel kijöhetek a parkba, nevethetek, és boldog lehetek?

Akaratlanul villant be elém Kristen mosolygó arca. A szerelmem nem tudott még így sem alábbhagyni, az érzéseimen semmi nem tudott változtatni. Azóta a perc óta, hogy megláttam őt, tudtam, hogy ő kell nekem. És tudta, még soha senki iránt nem éreztem így.

A jobbik felem kerekedett felül. Megfordultam és gyors léptekkel indultam el az ellenkező irányba. Biztos, hogy ezt akarom? Tettem fel magamnak újból a kérdést. De belül tudtam, hogy igen, ezt akarom. Őt akartam, Kristent. Ő volt az egyetlen biztos pont az életemben, az egyetlen pont, ami nem tudott elengedni, és elszakadni tőlem. Még ha akartam volna sem tudtam volna hosszabb távon haragudni rá.

Magam elé képzeltem őt. Onnantól kezdve, hogy megismertem. Ragyogó mosolyát, csillogó szemeit, tökéletes alakját, és azt a hatalmas szívét. Talán Tomnak igaza an, és tényleg csak védekezett. Talán attól félt, hogy én nem érzek iránta úgy. De hogyan hihette azt, hiszen csak őt szeretem a világon!

Megtorpantam a ház előtt. A fejemben újabb háború dúlt és most, a rosszabbik oldal győzött. Miért kéne neki megbocsátanom? Annyi fájdalmat okozott a boldog pillanatok mellett. Úgy kellett érte megküzdenem, átverekednem magam az összes akadályon. Ennyit egy lány sem érdemel meg.

- Francba! – kiáltottam el magam. Beletúrtam a hajamba.

Teljesen tanácstalanul álltam a verandán, kezem már a kilincsen volt. Most kellett eldöntenem, hogy mit akarok. A fejemben lepörgettem az egész kapcsolatunkat. Minden veszekedés, és szép pillanat átfutott az agyamon. A szenvedések, a nevetések, a boldogságunk, végül, hogy mennyit küzdöttünk azért, hogy együtt legyünk.

Képes lennél ezt eldobni magadtól, Rob? Mi kell neked?

És akkor rájöttem a válaszra. Nem, egyáltalán nem lennék rá képes!

Lenyomtam a kilincset és berobbantam az ajtón. Anya halkan felsikkantott, de azért rám mosolygott. Átrohantam a nappalin a lépcsőket kettesével szedtem. Bombaként robbantam be nővérem ajtaján. De odabent csak Lizzy volt, és szomorúan rám nézett.

- Hol van Kristen? – kérdeztem lihegve, a hangom teli energiával.

- Sajnálom Rob, de Kris elment.

Ha lehet még jobban összezavarodtam.

- Hogy érted, hogy elment? – úgy kérdeztem, mintha egy idiótához beszéltem volna.

- Hamarabb ment el Brazíliába. Azt üzente, hogy majd ott találkoztok. – nővérem félszegen rám mosolygott.

Hát ennyi. Éreztem, hogy belül újra összezuhanok. Túl sokáig vártam, elszalasztottam a lehetőséget. Elszalasztottam, hogy esélyt adhassak neki. Kicsúszott a kezeim közül, és erről megint én tehettem.

Némán csuktam be az ajtót magam mögött, és egy újabb terv formálódott meg bennem. Brazíliába nem megy olyan sok gép. Azt hiszem az ajtóm bánta a túlbuzgóságom és az adrenalin löketem. Hallottam, hogy reccsen a fa, de nem izgatott. Előkaptam a bőröndöm, bedobáltam a legszükségesebbeket, egy halom pénzt, és számomra ennyi volt. Futólag köszöntem el anyáéktól, és már kocsiban is ültem. Jó pár büntetést írhattam fel magamnak, mert a sebességkorlátozást most nem ismertem. Sőt, semmilyen szabályt. Szerelemben és háborúban úgy sincsen szabály.

A repülőtéren a fél tömeget fellöktem. De nem érdekelt. Az adrenalin száguldott az ereimben, szinte kitépte a bőröm alól, akkora lökettel száguldott benne. Átverekedtem magam a tömegben, jó pár kiabálást kapva. Még egy biztonsági őr sem tudna megállítani. Ellöktem az előttem álló férfit, aki kínaiul ordibálni kezdett velem.

- Egy jegyet Brazíliába, most azonnal! – lihegtem. A nő szúrósan rám nézett, majd a kínai fószerra. Aztán leesett neki, hogy ki vagyok, és köpni-nyelni nem tudott. Idegesen rácsaptam a pultra. – Most!

- Azonnal, uram. – pötyögni kezdett a gépbe, számomra csigalassúsággal. Az emberek, hogy lehetnek ennyire lassúak? Nem csoda ha olyan nagy a sor. – Sajnálom, de már nincs hely.

- Most viccel velem? – kérdeztem, miközben a hangom egyre magasabbra szökött. Ráhajoltam a pultra, a nő arcához egészen közel. – Ide figyeljen. Ha nem ülhetek fel arra a gépre, elszalasztom a lehetőséget, hogy a szerelmemmel legyek. Maga még soha nem volt szerelmes?

Mögöttem felhörögtek páran, de nem érdekelt. Ujjaimmal kopácsolni kezdtem a pulton, miközben lefoglaltam magam az érzelmeim kordában tartásával. Nem borulhattam ki. Nem adhattam fel. Nem lehet itt vége. Leküzdöttem a feltörni kívánkozó fájdalmat, csak Kris gyönyörű szemei lebegtek előttem.

- Megnézem mit tehetek. – mondta végül. Vártam, míg gépelt, a hatalmas kijelzőt néztem a falon. A felszállásig még tíz perc volt. De nekem még a terminálba is be kellett jutnom. – Csak a másod osztályra van jegy, ha esetleg…

- Nézze! Felőlem a pilóta fülkébe is adhat jegyet, vagy a csomagtartóban, de nekem ott kell lennem azon a gépen. – beletúrtam a hajamba, figyeltem a nő mosolygó arcát. Miért kell mosolyogni, ez most nagyon komoly! – Vészhelyzet van!

- Rendben. De ha el be is csekkol, nem éri el a gépet. – ezt úgy mondta, mintha olyan természetes lenne. Nekem sem kellett több, bedobtam a bőröndöm a nő mögé, ami szinte azonnal eltűnt egy nagy nyílásban.

Odadobtam egy köteg pénzt, az sem érdekelt, ha ennek csak a fele kell. Majd megtartja. Kitéptem a kezéből a jegyet, és futni kezdtem. Nem is, rohantam. Vigyorral a képemen vágtattam át a tömegen. Sikerülnie kell! Menni fog!

 Vigyor azonnal lefagyott az arcomról, mikor a sorban megtorpantam. Öt perc után már a terminálban voltam, a kijelzőn a gépet kerestem. F3-as kapu. Olyan gyorsan szeltem át a távolságot, mint egy igazi vámpír. Lihegve csaptam le a jegyem a nő elé. Követte a kezem pillantását, szemei megállapodtak az enyémben.

- Sajnálom, de az ajtót ebben a pillanatban csuktam be.

- Akkor nyissa ki! – nem érdekelt a jómodor, se semmi más. Morgolódva kinyitotta előttem az ajtót, és én szinte berepültem a kis résen.

Azonnal kiszúrt. Előttem ment, kezében táskája. Nem kellett szembe kerülnöm vele, tudtam, hogy ő az. A járásáról felismertem, a hajáról, ami lágyan omlott le a hátára.

- Kristen! – kiabáltam.

Az alak megtorpant, és lassan felém fordult. Az egész testem elöntötte a győzelem mámora.   

Új blog 2.0 + díj

Sziasztok!

Oké, azt hiszem túl sok bennem az adrenalin, vagy megint túlbuzgóságban szenvedek, de csak azért, hogy ne legyen rossz kedvem tudjuk be az alváshiánynak! :)

És igen, megnyitottam az új blogomat! Kérlek nézzetek be oda, nem kell kötelezően olvasni, csak nézzétek meg, ha tetszik tetszik, ha nem nem. Én nem fogok haragudni, csak kérlek tieteket legalább kukkantsatok be. ITT megtehetitek!

Köszönöm szépen! Nagyon hálás vagyok!

Ja igen! Aki szeretné kiteszem a blogját, írjon nekem és már ott is vagytok. Cserébe rendszeresen fogom olvasni a blogjaitokat, és komikat is hagyok! Köszönöm!

Milli

Mekkora dilinyós vagyok! KAPTAM EGY DÍJAT!

Köszönöm szépen a díjat d.-nak!

- Tedd ki a logót!

- Írj magadról egy kis szösszenetet!

- Küldd tovább 5 személynek!

Nos... hm... nagyon szeretek írni, főleg a magam szórakoztatására csinálom. Egyébként szerintem dilis vagyok, néha elkap a bohóckodás. Nagyon komolyan veszem a sulit... na jó csak vicceltem. Most fogok érettségizni. (Szurkolni!)

Mivel így kapásból nem tudok más blogokat, csak amiket rendszeresen olvasok...:

- Lillucinak: My life would suck without you

- Sunnynak, most már Kittynek : Twins

- Nikinek: Complicated love

- Abellana: Two strangers

- Fanninak: Everything's not what it seems...

Új blog

Halihó mindenkinek!

Azt hiszem sulipánikom van, vagy csak herótom tőle, de egy újabb, Milli-s ötletem támadt. na ezt most úgy képzeljétek el, hogy semmit nem aludtam az éjjel, komolyan semmit, aztán egyszer csak elaludtam. Nem tudom, hogy azért e, mert a történetnek nemsokára vége, és annyira a szívemhez nőtt, vagy azért, mert egyszerűen nem bírok magammal, de álmodtam egy fantasztikus történetet. A két főszereplő természetesen Rob és Kris volt. És mikor felébredtem leültem a gép elé, és gépelni kezdtem.

Szóval... született egy újabb történet, és nagyon szeretném megvalósítani, és nektek is megmutatni. Ezért remélem támogatni fogtok, és örömmel fogadjátok az új ficet. Kérlek szépen csak gondoljátok át, és írjatok nekem, vagy pipáljatok a NAGYON JÓra, ha benne vagytok. Ez most tényleg nagyon fontos lenne, mert szerintem ez tényleg egy szuper történet lenne. Max felsülök, de legalább elszórakoztattam magam.

A történet a következő:

Te mit csinálnál akkor, ha a legjobb barátod, aki történetesen a világ egyik legszexibb pasija, és minden lány falán ott virít a képe, egyszer csak beállítana hozzád egy hétre? Egy teljes hét a régen látott legjobb barátoddal, minden interjú, fotó, és egyéb szarság nélkül. Nos Kris is olyan tanácstalanul áll a dolgok előtt, mint ti.

Egy hét Kris és Rob életében, ami sorsdöntő lehet az egész jövőjükre. Egyetlen egy hét! Bonyodalmak fűszerezve rengeteg romantikával, humorral és sírással.

És persze ott az a bizonyos váratlan vendég is, aki véget vethet a "nyaralásnak".

Na? Hogy tetszik? A blogot szeretném hamarosan megnyitni, még suli előtt. Számomra holnap vége a szünetnek, mert megyek vissza a koleszba, szóval szeretném még ma, vagy holnap a véleményeteket. Megnyitom a blogot holnap, és ha látom, hogy két hét alatt jártak az oldalon elegen és írtak is, akkor belevágok.

Köszönöm, hogy meghallgattatok, és elolvastátok! Számítok rátok!

Milli :)

18.fejezet

 Ó istenem, nem is hiszem el, hogy idáig eljutottunk. Nem tudok mit mondani, csak olvassátok el. Remélem tetszeni fog. Kérlek írjatok komikat, ez most nagyon fontos lenne nekem. Úgy érzem ez a fejezet megérdemel pár komit. Még így utólag annyit, hogy már csak négy fejezet lesz. kellemes olvasását! Milli

****

18.fejezet – Emlékek

Csak annyit észleltem a dolgokból, hogy futok. Vagy inkább rohanok. A szél csípte az arcomat, könnyeket csalt a szemembe. És én csak futottam és futottam, nem tudom pontosan mi elől, de menekültem. A lélegzésem tompán csengett a fülemben, mintha egy bezárt szoba falairól verődött volna vissza a hang.

Abban a pillanatban négy fal vett körbe, és én megtorpantam. Egy hatalmas fehér szobában álltam, ahol semmi más nem volt, csak egy szürke, műanyag asztal. Értetlenül léptem hozzá közelebb, és simítottam végig az ujjam a lapon. Légzést hallottam magam mögül, egyenletes és alig hallható volt.

Megfordultam, és ijedten léptem egyet hátra. Jeremy állt a szoba túlsó felén, mosolyogva. Azon a gyilkos mosolyán mosolygott, amitől úgy féltem. Most is ott hullámzott a mellkasomban a félelem, és arra várt, hogy kitörjön. Közelebb lépett hozzám, mire a kezeim önkéntelenül lendültek a magasba.

- Mit keresel te itt? – kérdeztem elhaló hangon, bár magam sem tudtam, hol van az az itt.

- Nem szép dolog, hogy hazudsz a szív szerelmednek. – hangja gúnyos volt, már-már lenéző.

- Nem tudom miről beszélsz. – az asztal mögé léptem, mikor már túl közel állt hozzám. Ismét rám villantotta lefegyverző mosolyát. Nem tudtam hova menekülni.

- Mikor akarod elmondani neki, hogy mindenre tökéletesen emlékszel? – kérdezte lassan, vontatottan. Az arca egészen fura módon torzult el, mintha valami undormányt látott volna. Pedig csak én voltam itt és ő. Szemei gyilkos dühöt tükröztek.

- Honnan tudsz te erről? Nem tudhatnál róla. – kiabálni szerettem volna, felemelni a hangom, de csak elfúló krákogás lett belőle.

Felnevetett, hangja egészen mélyről jött, és a szívemig hatolt. Egy könnycsepp futott végig az arcomon, pedig nem volt sírhatnékom. Hátravetett fejjel kacagott, vészjóslóan, pont mint a mesékben. Aztán rám kapta tekintetét, és ordibálni kezdett velem.

- Mondd el neki! – szájából fröcsögött a nyál, szemei vörösre váltottak.

Kezeivel felkapta az asztalt és a falhoz vágta. Majd elém lépett, kezeit a nyakamra szorította és felemelt a magasba. Rúgkapálni kezdtem, sikoltozni akartam, de nem alig kaptam levegőt. Közel hajolt az arcomhoz, úgy suttogott bele.

- Nem hazudhatsz tovább!

Hatalmas rántást éreztem a testemen, majd kavargó örvény ölelt körbe. Hagytam, hogy elrántson Jeremy kezei közül. Körbe-körbe forogtam, elengedtem az összes végtagom. Fejembe belenyilallt a fájdalom, hasogatott, szétroppantotta a fejem.

- Kristen! Kristen! – halk hang volt, de a fejemben tisztán érzékeltem, hogy hozzám szólt. Próbáltam válaszolni, küzdöttem, hogy szólásra tudjam nyitni a szám, de nem sikerült.

Hirtelen pattantak fel a szemem, és kapkodtam levegő után. Kitisztult előttem a kép és már nem a fehér szobában voltam. Egy ülést láttam magam előtt, szemeim azonnal őt kezdték keresni. Rob ott ült mellettem, aggódó arccal, homloka ráncokba futott össze. Hagytam, hogy a légzésem lassuljon, és végre magamhoz térjek.

- Jól vagy? – kérdezte, miközben kezei biztatóan megsimogattak.

- Csak rosszat álmodtam. – valójában nem tudtam volna már megmondani mit is álmodtam. Erőltettem az agyam, de nem jutott eszembe.

- Megérkeztünk. – rám mosolygott, fejével kibökött az ablakon.

Követtem a tekintetét, szemeim megakadtak egy gyönyörű, vörös téglás házon. Nem akartam elárulni Robnak a kétségeim a családja felől. Nem tudtam, hogyan is kéne hozzáállnom ehhez. Lehet, hogy rájuk sem emlékszem már? Rob mesélte nekem, hogy korábban is voltam már náluk, de az arcok valahogy nem ugrottak be. Nem akartam csalódást okozni szerelmemnek. Azt akartam, hogy boldog legyen.

Visszanéztem rá, és félénken elmosolyodtam. Kifizette a taxist, majd ajtót nyitott nekem. A fekete autó elsuhant mellettünk. Ott álltunk kéz a kézben, oldalunk mellett két hatalmas bőrönddel. Minden vért elszoríthattam szegény Rob kezében, olyan görcsösen szorongattam. Hatalmasakat lélegezve próbáltam megnyugtatni magam, de egyre csak a házat láttam.

Rob arca jelent meg előttem, egy bíztató mosoly kíséretében. Kezeivel gyengéden megrázott, fejem előre-hátra csuklott. Messziről hallottam Rob könnyed nevetését, ez valamennyire kitisztította a fejem. Már nem láttam olyan homályosan.

- Minden rendben lesz, kicsim. Együtt vagyunk, ne feledd. – megcsókolta a homlokom, mellkasa nagyon közel volt az arcomhoz. Mélyet lélegeztem belőle, bódító illata beszökött az orromba.

- Együtt. – ismételtem kótyagosan.

Magabiztosan ragadott kézen és húzott a bejárati ajtó felé. Megtorpantam a küszöbön, mikor kitárta előttem az ajtót, de csak a fejét csóválta. Bedobta a bőröndöket a házba, kezeivel átkulcsolta a derekam és beemelt a házba.

Azt hiszem nem erre vártam. Csodálatosan otthonosan volt berendezve, az egész annyira családias volt a falon lévő képektől. Emlékek, pillanatok, amik miatt most úgy éreztem belegázolok ebbe az egészbe. Körbenéztem. Beljebb volt a nappali, és egy lépcső, gondolom fent lehettek a szobák. Rob meglátta érdeklődésem és ezt ki is használva beljebb rántott. Balra volt a konyha és az étkező, aminek az asztala most megterítve állt. Mögötte állt Rob családja.

Egyszerre sikítottunk fel Lizzyvel. Elléptem Rob mellől és a nyakába vetettem magam. Nem tudom melyikünk ölelt szorosabban, én vagy ő, de mindketten elég rendesen megszorongattuk a másikat. Szőke hajzuhataga aztán eltűnt az arcomból. Kábultan néztem a mosolygó szempárba.

- Annyira jó, hogy eljöttél! Nem is tudom mennyi ideje nem beszéltünk. – vigyorgott teli arccal.

- Talán a balesetem óta. – mosolyogtam én is.

Nekem sem kellett több, és megmerevedtem. Végignéztem Rob családján, és az eddig fehér foltok, most arcokká váltak. Tudtam, hogy nem azért, mert már mindenre emlékeztem. Eddig is emlékeztem rájuk, akkor is, mikor Robra nem. Claire és Richard mosolyogva néztek rám. Leszegtem a fejem, a szemeimmel a földet néztem.

Rob ujjai a derekamhoz értek.

- Emlékszel rájuk? – kérdezte halkan, de eléggé hangosan ahhoz, hogy mindenki hallja.

Csak bólintani tudtam. Alig hallható morgás hagyta el a torkát. Összerezzentem. Nem akartam neki fájdalmat okozni, de ökölbe szoruló kezei másról árulkodtak. Hallottam, hogy levegőért kap, majd nagyot nyel.

- Én felviszem a cuccokat, te maradj csak. – szerettem volna tiltakozni, de mire megfordultam, már nem volt ott. Erőltetett mosollyal fordultam vissza a Pattinson család felé.

- Üljünk le. – intett az asztalhoz Richard. Futólag rámosolyogtam, majd robotként ültem le a székre.

Senki nem szólalt meg, minden szempár engem méregetett. Nem tudtam, hogyan kellene hozzáállnom ehhez a helyzethez. Úgy látszik átmeneti emlékkiesésem csak Robra vonatkozott, a családjára nem. Nem tudom mit vártam magamtól. Szerettem volna azt hinni, hogy puszta véletlen az egész, de tudtam, hogy okkal csak Robra nem emlékeztem. A sírás kerülgetett.

Claire láthatta rajtam az elkeseredést, mert beszélni kezdett, amivel elterelte a gondolataimat erről az egészről. Mindenről szó esett. Kezdve a balesetemmel, a filmeken át, mindenről. Még Jeremy is szóba került, amiről fogalmam sem volt, honnan tudtak. Lizzynek megállás nélkül dőltek a kérdései, de az apja egy idő után leállította őt. Azt hiszem másmilyen találkozásra vártam. Könnyebb lett volna, ha rájuk sem emlékszem, de így rettentő nehéz volt. Ideges voltam, az ujjaimat megállás nélkül tördeltem.

Odafent valami csörömpölve esett le a földre, majd tört darabokra. Mind a négyen felfelé kaptuk a fejünket, a szobák felé. Csak Rob lehetett, amitől bennem megfagyott valami. Aggódni kezdtem, a mellkasomban hangosan dörömbölt a szívem.

- Menj csak, kincsem. – hallottam Claire kedves hangját. Azonnal felpattantam és kettesével szedtem a lépcsőket.

Megtorpantam Rob ajtaja előtt. Nem hallottam zajt odabentről, minden csendes volt. Halkan kopogtam be, de nem kaptam választ. Páni félelem uralkodott el rajtam. Mi van ha magában tett kárt? De ezt a gondolatot azonnal kivertem a fejemből. Nem tenné ezt velem.

Lenyomtam a kilincset és bekukucskáltam. Ahogy sejtettem, egy lámpa darabjai hevertek a földön, összetörve. De Rob nem volt a szobában. Beléptem, az ajtót becsuktam magam mögött. Hihetetlen kupleráj volt a szobában. Mindenütt ruhák voltak, a bőröndök az ágy előtt voltak, kinyitva, félig kipakolva. Egyedül az ágy volt rendben, egyébként mintha bomba robbant volna. Elmosolyodtam. Ez annyira Robos volt. Körbejárattam a szemem, de semmi szokatlant nem láttam. Egy átlagos pasi szoba volt, egy gitárral a sarokban. Megakadt a szemem a komódon, elé léptem és tátva maradt a szám.

Öt kép volt a komód tetején, szépen faragott fa kerettel. És mindben én voltam, még a balesetem előtt. Tisztán emlékeztem ezekre a képekre. A forgatáson készült az összes. A középső képen Robbal egymást ölelve álltunk, a legelső premieren. Megbabonázva simítottam végig a képen.

Ez annyira édes.

- Tetszik? – Rob hangja a fülem mögül jött, lélegzete csiklandozta a nyakamat. Megborzongtam a hűvös lehelettől.

- Miért tetted ki ezeket? – kérdeztem továbbra is a képeket nézve. Kezei a derekam köré fonódtak.

- Mert már akkor szerettelek. – egyszerű válasz volt, olyan amit minden lány irulva-pirulva fogadna, de nem én.

Megremegett a kezem, alig láthatóan, de én tökéletesen érzékeltem. Nem akartam, hogy gyorsuló légzésem eláruljon, de Rob megérezte az idegességem és a feltámadó dühöm. Próbáltam tenni ellene, hogy ne érezzek így, de nem ment.

Hirtelen döntöttem el, szinte csal futó gondolatként futott át az agyamon, de én azonnal érte kaptam. Tudtam, hogy most kell megmondanom, ez volt a megfelelő pillanat. Szembefordultam vele, így arcunk között vészesen kevés hely volt. De most nem tudott megbabonázni, elszántan néztem a gyönyörű szempárba.

- Mondanom kell valamit. – jelentettem ki elszántan.

- Hallgatlak. – olyan bizakodóan nézett rám, annyira természetesen, hogy belesajdult a szívem.

Hogy voltam képes egyáltalán elhallgatni előle? Titokban tartani, megtartani magamnak ezt a dolgot. Már mindenki tudta, ő volt az egyetlen, akinek nem mondtam el. Bűntudat fogott el miatta. Amit az előbb mondott nem volt igaz, ezzel tisztában voltam. Nem szerethetett akkor engem, hiszem legjobb barátok voltunk. Minden percet együtt töltöttünk, olyanok voltunk, mint a testvérem. Egyedül a baleset után kezdett el hozzám úgy közeledni. És ezzel annyira tisztában voltam, annyira kézenfekvő volt.

Megfutamodtam. Nyeltem egyet, zavartan pislogtam rá.

- Szeretlek. – végül ennyit mondtam.

Megcsókolt. Volt ebben a csókban valami, ami semennyire nem tetszett. Egészen máshogy csókolt, mint eddig bármikor. Bevillant a fejembe valami, de mikor Rob ujjai cirógatni kezdték a csípőmet azonnal elfelejtettem. Nyaka köré fontam a kezeimet, csókunkat elmélyítettem. Úgy csókoltam, mintha az életem függne tőle. Nem akartam, hogy akár csak egy centire távolabb legyen tőlem.

Ujjaim besiklottak az inge alá, és végigsimítottam a hátán. Torkából vad morgás tört elő, amitől én akaratlanul mosolyodtam el. Belemarkolt a fenekembe, felemelt engem, lábaim a dereka köré fonódtak. Elszakadt ajkaimtól, nyakamat hintette be édes csókokkal. Hangosan nyögdécseltem szerelmem karjai között, vadul szedtem a levegőt. Minden porcikám őérte kiáltott, akartam, hogy megérintsen, hogy végigsimítson ujjaival. Nem bírtam volna ki, ha most itt hagy. Végigdöntött az ágyon, felém gördült. Felnyitottam a szemeimet. Engem nézett, szemei édesen csillogtak, és csak a vágyat láttam benne. Újból megcsókoltam. Keze végigsimított a nyakamon, lesiklott a vállamra, majd megállapodott az övem csatjánál. Megszakított a csókunkat, végigcsókolta a nyakamat, egészen a hasamig. Feltűrte a felsőmet, minden egyes apró kis milliméter végigcsókolt. Úgy éreztem felrobbanok, vagy minimum meghalok, mikor halál lassú tempóban ért hozzá a melleimhez. Hangosan felnyögtem, mikor vadul belemarkolt egyik mellembe, közben észveszejtő csókban részesített. Idegesen ültem fel és csókoltam bele a nyakába. Lerántottam róla az ingét, szabaddá vált mellkasát ajkaimmal térképeztem fel. Türelmetlenül tépte le rólam a felsőmet, majd a melltartómat is.

A pillantásával szinte felfalt, és majdnem felgyulladtam. Az arcom lángba borult, így inkább elbújtam a nyakában. Most a nadrágom következett. Végigdöntött az ágyon, lassan húzni kezdte rólam a feleslegessé vált darabot. Minden egyes felszabadult centire a lábamon csókot nyomott, majd visszafelé is elvégezte a műveletet. Szájával a melleimet kényeztette, kezével a fenekemet markolászta, folyamatos nyögéseket előcsalva belőlem. Tudom, hogy illetlenül viselkedtem, főlem mert vendégségben voltam, de nem bírtam magammal. Lerántottam róla a nadrágját, így már csak két rettentően bosszantó anyag választott el minket egymástól. Kínzó lassúsággal húzta le rólam a falatnyi anyagdarabot, és csókolt végig mindenhol.

Azt hiszem elpattant valami a fejemben. Hihetetlen erővel döntöttem hátra, amitől én kerültem felülre. Meglepődött arcot vágott, még simogatni is elfelejtett. Kihasználtam pillanatnyi kiesését és letéptem róla az alsónadrágját. Nem értünk egymáshoz, még véletlenül sem. Egyre többször dörgölőztem lüktető férfiasságához, vad morgásokat előcsalva belőle. Egy ponton már túl sok volt neki, beleharapott alsó ajkamba, megmarkolta a csípőmet és magára húzott. Egyszerre nyögtünk fel az érzéstől. Megremegtem Rob hatalmas férfiasságától, de nem tétlenkedtem. Mozogni kezdtem rajta, először lassan, kínozva őt. Kezeivel a mellemet markolta, majd kezei lesiklottak a csípőmre, és mozgatni kezdett. Egyre őrültebb tempót diktáltunk, nyögéseinktől telt meg a kis szoba. Rob kezei belemarkoltak a fenekembe. Egyre jobban remegtem a karjaiban, közeledve a gyönyör felé. Egy hangos sikoly kíséretében jutottam fel a csúcsra, majd Rob is követett engem. Három határozott lökés után felmorgott, megfeszült bennem, majd éreztem, hogy elernyed.

Fáradtan dőltem a mellkasára, testünk összetapadt a verejtéktől. Hallgattam Rob egyeletlen szívverését, próbáltam magam lenyugtatni, kevés sikerrel. Légzésem nagy sokára lelassult, Rob ujjai a hátamat cirógatták. Kicsusszant belőlem, maga mellé húzott és nyomott egy puszit az ajkaimra.

Aztán elnevettük magunkat. Édesen mosolygott, legszívesebben újra rávetettem volna magam, de az nem lett volna túl okos döntés. Így is hallotta már az egész ház az attrakciónkat, nem akartam még jobban felhívni a figyelmüket.

- Szerinted hallották? – kérdeztem halkan. Beharaptam az ajkam, mire még szélesebben vigyorgott.

- Hm… téged igen. – vonta meg a vállát, amjd felnevetett. Dühösen próbáltam rá nézni. Hasát fogta a nevetéstől, mikor oldalba vágtam.

Felültem, ujjaimmal a hasát cirógattam. Elgondolkodva néztem ki az ablakon. Annyira tökéletes volt az elmúlt fél óra, hogy megfeledkeztem idegesítő gondolataimról. De most mintha csak arra vártak volna, hogy végezzünk, visszatértek, és ott kavarogtak a fejemben.

- Rob? – megsimogatta a hátam, amire összeborzongtam, de nem hagytam fel a kísérlettel, hogy komolyan beszéljünk. Hátralestem a vállam felett. Komolyan nézett rám, de szemeiben láttam, hogy ő is máshol jár. – Haragszol rám?

- Már miért haragudnék, picim? – elsiklottam az új megnevezés felett, vártam a válaszára. Azonnal leesett neki, mikor szemeimmel az ajtó felé böktem. – Nem tehetsz róla, hogy csak rám nem emlékszel.

- Szerinted ez miért van? Mármint, hogy csak téged felejtettelek el. – magamnak mondtam múlt időben, de Robnak nem tűnt fel.

- Talán… nem tudom ezen én is sokat gondolkodtam. És van is egy elméletem. – mellém ült, arca rettentő komoly volt, és elgondolkodó. Majdnem felnevetettem. Régen is sok elmélete volt, amit általában részegen vitattunk meg. – talán azért, mert el akartál felejteni. Talán tettem valamit, megbántottalak. De lehet, hogy ez a sors, és csak egy esélyt kaptunk.

- Régen… mikor barátok voltunk, tényleg szerettél? – kérdeztem tőle őszintén.

- Nem voltam beléd szerelmes, vagyis nem kötöttek hozzád annyira erős érzelmek. De valamit mindig éreztem irántad.

Elfordultam, hogy ne láthassa a mosolyom. Tisztán emlékeztem, hogy miken gondolkodtam, mielőtt a balesetem lett volna. Rob már akkor fura dolgokat művelt velem, csak a gondolatától elvesztettem a fonalat.

- Mondd csak… emlékszel akkor Tomra is?

Felnevettem.

- Tomra ki ne emlékezne? – nevettem tovább. Felnevetett ő is, de nem volt szívből jövő.

- Bárcsak rájöhetnék miért nem emlékszel rám. Talán elkövettem valamit? – közel hajolt hozzám, arcán csábító mosollyal.

Hatalmasat nyeltem. A nyakam tövéhez hajol, lélegzete csiklandozta a bőrömet. Belecsókolt a nyakamba, a hideg végigfutott a hátamon.

-         Rob –

Mint kiderült Kris emlékezett Tomra. A parkban futottunk vele össze, és Kris nevetve vetette bele magát a karjaiba. Egész délután hármasban sétáltunk a városban, még akkor is, mikor szemerkélni kezdett az eső. Bántott a gondolat, hogy az én szerelmem csak rám nem emlékszik, de így talán jobb is volt. Kaptunk egy esélyt, hogy együtt lehessünk.

Csak szavakat hallottam Kris és Tom beszélgetéséből. Elgondolkodva lépkedtem mellettük, kezeim a zsebembe mélyesztve. Megbabonázva figyeltem, ahogyan a lány, akiért bármit képes lettem volna megtenni, előttem sétálva nevetett Tom hülyeségein. Annyira gyönyörű volt, annyira természetes, és annyira megbabonázó.

- És arra emlékszel, mikor egyik karácsonykor majdnem felgyújtottuk a bárt? – kérdezte Tom röhögve. Én is felkuncogtam. Kristen annyira berúgott aznap este, hogy a bár vezetőjével kezdett flörtölni, és mikor az kijelentette, hogy házas, Kris annyira dühbe gurult, hogy felgyújtással fenyegetőzött.

- Igen. – felnevetett ő is. – És csak Robnak sikerült elrángatnia onnan. Kész szerencse, hogy nem kaptak el a rendőrök.

Mindhárman egyszerre torpantunk meg. Az agyam valahol elhagyhattam az előző lépésnél. Bámultam Kristen hátát. Tom arca értetlenül nézett hol rám, hogy Krisre. Szerelmem megfordult, szemeivel engem keresett. Az arca mintha csak engem tükrözött volna. Félelem ült szép arcán, szemei elgyötörten meredtek az enyémbe.

Aztán a szavak eljutottak hozzám, és a szívembe éles, erős fájdalom nyilallt.

- Rob én… - nem hallottam tisztán Kris hangját.

Az eső lezúdult, mintha csak dézsából öntötték volna. Gyorsan szedtem a levegőt, de még mindig nem tudtam tisztán gondolkodni.

 - Ezt most nem értem Kristen. – próbáltam túlkiabálni az esőt. Kris felém lépett, de én csak hátráltam egyet. Elkeseredett arccal próbálta keresni a tekintetem.

- El akartam már mondani, de nem volt megfelelő pillanat. – gyenge próbálkozás volt, hangja gyenge volt, és erőtlen. Tom továbbra is a háttérben állt, csak a lányt láttam, és a saját érzéseimet éreztem.

Ha lehet még kínzóbb és égetőbb fájdalom suhant át a testemen. Aztán a düh is elért, és a tiszta gondolkodás felé kerekedett. A kezeim remegni kezdtek, a szívem a torkomban dobogott, tompán, lassan.

- Mit? – vészjósló volt a hangom.

- Én… emlékszem rád. Mindenre emlékszem. – gyorsan hadart, szinte küzdenem kellett, hogy halljak valamit ebben az istenverte esőben. – Kérlek Rob, én tényleg el akartam mondani, csak egyszerűen nem…

- És mégis mikor akartad ezt a csekélyke kis dolgot közölni velem? – kérdeztem üvöltve. – Mikor szexeltünk, vagy mikor szerelmet vallottam?

Összerezzent durva hangomtól, de nem érdekelt. Csak a szívszorító fájdalmat éreztem.

- Rob, én…

- Mióta?

Egyik lábáról a másikra állt. Még az esőfüggönyön is át láttam, hogy sír.

- Európa óta.

- Értem. – ennyi telt tőlem.

Megfordultam és határozott léptettek haladtam előre, el innen, messze tőle.

- Ne, Rob! Kérlek! – kiáltott Kris már zokogva. Megfordultam, és csak akkor vettem észre, hogy a hideg cseppeken keresztül nekem is ömlenek a könnyeim.

- Takarod a szemem elől! Nem akarlak látni, te hazug ribanc! – üvöltöttem teli torokból.

És elrohantam, magam mögött hagyva a térdre rogyó Kristent, és a döbbent barátomat. Rohantam az esőben, bőrig ázva futottam.

De az agyamban egyre csak az járt, hogy a szerelmem hazudott nekem. A kínzó fájdalom elviselhetetlen volt. Nem éreztem mást, csak a szokatlan érzést, ami felemésztette az egész testem.

17.fejezet

halihó mindenki! Meghoztam a várva várt fejezetet, és szerintem egész jó lett. pedig általában nem tetszenek amiket írok, de úgy látszik nektek erről más a véleményetek, aminek nagyon örülök. :) sajnos nemsokára megint iskola, úgyhogy használjuk ki a megmaradt időt, és pihenjünk még, aki pedig teheti, írjon sok fejezetet!!! Még egy fejezet várható a sulikezdés előtt. Puszi mindenkinek! 

 

*****

 

17.fejezet – Vágy

- Úristen, Rob! – megragadtam a kezeit, de kevés volt az én erőm, az övéhez képest. Egész testemmel elé álltam, közé, és barátnőm közé.

Ijedten néztem Nikki szemeibe. Egészen a falhoz lapult, szinte egész testében remegett, arcát könnycseppek áztatták. A szemeim most Robra siklottak. Szerelmem szinte minden erejével az én testemnek feszül, arca rettentő dühös volt, olyan düh játszott rajta, amit eddig nagyon ritkán láttam. Nem tudom mióta próbáltam meg őt csitítgatni, de hát jogos volt a kiborulása. Próbáltam neki szépen vázolni a helyzetet, de Nikki belépője a szobánkba, csak olaj volt a tűzre. Akkor pattant el Rob agya, és ugrott majdnem barátnőmre.

- Kérlek Rob, nyugodj meg! – kiáltottam rá. Az igazat megvallva én is félni kezdtem tőle. Ha a kezeim felmondják a szolgálatot, Nikkire ugrik, és valószínűleg megtépi.

- Hogy kérheted tőlem, hogy nyugodjak meg, mikor közénk állt, és majdnem tönkretett minket? – ordibált vissza. Egy pillanatra megdermedtem, nem hittem volna, hogy ekkora hangja van, de gyorsan magamhoz tértem.

- Tudom édes, hidd el tudom. De…

- Nincs de! Ezt nem lehet megbocsátani! Te hogy vagy erre képes? – rám meredt, azokkal a szörnyülködő pillantásokkal. Abbahagyta a rúgkapálózást, megállt, higgadtan nézett rám, kezei már az oldala mellett voltak. Én is elengedtem és a szemébe néztem.

- Én sem vagyok rá képes. – suttogtam.

Egymás szemébe meredtünk. Olyan volt, mintha engem hibáztatott volna. A tekintete mérges volt, lenéző. Mélyeket kellett lélegeznem, hogy ne veszítsem el én sem a fejem. Tudtam, hogy jogosan van felháborodva. Neki adtam igazat, teljes mértékben, mégis rosszul esett, hogy velem kiabált így. Nem velem kellett volna kiabálnia. Egyáltalán.

- Hánynom kell tőled Nikki! – köpte a szavakat a lány felé. Összefontam a kezeimet a mellem előtt, szemeimmel a földet néztem. Nem mertem fölnézni, nem akartam látni Nikki arcát, vagy Robét. Tudtam, hogy mennyire nézhet undorodva barátnőmre, és Nikki arcát is el tudtam képzelni. Valahogy mégsem tudtam sajnálni őt. Robnak igaza van. – Miért, mondd miért kellett ezt csinálnod?

- Én nem ezt akartam, hidd el, csak… - Nikki hangja remegett a sarokból.

- Csak mi? Ezt mégis hogy a faszomban fogod kimagyarázni? – megint kiabált, szinte már ez volt a normális hangereje. – Erre nincsen épeszű magyarázat!

- Kérlek ne kiabálj, az egész hotel tőlünk zenghet. – motyogtam halkan, de a morgása meggyőzött, hogy inkább hagyjam rájuk.

- Ne szólj bele, Kristen! – üvöltött rám.

Éreztem, hogy valami belül megint eltörik, pont mikor elbőgtem magam. A kezeim lehullottak az oldalam mellé, és ökölbe szorultak. Rámeredtem szerelmem arcára, az adrenalin keringett a véremben. Legszívesebben felpofoztam volna, de még idejében magamra parancsoltam. Nikki tervecskéje, bármi is volt, bejött. Részben. Rob és köztem egy szakadék tátongott és ezzel mindketten tisztában voltunk. Bármennyire is örültem a hírnek, hogy mégsem csalt meg, azért ott volt bennem, hogy elhittem neki elsőre. Ha teljes mértékben bíztam volna benne nem hiszek Nikkinek. Mégis elhittem neki, és ki is borultam. Valami nagyon nem volt helyén kettőnk között, de ezzel a beszélgetéssel még várnom kellett. Mégsem bírtam ki, hogy ne szóljak közbe.

- Miért ne szólhatnék bele, mikor engem ugyan úgy átvágott, mint téged, és elvégre engem csaltál meg elméletben? – csípőre vágtam a kezem.

A hajába túrt, idegesen, mérgesen, és nagyokat fújtatott hozzá.

- Oké, tudod mit, nem ez a lényeg. – újból Nikki felé fordult. – Válaszolnál, basszameg?

Összerázkódtam a kemény hangtól. Nikki meg csak állt, némán sírt, de válaszolni nem válaszolt. Hangosan kifújtam a levegőt, szembefordultam barátnőmmel, egy lépéssel pedig Rob elé álltam.

- Nikki. Mondd meg nekünk, kérlek. Csak azt, hogy miért? – bár kétségbe voltam esve, tudtam magam tartani. Azt hittem újból összetörök, de kibírtam, kitartottam.

- Nem… nem tudom. – kezeivel eltakarta az arcát. Aztán újból ránk nézett, szemeiben azt az elveszett keserűséget láttam. – Annyira sajnálom!

Nem bírtam tovább, elfordítottam a fejem, szemeimet szorosan összezártam. Képtelen voltam tovább a szemébe nézni, vagy csak felemelni a fejem. A forró könnycseppek, amiket oly szorosan próbáltam magamban tartani, a megszokott úton gördültek le az arcomon. Meleg kezeket éreztem a vállamon, de egy gyors mozdulattal leráztam őket. Szó nélkül hagytam faképnél volt barátnőmet és zártam magamra a szobánk ajtaját.

Lerogytam a hatalmas franciaágyra, kezeimmel végigsimítottam a puha anyagon. Én hülye azt hittem majd szerelmesen összebújunk Robbal az ágyban már az első éjszaka. Erre itt ültem egyedül, lassan a harmadik éjszakán túl, és semmi nem úgy alakult, ahogyan akartam. Egyedül talán az vigasztalt, hogy a dolog tényleg nem történt meg, és csak Nikki egyik beteges agyszüleménye volt. De sajnos még ez sem tudott elég mosolyt csalni az arcomra. Végigdőltem az ágyon, és meredtem a plafonra.

Miért érdemelek én ennyire szar életet? Sorban jönnek a szarabbnál szarabb dolgok, és én csak nézem tehetetlenül hogyan omlik szét a szép életem. Semmi nem akart úgy alakulni, mint ahogyan azt elterveztem.

Kopogtak az ajtón, de én csak a fejemet emeltem fel.

- Kérlek kicsim, nyisd ki. – halk hang volt, de annyira édes, annyira puha, hogy nem tudtam ellene tenni.

Felálltam, remegő kezekkel fordítottam el a kulcsot, és tártam szélesre az ajtót. Rob ott állt, velem szemben arca valami egészen bámulatosan gyönyörű keserűséggel. Talán még soha nem láttam őt ennyire szépnek. A szemei elkeseredetten csillogtak, szája lefelé konyult, arca nyúzott volt. De volt benne valami annyira megkapó, annyira békés és gyönyörű, hogy a nyakába borultam. Egy pillanatra azt hittem eldőlünk, de kezei szorosan tartottak engem. Nem tudom hogyan, és nem is érdekelt, de így, ölelkezve jutottunk el az ágyig, ahol aztán mint két zsák dőltünk be az ágyba. Nem csókolt meg, nem nyúlt hozzám. Fél kézre emelkedve nézett engem. A pillantásától akár el is olvadhattam volna.

Még soha nem éreztem magam ennyire furán. Vívódott a két énem. Az egyik legszívesebben bőgött volna, kiabált volna, és minden félét vágott volna a fejéhez, rajta levezetve a dühömet. A másik viszont itt tartott az ágyban, hagyta, hogy szerelmesen nézzem Robot, és ne veszítsem el az agyam. Azt hiszem ez az énem nyert. Valahol úgy éreztem még soha nem voltam ennyire boldog, valahol meg még sosem éreztem magam ennyire pocsékul. Éreztem a kettőnk lévő szakadékot, a lyukat, ami közénk állt, ami irányította az egész kapcsolatunkat.

Szabad keze felemelkedett, és hozzám ért. De nem úgy, ahogyan vártam. Azt hittem megcsókol, megsimogat, de nem. Rob ujjai az arcomhoz értek, egészen gyengédes, már-már alig, azt hittem csak a levegőt szeli a keze, de mégis megsimogatott. És ahol hozzám ért az arcom lángra gyúlt. Pislogtam párat. Mosolygott, azon a szabad, Robos mosolyán. Kihúzott pár tincset az arcomból, majd kezeit újra oldala mellé ejtette.

- Ez most nagyon durva volt. – szólalt meg végül. Ő is ledőlt mellém, kezeit a feje alatt kulcsolta össze. Mindketten a plafont bámultuk.

- Képtelen vagyok felfogni, hogy ez tényleg velünk történt meg.

Egyszerre sóhajtottunk fel.

- Vajon megfog ez valaha változni? – kérdeztem megtörve a csendet, ami már percek óta uralta a szobát.

- Mármint mi? – most őszinte érdeklődést hallottam a hangján. Elmosolyodtam. Eddig ez volt az egyik legromantikusabb esténk. Nem tudtam volna elképzelni szebb és jobb békülést, mint a mostanit. Kettesben voltunk, egy sötét szobában, ahol alig láttuk egymás arcát, és még soha nem voltunk ennyire nyugodtak. Utoljára talán akkor beszéltünk így, mikor az előző filmet forgattuk. Mikor még barátok voltunk.

- Hogy valaki közénk akarjon állni. Észrevetted, hogy valaki mindig tönkre akar minket tenni? – felkuncogtam. Mekkora szerencsétlenek vagyunk!

- Vonzzuk a bajt. – nevetett ő is.

- Néha azon gondolkodom, hogy talán ez a sorsunk. – felkönyököltem, szerettem volna látni az arcát, de csak a sötétséget láttam.

- Akkor bizony bele kell törődni. – megváltozott a hangja, az ágy megnyikordult, ebből tudtam, hogy ő is felkönyökölt. – Kristen Stewart és Robert Pattinson, a két csődtömeg.

Mindketten nevettünk. Nem tudom mikor nevettünk utoljára ennyire könnyen, ennyire szabadan, de nagyon jól esett. Úgy éreztem a kezeimről és a lábaimról egyaránt leestek a vasláncok, amik annyira szorosan tartottak.

Rob kezét éreztem a derekamon, majd egy pici rántást. Egész testével hozzám simult, lélegzetét most a homlokomnál éreztem. Majd egy apró, mégis magabiztos érintést ugyan ott. Lehelete csiklandozta az arcom, szemeimet begyuntam, és élveztem minden percét. Most a fülemhez siklott, óvatos csókot kaptam a fülem mögé, majd az arcomra. Vártam. Rob ujjai a derekamat cirógatták. Aztán megcsókolt, végtelen szerelemmel és gyöngédséggel.

Nem tudom meddig csókolhattuk egymást, mennyi simogatás történt az alatt az idő alatt, de elváltunk egymástól. Az arcomra hatalmas mosoly kúszott, szerelmem vadul szedte a levegőt.

- Jó éjt! – belecsókolt a nyakamba.

- Jó éjt! – oldalamra fordultam, ő pedig hátulról ölelt át. Esélyem sem lett volna innen kibújni, nem mintha megfordult volna a fejemben.

Végre kipihenhettem magam, és gyötrő álmok nélkül aludhattam. Figyeltem Rob egyenletes lélegzését, szívdobogását a hátamnál éreztem. Elnyomott az álom.

*****

- Felvétel! – kiabálta a rendező, mire összerezzentem. Elfelejtettem átvenni magamban a szerepem, és totál tanácstalanul álltam kezemben ezzel a szarral.

Lenéztem a csokorra, ami ugyan olyan tanácstalanul meredt rám, mint amilyen én voltam. Tudtam, hogy a kamera engem vesz, de én csak álltam és néztem a csokrom. Rögtönöznöm kellett. Felemeltem a fejem, és egyenesen szerelmem szemeibe néztem. Kissé mosolyogva nézett engem, de nem úgy, ahogyan szerettem. Most olyan Edwardos volt. Felvettem Bella arcom, ami felért egy szenvedő birkával.

Nem kellett sok, hogy ne röhögjem el magam. Elindultam előre, közben ügyeltem, hogy ne essek hasra. A lábaim alatt a virágok ropogtak, ahogyan a fű is. Mindenki engem bámult, ami jobban zavart, mint hittem. Kényelmetlen volt a ruhám, szinte bilincsként tartott fogva. Alig bírtam levegőt venni, a fűző szinte összepréselt. Peter és Rob már nem annyira mosolyogtak, sokkal inkább aggódva figyeltek engem. Körbenéztem. Ashley és Liz majdnem elröhögték magukat, csak Nikki nézett rám szomorúan, bűnbánó arccal.

Elvesztettem a fonalat és éreztem, hogy rálépek a tűsarkúval az uszályomra. Hallottam az anyag reccsenését, de már nem tehettem elenne. A csokor kiesett a kezemből, én meg zuhantam előre. Magam elé emeltem a kezeimet, de már késő volt, hangos puffanással a földre zuhantam. Éreztem a hűvös szellőt a lábamon, így tudtam, hogy semmi nem fedi most. A fejemet a fehér csipke egészen ellepte. Éreztem, hogy a kezemet szúrja valami. Megnéztem, és egy vörös, éles csík rajzolódott ki rajta hosszában. Káromkodtam.

Hangokat hallottam magam körül, felültem, majd lerúgtam magamról a hülye fehér csipkét. Szinte már mindenki körülöttem volt, és mind aggódva néztek, de én csak nevettem. Hihetetlen mekkora szerencsétlen voltam. Már többször sikerült bizonyítanom milyen béna vagyok, na de pont az esküvő jelenetnél? Mindenki ütődöttként meredt rám. Felálltam egy asszisztens segítségével, aki jobban féltette a ruhát, mint engem.

- Jól vagy? – az első hang amit meghallottam szerelmem hangja volt. Továbbra is vigyorogva néztem a szemeibe és bólogattam hevesen.

- Kristen! – Bill térdelt mellém, Rob pedig látványosan elfordult tőlünk, valamit babrált a ruhámmal. – Kérlek szépen, csak még egyszer had vegyük fel. Tudom, hogy fáradt vagy, de kell nekünk ez a jelenet.

Nem kellett sok, hogy a röhögő görcsöm felülkerekedjen rajtam, de valahogy leküzdöttem az ellenállhatatlan vágyat a röhögésre. Hevesen bólogatva válaszoltam a kétségbeesett Billnek, aki mosolyogva állt fel és sietett a kamerák mögé.

Robra néztem, aki majd szétpukkadt a nevetéstől. Kezemmel beleboxoltam az övébe, mire elkapta a derekam és a földre rántott. Arca egészen közel volt hozzám. Azt kívántam bárcsak ne egy nagy forgatáson lennénk, bárcsak a saját szobánkban feküdhetnénk. Mielőtt megcsókolhatott volna emberek jelentek meg mellettünk, készen arra, hogy megigazítsák a sminkem és a ruhám. Hagytam, hogy elrángassanak Rob mellől és tegyék a dolgukat. Szememet ugyan nem vettem le róla, figyeltem, ahogyan egy kiló alapozót visznek föl rá.

Pár perccel később a röhögő görcsöm megint eluralkodott rajtam. Az eső eleredt, mintha dézsából öntötték volna, özönvízszerű eső árasztotta el a kis rétet. Bill arca rákvörös lett, mellkasa fel-le ugrált, hangja egy oktávval magasabb lett.

*****

Az egész lelkem furán ugrált odabent. Nem tudtam volna megmondani pontosan mit is érzek, vagy mi játszódik le bennem. Rettentő bizarr érzés volt Rob szemébe nézni így, Bellaként. Elképzeltem mit érezne valójában. Egy vámpírral házasodik össze, egy olyan vámpírral, akibe felhőtlenül szerelmes, és követi bárhova, az élete árán is.

Nem hallottam tisztán mit mondott a „pap”, csak néztem azokba az arany szemekbe, közben valami megváltozott. Tudtam, hogy eltűnt a Bella énem, hogy már nem uralom a testem. Teljesen elvesztem Rob parázsló tekintetében, és úgy éreztem felgyulladok ebben a ruhában, noha pár perccel ezelőtt még reszkettem a fagytól. Tetőtől talpig felmelegedtem, úgy éreztem megfulladok ebben a szűk ruhában. Nem vettem le a szemem az övéről, egyszerűen nem tudtam. Képtelen voltam rá, és ha tudtam volna sem veszem le róla. A pillantása égette a bőröm, szinte lyukat ütött bennem. Egészen a szívemig leért a melegség, amit Rob hihetetlen szemei sugároztak. Pont úgy éreztem magam, mint egy kalitkába zárt madár. Bárhogyan próbáltam szabadulni a tekintettől, nem tudtam.

Rob lénye valami egész földöntúli erőt sugárzott, még soha nem vágytam rá ennyire, akartam, hogy megérintsek, hozzám érjen, az enyém legyen.

- Megcsókolhatják egymást. – hangzott a felszólítás.

Rob elém lépett, óvatosan érintette arcomhoz egyik kezét. Az a fajta érintés volt, amit mindig utáltam, nem a Robos érintés volt, de most valamiért megbabonázott a tétovázása, a lassúsága. Úgy éreztem magam, mint egy mesében. Mintha én lettem volna a főszereplő, ténylegesen.

Mélyen nézett a szemembe, mintha így közölné velem az érzelmeit. Ajkai egy végtelennek tűnő másodpercig szinte pilleként súrolták az enyémeket, aztán megcsókolt. Úgy, mint eddig soha. Becézgettük egymás ajkait, ízlelgettük egymást. Aztán nyelve bebocsátást kért a számba, én pedig készséggel nyitottam szét ajkaim. Teljesen megfeledkezve a kamerákról, a jelenlévőkről, a filmről és pláne a szerepről csókoltuk egymást. Csak zavart kuncogásokat hallottam, egyébként pedig Rob és az én gyors légzésemen kívül senki másét.

- Hé, fiatalok, állj! – kiáltotta egy hang. Rob mélyről morgott fel, valahonnan egészen a torka mélyéről. Arcomat fogó keze most a derekamra hullott. Egészen közel vont magához, egész testünkben összepréselődtünk, de a csókunk nem szakadt meg. – Valaki szóljon már rájuk!

- Majd én, Bill bá! – Kellan hangja kihallatszott a tömeg nevetéséből.

Hirtelen tűnt el előlem Rob, így én majdnem orra estem. Zavartan nyitottam ki a szemem. Kellan állt előttem, kezeivel megpróbálta kivédeni Rob ütéseit. Ahogyan elnéztem szerelmem arcát feltett szándékában állt kinyírni legjobb barátját. Megkerestem a szemeimmel Ashley-t, aki rám kacsintott majd együtt nevettünk fel. A háttérben Nikki is rám mosolygott, én pedig visszamosolyogtam rá.

Még soha nem láttam ilyen szépnek a napot.

*****

Csókolózva robbantunk be a hitelszoba ajtaján, egymás ajkait tépve, kezeink külön utat járva. Nem tudom hogyan, de elbotorkáltunk a kanapéig. Rob keze most felsőm alá siklott be, megragadva a mellemet. Hangosan nyögtem fel, mire Rob arcára mosoly kúszott. Végigdöntött a kanapén, és fölém gördült. A sötét szobában nem láthattam milyen arcot vág, de szerettem volna látni gyönyörű szemeit, amik engem néznek. Ujjai most a hátamat cirógatták, míg én feltérképeztem mellkasa minden egyes szegletét, nemcsak az ujjaimmal, hanem a számmal is. Apró csókokkal borítottam el egész felsőtestét, kis morgásokat kapva ajándékba.

Hirtelen felgyulladt a villany, kiégetve a retinámat. Rob káromkodott, én pedig a kezeimmel próbáltam védeni a szemem. Aztán lassan hozzászoktam és kinyitottam a szemeimet újra és újra. Rob már nem feküdt rajtam, felettem térdelt, az ajtó irányába nézve. Felkönyököltem így én is láthattam vigyorgó vendégeinket.

Ashley bűnbánó arccal nézett rám, de nem igen hatott meg. Kellan és Jackson lehuppantak a szabad kanapékra, mi pedig igyekeztünk illedelmes pózba vágni magunkat. Az arcom lángolt, a testem küzdött, hogy elnyomjam a feltörő vágyakat. Elgyötörve néztem Rob szemeibe.

- Haver, túl sok sikert zúdítotok ránk. – röhögött Kellan.

- Elönt minket a hírnév. – kontrázott Jack.

Megpróbáltam nagyon csúnyán nézni, de az értetlenségem győzött.

- Miért is? – kérdezte Rob.

- A fiúk szerint, és persze szerintem is, ahogyan mindenki szerint is… - Ash miközben beszélt a kezeivel gesztikulált. – … az esküvő jelenet nagyon durva lett. Olyanok voltatok, mintha tényleg az oltár előtt álltatok volna. Csak úgy izzott a levegő, annyira csodálatos volt. Ez lesz a legjobb rész.

Hatalmasat nyeltem, leküzdve a zavarom.

- Ezért jöttetek? – kérdezte ekkor Rob, növekvő idegességgel.

- Jaj, olyan undok vagy! – nyafogott Ashley, de azért felállt.

- Oké, akkor turbékoljatok csak. – Jackson felszegett állal rángatta ki Kellant, aki még mindig nem tudta abbahagyni a röhögést.

A csukódó ajtót bámultuk mindketten. Én azért, mert nem tudtam mit kéne mondanom, vagy egyáltalán hogyan kellene reagálnom. Rob pedig… nos ő nagyon tűnődve nézte azt az ajtót. Felém fordult, majd magához vont. Némán szívtam be a levegőt, és Rob illatát.

- Miért vagy zavarban, Kris? – szólalt meg ekkor Rob.

Felültem, és a szemébe néztem. Néztem tökéletes ajkait, édes szemeit, és a kusza haját, amit úgy szerettem benne. Beharaptam a szám, kerestem a szavakat. Az idegesség egy pillanat alatt átfutott rajtam, kivert a víz, majdnem megremegtem.

- Te mit gondolsz… erről? Úgy értem az… esküvőről. – dadogtam össze vissza, mint egy zavart elméjű.

- Ó! – szemlátomást meglepődött, homlokán megjelentek azok a gondolkodó ráncok. – Hát erről lenne szó.

- Nem, ne érts félre, én nem akarok… hozzád menni, vagyis… Csak érdekel a véleményed.

- Szeretnék egyszer megházasodni, de nem most. Majd mikor komolyabb lesz, és eltelt egypár év. – nyílt volt és őszinte, mégis beleszúrt a fájdalom a mellkasomba.

- Szerinted nem elég komoly? – valamiért fennakadtam ezen a szón.

- Ne butáskodj, kicsim. – megbökött az ujjával, aztán felsiklott az államhoz, és felszegte a fejem. Kényszerített, hogy a szemébe nézzek. – Mindennél jobban szeretlek, de ehhez még… egyikünk sem áll készen lelkileg. De ígérem Kristen Stewart, ha úgy döntök megházasodok, te leszel az első aki megtudja.

Mosoly kúszott az arcomra. Vicces volt így, hogy egyik kezével engem fogott, másikat a szívére szorította. Megcsókoltam az arcát.

- De most ígérj meg valamit te is. – csibészes mosolyt villantott meg.

- Mit? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

- Szeretkezz velem.

Káprázatos mosollyal feleltem, és eleget tettem a kérésének.