2.fejezet

Sziasztok! Meghoztam az új fejezetet! Remélem ez is tetszeni fog. Szeretném megköszönni mindenkinek aki írt komit! :) Nos... akkor lássuk azt, amire már mindenki várt: A 2.fejezet!!! Puszi, és jó olvasást!

***

2.fejezet – Egy új élet… másképp

Egyre csak lüktetett a fejem, hiába kiabáltam neki, hogy most már ideje leállni. Csak lüktetett és lüktetett.

Szerettem volna felsikoltani, mikor néha élesen belenyilallt a fájdalom. De nem tudtam. A gondolkodás is fájt. Mindenem fájt. Éreztem a végtagjaimat magam körül. Tudtam, hogy ott lóg mellettem a kezem, de nem tudtam megmozdítani. Éreztem a súlyát. Koncentráltam rá, hogy mozduljon. De az egyhelyben maradt. Mikor a fejemben számolva századszorra próbáltam felemelni a kezem, vagy csak behajlítani az ujjam és nem ment, feladtam.

Sírni támadt kedvem. Visítani és sírni akartam. Minél hangosabban. Csak ezt akartam. Ehelyett én csak tehetetlenül feküdtem. Kínomban rángatózni akartam. Csak egy kis mozgást! Csak egy kicsit. De én csak feküdtem, mint egy rongybaba.

Nem is tudom mi volt rosszabb. A tudat, hogy nem mozdul semmim, vagy a tudat, hogy fogalmam sincs, hol vagyok, mi van velem.

És végszóra, a szemeim előtt megjelent egy fehér folt.

Ilyen lenne a halál? A híres fény az alagút végén? Nem, nem halhatok meg. Biztos nem az. Gondolatban becsuktam a szemem. Csak álmodok. Biztos. Hiszen, mi lehet velem? Gyerünk Kris, gondolkodj.

Próbáltam, de nem ment. Csak jött felém a fény, és én tehetetlenül vergődtem a síromban. Oh, basszus!

A fájdalmak egyre erősebbek lettek, mint ahogyan a fény, a szemhéjamon keresztül is erősödött. Lassan érezni kezdtem a szagokat. Éreztem egy nagyon kellemes virágos parfümöt, felismerten anya szokásos parfümét, pár női illat. De a legjobban egy bódító illat kúszott be az orromba. Nem tudtam volna beazonosítani mi, de tény, nagyon jó illata volt.

Hallottam, hogy valaki beszél a teremben. Éreztem, hogy valaki lágyan simogat. Halk hangok voltak, és megpróbáltam figyelni. Távolinak hallottam a hangokat. Minden olyan messzi volt. Nem értettem. Miért nem tudom kinyitni a szemem? Miért nem megy? Újból éreztem, hogy a torkomat fojtogatja a sírás. Szerettem volna sikítani, hogy mindenki hallja. Szerettem volna megmozdítani az ujjam, hogy bizonyítsak magamnak. Nem értettem semmit. Mi van velem?

Aztán képek kezdtek elém bekúszni. Lassan, mintha nem tudna gyorsabban jönni. Erősen kellett összpontosítanom minden részre.

Láttam magam előtt a vasrudat. Láttam a helyet, ahol voltam. Láttam az embereket. Egyedül egy fehér folt volt, de mikor próbáltam összepontosítani, éles fájdalom hasított a fejembe.

Összerándultam. És most tényleg éreztem. Éreztem az ujjaim között a durva szövetet. Oké, ez jó. Lássuk csak…

Megmozdítottam a pillámat, ami kicsivel később megrebbent. Újból összeszorítottam, majd kinyitottam. Minden elmosódott volt. Nem volt tiszta pont. Behunytam a szemem, és kinyitottam. Összesen hétszer játszottam ezt el, mikor minden tiszta lett.

Egy szobában voltam, aminek hányás színű falai voltak. Láttam az ablakon besütő erős fényt. Több ember állt körbe. Egy iszonyat szűk körbe. Körbenéztem, lassan. Fájt a fejem és csak pihenni akartam, de kíváncsi volt kik vannak ott. Végül mielőtt igazán körbenézhettem volna, egy idegen férfi dugta a fejét a képembe. Fintorogni kezdtem, mire többen is felkuncogtak. Nem ismertem őt. Barna haja volt, semmitmondó szeme. Picit távolított, majd újra közelített az arcom felé.

- Miss. Stewart, hogy érzi magát? – kérdezte a fazon. Mégis hogy kéne magam érezni? Fejbe baszott egy monstrum!

- Kösz, jól vagyok. – motyogtam. Meg akartam kérdeni, hogy mi történt velem, de nem tőle. Biztos latin szavakat használna, össze-vissza és a felét sem érteném.

- Minden rendben van, stabil az állapota. Ha bármi kell, csak szóljon. – azzal már kint is volt.

Újra behunytam a szemem, és sóhajtottam. A saját ágyamban akartam lenni. Nem ebben a kényelmetlen szarságban. Valaki mozgolódott a szobában, mire mérgesen összecsücsörítettem a szám. Minek felbosszantani? Fáj a fejem, éhes vagyok, és már vagy fél napja nem gyújtottam rá.

- Kristen, édesem. – kinyitottam a szemem. Anya az ágy mellett ült, kisírt szemei voltak, és rémesen kócos volt. Leesett az állam. Ő most komolyan anyai kedvességgel néz rám? Na ez vicc!

- Szia anyu! – köszöntem neki rekedtes hangon.

Végre körbenézhettem a szobában.

Mindenki itt volt, talán még többen is. Közvetlenül mellettem Ashley állt, Nikki nyakába csimpaszkodva. Mindkettőjük arcán hatalmas vigyor volt, és mérhetetlen megkönnyebbülés. Mellettük Bryce és Xavier, még mindig sminkben és ruhában. Viccesek voltak ezekben a vörös kontaktlencsékben, de nevetni nem volt erőm. Helyette tovább siklott a szemem. Kellan és Jack is röhögtek rajtam. Szép! Egyszer látnak ilyen kiszolgáltatott állapotban, akkor is röhögnek. Tipikus! Ezek annyira ők. Dave is bent volt, és már telefonált is. Tovább siklott a szemem, és hirtelen akadt is meg.

Egy vörösesbarna hajú srác állt anya mellett, és fogta a vállát hátulról. Engem nézett, szemei fogva tartottak. Oké, ez ki? Próbáltam keresni a memóriámban, hogy ki is lehetne ő, de elakadtam. Mindig csak egy nagy, fehér foltba botlottam. Ijedten kaptam el a szemem, és egyenesen Ash-ébe néztem, aki értetlenül nézett engem. Végül visszanéztem a srác szemébe. Továbbra is engem nézett. Nem is… Bámult. Aztán elmosolyodott, és ha nincs alattam az ágy, tutira elolvadok.

Felnevettem. Kínosan inkább, semmint jókedvűen. Aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan hagyta abba. Behunytam a szemem, és megpróbáltam nem a fájdalomra figyelni. Sokkal inkább érdekelt, ki ez a férfi. Bármennyire kutattam a fejemben, semmi. Pedig itt van, és ismeri anyát is. És ahogy látom, a többieket is. Én miért nem ismerem?

- Kris, minden rendben? – kérdezte Nikki aggódva. Felpattantak a szemeim, és fürkészőn néztem újra a srác szemébe.

Megköszörültem a torkom.

- Bocsi, de… Ismerlek? – kérdeztem lassan, szaggatottan.

Pár másodpercig biztosan nézhettünk egymás szemébe, majd mindenki egy emberként nevetett fel. Kivéve engem, és a férfit. Tartottuk a szemkontaktust, és még bele is pirulhattam. Olyan szívdöglesztő pillantása volt. Volt valami azokban a szemekben. Nem tudtam mi, de ilyet még nem láttam. Mérhetetlen féltés, és egyben érthetetlenség.

- Ez vicces volt, Stew! – hahotázott Kellan előttem. Mérgesen kaptam rá a szemem. Szerettem volna kiabálni, hogy komolyan nem ismerem ezt a srácot, de csak becsuktam a szemem, és fújtattam.

Bosszantott, hogy nem ismertem fel. Biztosan nem ismerhetem, hiszen nem emlékszem rá. Akkor biztos, hogy nem ismerem. Mégis… egy kis hang kiabált a fejemben, hogy igen, ismerem, de eltompította a fehér fény, mikor megpróbáltam magam elé idézni a férfi arcát.

Éreztem, hogy kicsordul egy könnycsepp, és a fejembe ezzel együtt nyilallt bele a fájdalom. Összeráncoltam a homlokom, megpróbálva leplezni, mennyire is fáj.

A nevetés elhalt a szobában, mire ki kellett nyitnom a szemem. Mindenki engem nézett, most már mindenki arcán az a bizonyos tekintet.

- Most komolyan… - újra a srác felé néztem, aki még mindig engem nézett. Belenéztem a szemeibe, mire a gyomrom görcsbe ugrott. Magamban megkerestem a hangom, és kinyitottam a szám. – Ki vagy te?

Ebben a pillanatban lépett be az orvos, és eltakarta előlem az idegen fiút. Hallottam, hogy irdatlan hanggal csapódik a szoba ajtaja, mire összerezzentem. Az orvos leült az ágyra, így újra mindenkit láthattam. Csak a lányok és anya volt a szobában, akik ijedten néztek engem. Magamon éreztem az orvos nyirkos ujjait, mire összerezzentem. Mennyire kellemetlen, te jó ég. Nem úgy, mint… Kié is? Újból fehér folt a szemeim előtt.

- Minden rendben? – hallottam a már jól megszokott kérdést.

- Nem, nincs! – keltem ki magamból. Riadtan pislogott párat az orvos, majd rendezte vonásait. – Nem emlékszem arra a srácra! Bárhogyan próbálok koncentrálni, egy fehér paca van előttem! Miért?

Követelőzően néztem a férfi szemeibe, magyarázatot várva. Ash és Nikki valamit susmorogtak, majd ők is kimentek. Csaptam egyet a kezemmel, majd anya ujjai fonódtak a csuklóm köré. Idegesen néztem rá, mire lemondóan sóhajtott, és az orvosra nézett.

- Van erre magyarázat, doktor úr? – kérdezte kedvesen. Na mi van? Ő? Kedves? Hány napig voltam káóban?

- Tulajdonképpen, van. Mivel a lánya súlyos fejsérülést szerzett, így ez elképzelhető volt. Ha ő az egyetlen személy, akire nem emlékszik, akkor nem hosszú távú a dolog. Valószínűleg pár nap, vagy hét múlva visszajönnek az emlékei. – magyarázta. Rám nézett, és rám mosolygott. Azzal a szánakozó mosollyal, amit az orvosok szoktak. Hiába tudják mi bajom, nem érezheti át a helyzetem.

Nem emlékszem egy emberre. Akkor ismertem, csak a hülye vasrúd miatt van az egész. Nem értem! Hogy lehet ez? Vagyis… miért pont velem? Mi van ha több ember van, akire nem emlékszem?

Behunytam a szemem, és vártam, hogy mindenki kimenjen. Hallottam a léptek hangját, majd az ajtó kattanását.

Szabad utat engedtem eddig kikívánkozó könnyeim. Nem, velem nem történhet ilyen! Gondolkodj Kris! Ki ő? Egy irtó helyes férfi, akinek olyan szemei vannak, hogy… Oké! Állj! Egy férfi, aki a cast-al volt. Vagyis stáb tag. Biztos egy háttér emberke. Talán ő is egyik az „újszülötteknek”. Igen, tutira. Ez lesz.

Elégedetten húztam mosolyra a számat. Lassan elnyomott a bódító álom, és hagytam, hogy magával ragadjon.

(Robert szemszöge)

Bevágtam magam mögött az ajtót, és végigcsörtettem a folyosón. Kellett valami, hogy lenyugtassam magam. Gondolkodás nélkül rontottam ki a teraszra, ahol szerencsére senki nem állt. Kutakodni kezdtem a zsebemben, de a cigim sehol nem volt. Francba! Edward nem dohányzik! Aztán, mint egy őrült rácsaptam a korlátra.

Miért nem emlékszik rám? Miért pont rám nem emlékszik? Mindenki másra igen, csak rám nem. Biztosan van valami oka. Nem lehet, hogy ne emlékezzen rám! Annyira vágytam rá, hogy felkeljen, és csak rám mosolyogjon, ehelyett értetlen tekintetével találtam szemben magam. Behunytam a szemem, és újra magam elé képzeltem. Ahogyan gyönge teste fekszik azon a kényelmetlen ágyon, és engem néz. Zöld szemeiből sütött az értetlenség. Még a könnycsepp, ami végigcsordult csodaszép arcán, még az is alátámasztotta.

Miért? Tettem fel magamban újra a kérdést. Kristen nem teheti ezt velem. Már minden olyan jó volt. Várjunk csak… Milyen minden? Ő a legjobb barátom, és nem jelentek neki többet. Ő csak Robot látja bennem.

Újból sóhajtottam. Itt fogok meghalni, ez biztos. Újból hallottam fejemben az orvos szavait. „ Mindent megtettünk, de a műtét alatt komplikációk léptek fel. Nagy rá az esély, hogy maradandó sérülést is szenvedett. Amíg nem ébred fel, persze ezt nem tudjuk megállapítani. „

Nyílt mögöttem az ajtó, és barátaim léptek ki rajta. Az ő szemükben is az volt. A sajnálat.

-   Mi van? – mordultam rájuk. Meg sem rezzentek, és ez bosszantott. Legalább valamit mondhatnának.

- Rob, ez várható volt. Hiszen fejbe vágta egy vasrúd. – magyarázta nekem Jack. Semmit nem fogtam fel abból amit mondott. Újból átjárt a düh, saját magam iránt. Ha én hamarabb érek oda, akkor ez mind nincs, és most egy bárban nevetnénk valahol. De nem. Kris, akiért odavagyok, de a világért sem ismerném be, nem emlékszik rám.

Álljunk csak meg! Nekem nem jöhet be Kris! Ő a partnerem. A legjobb barátom!

Hirtelen ötlettől vezérelve mentem el Kellan és Jack mellett, és mentem egyenesen a 108-as szoba felé. Útközben találkoztam Jules-al, aki egyenesen maga alatt volt a történtek miatt. Megsimogatta a kezem, és bátorítóan lökött rajtam egyet. Mégis, megtorpantam az ajtó előtt. Mi van, ha ez mégsem jó ötlet? Lehet, hogy hagynom kéne a fenébe. Egy kis hang a fejemben rám kiabált: Menj be!

Totális bekattanás, egy.

Benyitottam, és újból megálltam. Mikor lettem én ilyen beszari? Odasétáltam az ágya mellé és leültem egy üres székre. Ránéztem, és önkéntelenül elmosolyodtam rajta. Olyan szépen aludt. Sokszor aludtunk már együtt, de most más volt. A kis vágás a fején vonzotta a szemem, és ökölbe szorult a kezem. Az én hibám! Kris most virulhatna! Szemem lejjebb siklott, és megállapodott a száján. Olyan kis szája volt. Megráztam a fejem! Biztos, hogy nem én vertem be?

Egész délután csak őt néztem, az agyam teljesen kikapcsolt. Egy fél órára én is elaludhattam, mert arra keltem fel, hogy sötét van. Behúztam a függönyöket, és Krist is jobban betakartam. Visszaültem a helyemre, és újból őt néztem. Mint egy függő. Igen, az voltam. Kristen függő! Milyen jár, hogy nem vagyok az esete. Csak a legjobb barátja. Végszóra Kris mocorogni kezdett és a szokásos ébredés utáni képét vette fel. Mint egy álmos kiscica, villant be az agyamba. Elmosolyodtam, mikor szemeit nyitogatta. Óvatosan körbenézett, mintha nem tudná hol van. Végül zöld szemei megállapodtak rajtam.

(Kristen szemszöge)

Arra ébredtem, hogy éreztem, hogy néznek. Fura volt, de éreztem. Kábán pislogva nyitottam ki a szemem. A szobában sötét volt, és minden olyan csendes. Nem hallottam a folyosóról beszűrődő zajokat, csak a gép halk pityegését. Megmozdítottam a fejem jobbra, majd balra. Mindenem fájt, sajgott. Az a rúd betett nekem. Másnaposnak éreztem magam. Aztán megértettem miért keltem fel.

Az ágyam mellett Mr. Ismeretlen ült, és engem nézett. Valamin mosolygott, de mikor látta, hogy nézem, elkomorult a tekintete. Rettentő fáradtnak nézett ki. Nyúzott is volt egy picit. Végre jobban megnézhettem. Kócos haja volt, nem is kicsit, arca borostás, de nem az a visszataszító, sokkal inkább szexi. Szemei szomorúan csillantak meg, mikor rám nézett.

Nem tudtam mit kéne mondanom. Talán egy hellót? Vagy… mindegy mit, csak valamit. Idegesített ez a csend.

- Öhm… Szia! – leheltem halkan. Belenézett a szemeimbe, egyenesen azokba. Éreztem, hogy a gyomrom görcsbe rándul, csakúgy, mint délután. Összeráncolta a szemöldökét, de azért elmosolyodott. Komor mosoly volt.

- Szia! – dörmögte.

Ezután nem szólaltunk meg. Én néztem őt, és gondolkodtam. Ő a kezemet nézte és nem nézett fel. Honnan olyan rohadt ismerős? Oké, tudom. Cast. De ki ő? Milyen név illik rá? Hm… Ez irtó ciki lesz. Nem baj, tudnom kell ki ő. A fehér folt a fejemben nem segít túl sokat.

- Te vagy… - szólaltam meg, de amint belenézett a szemeimbe, nem fejeztem be a mondatot. Ijesztően mérgesen nézett rám. Dühös volt. Olyan gyilkos láng lobbant a szemében. Belepréseltem magam a párnába, amennyire csak tudtam, de hirtelen túl kicsi lett ez a szoba.

- Robert vagyok. Nem emlékszel, igaz? – kérdezte megsemmisülten.

Becsuktam a szemem, és beharaptam a szám. Azt szerettem volna mondani, hogy de, de nem ment. Hallottam a hangján mennyire maga alatt van. Biztos… barátok voltunk, vagy mit tudom én. Több biztos nem lehetett, arra emlékeznék.

Végül megráztam a fejem.

Robert mellettem felsóhajtott. Hallottam, hogy recseg a szék alatta, nyilván hátradőlt.

- Sajnálom. – motyogtam halkan. Azt kívántam bár ne hallotta volna meg, de persze meghallotta. Felnézett rám, és elmosolyodott.

- Semmit nem kell sajnálnod. – válaszolta szintén halkan.

Nem beszéltünk többet. Néztem azokat a szemeket, de semmi nem jutott eszembe. És ez a gondolat megrémisztett.

Ki ő?