1.fejezet

Sziasztok! Nos, meghoztam az első fejezetet, ami remélem mindenki tetszését elnyeri. Nem is fecsegek tovább, jó olvasást!  Ja és igen... mivel én ilyen kis buzgómócsing vagyok, ezért remélem nem baj ha kérek 1-2 komit, ami persze lehet több is, engem nem zavar! :D Puszi nektek!

***

Rob és Kristen története

Forgotten memories

1.fejezet – Semmi sem történik véletlenül

Fáztam. Nem is, vacogtam. Hallottam, hogy összekoccannak a fogaim. Jézus, annyira fáztam. Igaz, a szélgépek csak lassan forogtak, de én megfagytam. Csak egy vékony ing volt rajtam, miért ne fagyhattam volna meg?

Oké, Kris! Koncentrálj! Megpróbáltam magamra venni Bella szerepét. Mit is kéne csinálnom? Ja! Nézd Riley-t. Csak őt nézd! Most Victoriát! Ez az! Oh, basszus de hideg van!

Éreztem, hogy az orrom rándul egyet, és tudtam mit fogok csinálni. Ne!

- Hapci! – tüsszentettem. Hallottam, hogy Rob elkezd nevetni, mire Xav is csatlakozott hozzá. – Basszus!

- Oké, leáll! Nagyon jó volt emberek! Kris, jól vagy? – kérdezte Dave a székéből. Felállt, és hozzám sietett. Ő is mosolygott.

- Ja, igen. – motyogtam halkan.

- Oké emberek, szünet! Tíz perc! – kiabálta a rendező.

Azt a jelenetet forgattuk, amikor Victoria megtalálja Bellát és Edwardot. A műhó alattam recsegett, mikor megmozdultam. Minden tiszta fehér volt. Rob még mindig nevetett, mire én összeráncoltam a szemöldököm. Ennyire azért nem voltam vicces. Robot néztem ahogyan nevetett. Annyira cuki volt! Oké, ezt most én mondtam ki? Gáz vagy, Kris. Nagyon gáz! Rob mögött mozgást láttam. Xav összegyűrt egy marék műhavat, mire nekem gonosz mosoly jelent meg a szám sarkában. Mikor eldobta a havat, leguggoltam. Hallottam, hogyan találja el Rob tarkóját az adag hó, mire nevetésben törtem ki. Hallottam, hogy Xav is röhögni kezd, és láttam, hogy összegörnyed a nevetéstől.

- Kristen! – hallottam Rob dörmögő hangját. Felállt, és mérgesen nézett engem. Persze közben mosolygott, de azért picit ijesztő volt. – Te voltál?

- Nem, nem én! – nevettem tovább. Lépett felém egyet, mire én abbahagytam a nevetést. – Rob, becs szóra nem én voltam!

- Ja persze. – gonosz vigyor terült szét az arcán, mire én védelmezőn magam elé emeltem a kezem.

- Higgy nekem, nem én voltam. – léptem egyet hátra, mire ő nekem ugrott.

Futásnak eredtem, és csak futottam. Xavier már a földet csapdosta, annyira nevetett. Láttam, hogy Bryce és Dave is felénk néznek. Körbe-körbe futkostam, és közben visítottam, hogy nem én voltam! De Rob nem hitt nekem. Miért is kéne hinnie? Hátranéztem, és láttam, hogy röhög. Ő most rajtam nevet? Már készültem volna felugrani az egyik kőre, mikor hátulról elkapta a derekam és a földre estünk. Én persze fejjel előre, mire prüszkölni kezdtem. Megfogta mindkét vállam, és maga felé fordított.

Uh, basszus, de szép szemei vannak. És miért kell neki mindig ezzel a Robos nézésével néznie? És a mosolya is. Na jó, Kris. Barátok! Azok vagytok! Nagyon csak azok. Semmi több.

Láttam Rob szemében az elszántságot. Megragadott egy marék műhavat, és a hajamba kente.

- Ez most mire volt jó? – kérdeztem nevetve. Felhúzott a földről, és vigyorogva nézte, ahogyan lesöpröm magamról a havat.

- Vicces vagy így, tudod? – kérdezett vissza. Mérgesen akartam ránézni, de nem jött össze. Ehelyett csak vállat vontam, és visszaálltam a helyemre.

Körbenéztem, és közben mosolyognom kellett. Annyira szokásos nap volt. És szerettem ezt az egészet, bármilyen rossz volt a fotósokkal élni. Xavierre néztem, akit most két ember vett körbe. Láttam, hogy Rob felém igyekszik, közben őt is igazgatják. És lassan hozzám is elértem. Bryce már a helyén állt, és Dave is a székében ült. Éppen a kamerásoknak magyarázott valamit. A lány, aki sminkelt, ellépett előlem, és eltűnt a műfák rengetege között.

- Mindenki kész? – hallottam Dave hangját. Beálltam Rob mögé, egyik kezemmel átkulcsoltam az övét. Meleg volt a keze, légzése egyenletes. Tudtam, hogy most csukta be a szemét és vette át magában a szöveget. Mindig ezt csinálta. Jobban ismertem, mint saját magam. Az éjszakai beszélgetések meghozták az eredményt. – Xavier? – nézett az említett felé. Ő bólintott, és arcát elváltoztatta. Kicsit ijesztő volt. – Bryce? – bólintott ő is, és leguggolt. – Robert? Kristen?

- Igen! – válaszoltuk kórusban, mire halkan kuncogni kezdtünk.

Megkeményítettük arcunkat. Megpróbáltam magam beleképzelni Bella helyébe. Hiszen, most akarják megölni, és elszakítani a szerelmétől. Ránéztem Xavierre, aki még mindig azzal az ijesztő arcával nézett. Önkéntelenül léptem közelebb Rob meleg testéhez.

- Oké, és… Felvétel!

Hallottam, hogy Rob beszélni kezd, azon az Edwardos hangján. Én meg tettem a dolgom. Néha összerándultam, váltottam a pillantásom. Végül Xavier ugrásra készen indult el felénk, mikor Dave leállította.

- Nagyon jó, ez meg is van. Kössétek rá Bryce-t a gépre! – utasított mindenkit.

- Kris? – hallottam Rob hangját.

- Hm? – néztem fel rá, teljesen kábán. Fáradt voltam, és csak egy cigit és az ágyamat akartam.

- Elengednél? – kérdezte nevetve. Lenéztem a kezemre, ami még mindig őt fogta, majd lesütött szemmel elengedtem. Beletúrtam a hajamba, hogy leplezzem zavarom, de nem jöhetett be, mert Rob hangosabban kezdett nevetni.

- Gyertek ide, srácok! Megnézzük a felvételt. – hangzott az utasítás. Rob rögtön elindult, én még maradtam. Mélyet kellett sóhajtanom, hogy végre normális legyek.

Nem tudom mi volt velem. Tisztára nem én voltam. Mostanában egyre többször pirultam el Rob társaságában, egyre többször volt kínos csend közöttünk, és egyre kevesebbszer maradt olyan sokáig nálam. Valamivel biztos megbántottam. Gyerünk Kris! Mivel is bánthattam meg? Mondtam neki valamit? Vagy részegen megint rá akartam mászni? Ugyan, utoljára részeg, hm… egy hete voltam. Jesszus, egy hete?

Újból sóhajtottam, mikor Dave hozzám kiabált, hogy menjek. Mosolyogva indultam el feléjük, mikor egyszerre több dolog is történt.

Rob is felém nézett, mire nekem még jobban kellett mosolyognom. Bryce és Xav is felém nézett, de ők nem mosolyogtak. Dave hirtelen kezdett felém kiabálni, de nem értettem. Egybemosódott minden. Fáradt voltam, az agyam kezdett kikapcsolni. Próbáltam figyelni mit kiabálnak, nem sok sikerrel. Aztán Rob elindult felém. Futott, nem is rohant, közben mutogatott. Lassan fordultam meg, és mikor megláttam mire mutogat, a földbe gyökerezett a lábam.

Egy vastag rúd közelített hozzám. Láttam a köteleket, amik a helyére kötözték, és most nem tartották. A rúd egyre csak zuhant és zuhant. És nem tudtam mozdulni. Bármennyire is szerettem volna, nem ment. Parancsoltam az agyamnak, hogy nyomás, de nem indultam. Csak álltam egyhelyben, miközben az a vas monstrum egyre csak jött. Végül mikor már elég közel volt, léptem párat hátra, és a torkomból felszakadt egy sikoly.

Még hallottam a sikolyom visszhangját a stúdióban, majd hatalmas sötétség.

(Robert szemszög)

Az egész rettentő ijesztő volt. Az egyik percben még a gyönyörűen mosolygó Krist nézem, a másikban eszeveszetten futottam felé. Éreztem a lábam alatt a műhó recsegését, és megpróbáltam minél hangosabban kiabálni. Nem értettem Kris miért néz még mindig engem, és miért nem fordul meg. A szemébe néztem, és láttam mennyire fáradt. Ismertem ezt a nézését. Ilyenkor semmit nem fogott fel. Végül felemeltem a kezem, és mutogatni kezdtem a felé az izé felé. Kris nagyon lassan fordult meg. Nem akartam hagyni, hogy ráessen az a valami.

Végül felsikoltott. Éreztem, hogy egész testem megremeg a sikolyától. Nem, nem hagyhatom! Csak őt ne!

- Kris! – kiabáltam magamból kikelve.

Láttam, hogyan dönti le a lábáról az a vasrúd. Láttam, hogyan csuklik össze alatta. És hallottam az irdatlan csattanást.

Megálltam. Nem tudtam mást tenni, csak álltam. Mindenki elhallgatott a stúdióban. Idegesített ez a csend. Kísérteties volt. Nem tudom miért álltam még mindig. Megfagytam, ledöbbenten. Nem hittem a szememnek. Egy pillanatig elképzeltem, hogy csak bemeséltem magamnak, és Kris még mindig mosolyogva áll. Kinyitottam a szemem.

A stúdióban mindenki eszeveszetten kiabált. Láttam, hogy mindenki elindul a rúd felé, így én is elindultam. Én értem el leghamarabb. Lerogytam a földre, és csak néztem. Nem hittem a szememnek. A rúd teljesen eltakarta Kris testét, csak a keze lógott ki alóla. Óvatosan fogtam meg jéghideg tenyerét, és szorítottam össze. Nem történhet vele semmi. Semmi!

- Kristen! – ordítottam. Hátrafordultam, és beletúrtam a hajamba. Nem fogtam fel mi történik körülöttem. Tekintettem Davet kerestem, aki egy telefonba kiabált. Bryce holtra váltan lépkedett felénk.

Visszafordultam Kris felé. Láttam, hogy vér csordul ki a rúd alól. Itt szakadt el bennem egy cérna. Szinte magam előtt láttam, hogyan török meg. Éreztem a sós könnycseppet végigcsordulni az arcomon. Nem akartam, hogy baja essen. Nem viseltem volna el. Nem is értettem, hogy miért pont vele. Ha elég gyors lettem volna, még elhúzhatom innen. De lassú voltam. Az én hibám!

- Fiam, gyere innen. – valaki megérintette a vállam. Hátranéztem. Dave állt mögöttem, körülötte tűzoltók, és mentősök tömege. Felálltam, és elengedtem Kris kezét. Nem akartam. Hiányzott a keze az enyémből.

A helyemet átvették a szakemberek. Egy férfi hátrébb tolt, és csak álltam. Üresnek éreztem magam. Kerekre tágult szemekkel néztem, hogyan emelik le a vasrudat Róla. Megláttam Őt és elborzadtam.

A szép arc, azok a szép szemek, a gyönyörű teste. Most csak vágás volt rajta. Nem tudtam felfogni, hogy ez most komolyan megtörténik. Úgy éreztem magam, mint egy forgatáson. Biztos csak színjáték ez az egész. Van rá magyarázat.

A lányt felrakták egy hordágyra, és futva hagyták el a termet. Gondolkodás nélkül vágódtam be Dave mellé egy kocsiba. Csak a mentőautót néztem, ami előttünk ment. Szinte elképzeltem, hogy ott vagyok vele. Magam előtt láttam az arcát. Akartam, hogy vele lehessek. Akartam, hogy megfogjam a kezét. Hogy csak egy pillanatra mosolyogjon rám. Fel sem fogtam, és már a kórháznál voltunk. Berohantunk a kórházba. Nem akartam foglalkozni a rajongókkal, akik egy emberként sikítottak fel. Most Edward voltam. Még mindig rajtam volt a fehér smink, a ruhája, és az arany kontaktlencse, ami most csípte a szemem. Dave elém lépett, és a recepcióhoz sietett.

- Kristen Stewart hol van most? – kérdezte Dave idegesen. A recepciós lány rám nézett, és láttam, hogy nem kap levegőt. A rendező idegesen csapott a pultra, mire a lány feleszmélt, és válaszolt.

- Most műtik, ami még eltarthat egy ideig. Ha minden rendben megy, a 108-as szobába fogják vinni. – válaszolta kedvesen.

Ha minden rendben fog menni? Ismételtem magamban. Nem, nem történhet vele semmi! Semmi! Kétségbeesetten fordultam Dave felé, aki szintén így nézett rám. Arra hivatkozva, hogy felhív mindenkit, eltűnt. Megsemmisülten battyogtam fel a 108-as szobához. Biztos itt lesz. Tudom. Érzem.

Percekig ülhettem egyedül, ezen a rettentően kemény széken, mikor a stáb többi tagja is befutott, élükön Ashley-vel. Láttam Stew mamát is, aki szinte a haját tépte idegességében. Nem tudom miért, de felálltam. Mindenki rám kapta a szemét, és egy emberként indultak el felém. Ashley megölelt, és csatlakoztak a többiek is. Hallottam, hogy a lányok felsírnak, majd a fiúk vállba veregettek. Stew mamához fordultam.

- Hogy történt? – kérdezte elhalt hangon. – Dave mondta, hogy baleset volt.

- Ráesett az egyik tartó állvány. Nem volt eléggé kibiztosítva, gondolom. – magyaráztam. Stew mama lerogyott egy székre, és maga elé meredt.

Még soha nem láttam ilyennek. Már az elején megismertem, mikor Kris bemutatott neki, de most teljesen más volt. Szerettem őt, és nem ismertem rá. Csak nézett maga elé, és nem csinált semmit. Ash Jackson mellett ült, és ölelték egymást, ahogyan Nikki is Kellannal. A többiek is csatlakoztak lassan. Taylor, Bryce és Xavier is jöttek.

Mind vártunk. De nem történt semmi. Nem jött senki.

Már három órája ülhettünk itt, mikor megköszörültem a torkom, és mindenki rám nézett.

- Sajnálom! Az én hibám. Ha gyorsabb lettem volna… - kezdtem bele, de Jack közbeszólt.

- Nem tudtad volna megállítani. És ha még oda is érsz, most téged is műtenének. Nem lesz semmi baj. – magabiztos volt, de mikor vágyakozva nézett végig a folyosón, eltűnt ez a magabiztosság.

Sóhajtottam, és ebben a pillanatban fordult be az ajtón egy orvos. Az arca minden elárult. Stew mama felsírt, ahogyan a lányok is. Én meg felálltam, és az orvos elé léptem. Nem tettem fel kérdést, csak hallani akartam. Az ő szájából akartam hallani.

Mindenki körénk állt, és ők is vártak.

- Mindent megtettünk, de…