3.fejezet

Halihó Mindenki! Nos, mivel nem bírok holnapig várni, ezért MOST rakom fel az új fejit. Viszont, mielőtt belekezdenétek a nagy olvasásba, el kell mondanom, hogy jövő héten szalagavató lesz, ezért csak 2 hét múlva lesz friss... :( Kövezni a komikban lehet!

***

 

3.fejezet – Őrület

- Hol a büdös francba lehet az a szar? – kérdeztem csak úgy magamtól, közben minden létező tárgyat, ami mozdítható volt a szobában, elmozdítottam. A kanapéból kicsavarva hevertek a földön a párnák, a szekrényem nyitva volt, minden ajtó, minden fiók, minden nyitva. Még a konyhai pultok is, pedig ott már biztos nem lehetett. Végül felemelkedtem a fotel előtt, és dobbantottam a lábammal. – Fúj, de utálom ezt!

- Segítsek? – jött egy hang valahonnan mögülem. Úgy pördültem meg, mintha áramot vezettek volna belém.

Nem képzelődtem.

Ott állt az ajtófélfának támaszkodva és látszólag mulatott rajtam. Keresztbe fonta kezeit mellkasa előtt, arcán az a mindentudó mosoly játszott, amiből az elmúlt héten eleget kikaphattam. De a szemei egyáltalán nem mosolyogtak rám. Most is ott volt az az utálat, az a gyűlölet, az a hányinger a szemében. Tudtam, hogy nem bír engem. Azóta volt ilyen, hogy meglátott a szobában. Persze érthető okokból, de az utálatát mégsem voltam képes felfogni. Azt mondta nekem még mielőtt kiengedtek a kórházból, hogy barátok voltunk. Mégsem viselkedett velem úgy.

Úgy tettem, mintha nem érdekelne, hiszen nem is ismertem, de valahol belül zavart. Mikor csak rá gondoltam, azon kívül, hogy egy fehér folt lebegett be a szemem elé, és lüktetett a fejem, valahogy úgy éreztem, zavar ez a fajta ellenségessége.

- Kösz, ne! – mondtam neki, majd újra visszahajoltam, ügyelve, hogy ne tudja bámulni a seggem. Mégsem vagyok kirakati bábu.

- Figyelj, Kris, azt hiszem beszélnünk kéne. – láttam a szemem sarkából, hogy beljebb lépett a szobába. Hirtelen ültem fel, így beverve a fejem a fotel sarkába. Megdörzsöltem ott ahol fájt, majd mérgesen felé fordultam.

- Neked nem vagyok Kris! – dühöngtem.

Elegem volt.

Elegem volt, mert két hete ilyen volt. Két hete engedtek ki, és ő aznap volt velem talán utoljára kedves, már amennyire lehetett. Hazahozott a hotelba, és ennyi. Azt tudtam, hogy anyát ismeri, és jóban is voltak. Hozzám viszont nem volt egy szép szava sem. Ha látott a hotelban biccentett, és ennyi. Ha látta, hogy Ash-ékkel vagyok, visszafordult, és nem láttam többet. Ha nekem jött nem mondott semmit. Ha ránéztem elfordult. És ez bosszantott. Tudtam, hogy miattam van. Én nem emlékszem rá, én felejtettem el mindent, ami vele kapcsolatos.

Mégis így viselkedett velem.

Végre a szemébe nézhettem két hét után először. Sok mindent láttam benne, ami sehogy sem tetszett. Utálat volt benne a legtöbb, amit sehova sem tudtam tenni. Megráztam a fejem, és felálltam. Egyenesen hozzá sétáltam, és kétlépésnyire megálltam előtte. Ha már utál, akkor mindegy. Mindegy mit gondol rólam. Ha ő ellenszenves velem, én is az leszek. Tartson csak egy kis libának. Nem érdekel.

- Te figyelj ide…! – kezdtem volna bele, mikor az eddig is nyitott ajtómon Ashley hajolt be. Meglepetten nézett kettősünkre, majd megrázta a fejét, csak úgy magának és mosolyogva nézett ránk.

- Srácok, Dave beszélni akar veletek a szobájában. Azt mondta fontos, úgyhogy menjetek. – bólintottam, és visszafordultam Robert arca felé, aki most a cipője orrát fixírozta. Innen is láttam, hogy homloka ráncokba fut össze. Ő is bólintott.

Egy szó nélkül léptem ki előle, és vettem magamra a kardigánom. Egy szál trikóban mégsem mehetek a rendező elé. Hallottam, hogy Robert is követ egészen a 113-as szobáig, ahol Dave volt. Bekopogtam, közben megpróbáltam rájönni mit is akarhat tőlünk. Remélem a forgatással kapcsolatos. Már két hete semmit nem csináltam, és kezdtem ideges lenni. Már csak a gondolata is, hogy nem forgathattam kikészített. Miután hallottam a „szabad” hangot, benyitottam.

Odabent nagyobb volt a kupi, mint nálam, ami nagy szó. A függönyök elhúzva, így sejtelmes félhomályt adott a helynek. Ott ült a kanapéban, szemben a Tv-vel és nagyon tanulmányozott valamit. Fel sem nézett, csak rábökött a fotelra, ami előtte volt, ezzel beinvitálva minket. Ismertem Dave dolgozó arcát. És ez pont az volt. Beljebb sétáltunk, mögöttem tisztán hallottam lassú, kimért mégis egyenletes lépéseit. Leültem a fotelba, nem érdekelt, hogy Robert hol talál magának helyet. Végül megoldotta, és leült a karfájára, így kénytelen voltam a fotel másik oldalába préselődni, már amennyire a hely engedte.

- Kezdünk kifutni az időből. Két hetes szünet nem tett jót a forgatásnak. Ha még egy napig állnia kell, nagyon sok pénz elúszik. – végre felnézett, arca nyúzott volt, szemei karikásak. Nem aludhatott túl sokat. Felém fordult, szemei kétségbeesettek voltak, majd mikor látta, hogy az enyémek lassan kerekednek el, megváltoztatta azokat.

- David, minden rendben? – kérdeztem halkan, kézfejemmel lassan megérintettem az övét, mire rám mosolygott.

- Kris, emlékszel már Robra? Valami kicsi is eszedbe jutott? – kérdezte nem válaszolva a kérdésemre.

Kezem magától csúszott le az övéről, és pottyant az ölembe. Rásandítottam a szóban forgó alakra, aki szintén engem nézett. Sóhajtottam egyet, majd leszegtem a fejem, végül megráztam azt. Bármennyire is szerettem volna megkönnyíteni a stáb munkáját, nem emlékeztem rá, továbbra sem. Pedig a lányok már sokat meséltek nekem róla, így valamennyire képben voltam. Mégsem jutott eszembe semmi. Még csak kötni sem tudtam semmihez.

- Jól van. Akkor most megnézzük ezeket. – bökött a kanapé túloldalára. Elsápadtam, amikor megláttam a dobozokat. Már akkor megfogadtam magamban, hogy soha, soha nem fogom megnézni a filmeket. Sőt, egyetlen filmet sem, amiben én vagyok benne. Minden premieren mással foglalatoskodtam, így nem kellett látnom. Nem most fogom elkezdeni.

- Erre semmi szüks… - kezdtem bele a tiltakozásba, de Dave már állt, és a tv felé vette az irányt.

Újból sóhajtottam. Ránéztem Robertra, aki valamiért nagyon vigyorgott.

- Min vigyorogsz? – kérdeztem cseppet sem barátságosan.

- Kíváncsi vagyok az arcodra, ennyi. Mikor meglátod a filmet és… - nem fejezte be, ugyanis Dave közölte velünk, hogy ő addig a szobájában lesz, és majd szóljunk ha vége lesz.

Amint kilépett a szobából, lepattantam a fotelról, és bevágódtam a kanapéba. Feldobtam a lábaimat a karfára, és vártam, hogy elkezdődjön. Pár irtó hosszú órának nézek elébe, és ez cseppet sem dobta fel az amúgy sem kellemes napomat. Mindenki felbassza ma az agyam? Először az a rohadt gyűrű, amiért annyira odavagyok, aztán Rob, és végül megint Rob. Most meg ez a film is!

A tv sercegve kelt életre és már hallottam is a szokásos Twilight dallamot, amit már kívülről fújtam. Az utcán minden második lánynak ez volt a csengőhangja. Pedig annyira nem is jó! Kezembe temettem az arcom, és úgy döntöttem innen nem veszem el. Már csak azért sem!

És ezt a fogadalmam” egészen odáig megtartottam, míg meg nem hallottam azt a bizonyos részt. Már az elején rájöttem, hogy Robert volt a másik főszereplő, Edward. Hogy erre hogy nem jöttem rá? Rá kellett volna jönnöm már akkor, mikor kijöttem a kórházból. Ugyanis szerencsétlenségemre Robert is velem volt, és mikor kiléptünk azon az ajtón mindenki egyszerre visította, hogy Robsten! Minek kell ilyen neveket kitalálni, mikor semmi az ég egy adta világon közöm nincsen hozzá? Elhúztam az ujjaim, így a résen át láttam a jelenetet. Bella kinyomta a telefont, és Edwardhoz csúszott.

- Már régen ki szerettem volna próbálni valamit. – hallottam Robert hangját mellőlem. Kábán ráemeltem tekintetem, és nem értettem. Már éppen azon voltam, hogy megkérdezem, mikor a filmben Edward elismételte ugyan ezt a mondatot. Visszanéztem a képernyőre. Edward lassan hajolt „hozzám” és óvatosan megcsókolt.

Felpattantam.

Hogy nem emlékezhetek erre? Hogy nem emlékezhetek egy csókra? Kris, gondolkodj! Behunytam a szemem és visszapörgettem fejben az időt. Emlékeztem arra a napra, mikor forgattuk. Egy pici szobában voltunk, minden sarokban egy-egy kamera. Egy takaró volt a derekam köré csavarva, hogy elfoglaljam magam. És igen, emlékszem, nevettem. Valaki nevettetett. Megpróbáltam felidézni ki lehetett, de újból egy fehér folt.

Fejembe belenyilallt a fájdalom, mire visszaültem a kanapéba.

- Jól vagy? – kérdezte egy hang, mire mérgesen lecsaptam a kezem, és újból talpon voltam.

- Nem, egyáltalán nem vagyok jól! Nem emlékszem arra, hogy megcsókoltál! Arra, hogy együtt forgattunk volna! Hogyan forgassak így veled, ha nem is ismerlek? – kiabáltam. Naná, hogy kiabáltam. Nincs olyan nap, mikor Kristen Stewart ne kiabálna. Oltári!

- Nyugodj meg, figyelj… - mellém akart lépni, de én hátrébb léptem egyet. Leszegtem a fejem, és mélyeket sóhajtottam. Végül bólintottam, mint valami idióta, és kisétáltam a szobából.

Az fix, hogy nem nézek végig egy olyan filmet, amire nem emlékszem. Illetve igen, de „szív szerelmemre” nem. Becsörtettem a szobámba, és bevágtam az ajtót. Végigcsúsztam az ajtón, egyenesen a földre, ahol két lábam közé tettem a fejem, és mélyeket sóhajtottam. Nem hiszem el, hogy ez velem történik meg! Beteg vagyok! Mindegy ki mit mond, nekem ez egy betegség!

Hirtelen ötlettől vezérelve pattantam fel és vetettem ki magam a teraszra. Valahogyan előkapartam a zsebemből a cigimet és az öngyújtót és meggyújtottam. Végtelennek tűnő másodpercekig nézhettem a cigim, ahogyan a kezem remegésétől fel-le emelkedik. Mélyet szívtam a cigiből, és behunytam a szemem. Hogy ebből a szarból, hogy fogok kijönni, még nekem is rejtély volt. Szerettem volna beverni újra a fejem, hogy minden az eszembe jusson. Hogy mi zavart az egészben a legjobban?

Talán az, hogy nem emlékszem valakire, akivel az elmúlt két évemet töltöttem. Vagy az, hogy semmihez nem tudtam volna kötni. A fejemben csak egy fehér foltként volt jelen, pedig az életem jelentősebb részét hozzá kéne kötnöm. Hozzá, aki a lányok szerint a legjobb barátom volt, a partnerem. De nekem csak egy fehér paca, az én sötét fejemben.

Próbaképpen fejbe vágtam magam.

Semmi. Oké, nem jött be.

Mielőtt még elpusztítottam volna magam az én „hű de hatalmas” erőmmel, beléptem a teraszról és bezártam az ablakot. Levetődtem a kanapéba, és csak meredtem magam elé. Úgy éreztem nincs tovább. Szembe kell néznem azzal, aki most lettem. Elővettem zsebemből a telefonom, és csak úgy magamnak, vagy talán azért, hogy bizonyítsak, beléptem a képek közé. Eltátottam a szám. Kétszáz kép díszítette a telefonom, az összesen mi voltunk. Volt pár, amin a többiekkel voltam, de a többi képen mi voltunk. Hol egymást öleltük, hol csak az egyikünk nézett a kamerába. Mindegyiken hülyültünk.

Néztem ahogyan kiesik a kezemből a telefon. Zavart, hogy még a kis telóm is ellenem van. Mérgesen fújtattam egyet és felpattantam. Levedlettem magamról a ruhám, és felvettem egy trikót. Egy hely van, ahová elbújhatok a tudatlanságom elől. Az álmaim. Bevetődtem az ágyba, és csak bámultam a plafont. Még arra sem vettem a fáradtságot, hogy magamra csavarjak egy takarót. Csak feküdtem, végtagjaim szanaszét az ágyon.

Ch… ezen jót nevettem. Megőrültem, remek.

Nem tudom meddig forgolódhattam az ágyban, csak azt vettem észre, hogy zuhanok.

Álmomban futottam. Nem tudtam mi felé futok, csak a lábam alatt a recsegést hallottam. Behunytam a szemem, mire két erős és meleg kéz font át. Otthon éreztem magam. Felemeltem a fejem, és szemeit óvatosan kinyitottam. Mosolyogtam és ez akkor sem múlt el, mikor felismertem ki is tart a karjaiban. Sőt, még szélesebben mosolyogtam. Fejemet mellkasára hajtottam, mire a zsebemben lévő telefon hangosan szólni kezdett.

Eközben valahol innen messze, szintén valami harsogni kezdett a fülem mellett. Álmomban a telefonomért akartam nyúlni, de nem tudtam. Visszanéztem a szemeibe, mire hirtelen távolodni kezdett tőlem. Bármennyire is szerettem volna elérni, a kezeim csak az üres levegőt szelték. Közben a telefon hangja hangosodott, mire morogva kinyitottam a szemem.

A telefonom valóban csörgött, és egyre hangosabban szólt. Nem értettem miért nem rakja már le az illető. Felkaptam az éjjeliszekrényről, és cseppet sem kedvesen beleszóltam.

- Mi van? – magam is meglepődtem rekedtes hangomon.

- Bocsi, felébresztettelek? – hallottam meg Ashley csiripelő hangját. El kellett tolnom a telefont, nehogy kilyukadjon a dobhártyám.

- Nem. Egyáltalán nem. – morogtam tovább. Magamban minden féle helyre elküldtem kedvenc barátnőmet, amire nem voltam büszke, de hát felébresztett!

- Akkor jó. Csak azért hívlak, mert holnap, forgatás után elmegyünk bulizni valahová a városba, jó? – semmit nem fogtam fel abból, amit mondott. A fejemben valami húzni kezdett és ezzel egyidejűleg forogni kezdett velem a világ. – És álmodtál valamit?

- Igen, hm… Robert volt benne… - akaratlanul ejtettem ki a szavakat a számon, és mikor tudatosult bennem, hogy a minden lében kanál barátnőmnek mondtam el ezt a dolgot, felültem az ágyban, és a hajamba túrtam. – Úgy értem, hogy… benne volt az álmomban, ahogyan az egész stáb is.

- ja persze, Kris. – kacagott fel a vonal túlsó végén Ashley. Hallottam, hogy valaki kiabál neki a háttérből, így sietve elköszönt, de mielőtt lerakta volna még édes barátnőm visszaszólt. – Aztán… álmodj szépeket!

A telefon pittyegett, majd elsötétült a képernyő. Idegesen levágtam az éjjeliszekrényre, és visszadőltem az ágyba.

Mekkora egy barom vagyok!

Épp készültem volna fejbe vágni magam, mikor az ajtómon valaki hangosan kopogtatni kezdett. Kikászálódtam az ágyból, és miközben megpróbáltam nem minden lépésemnél összecsuklani, eljutottam az ajtóig. Igaz. Párszor eltaknyoltam, de szerencsére senki nem látta.

Mielőtt újból összecsuklottam volna megkapaszkodtam az ajtóban, és kinyitottam.

Álmodok?