9.fejezet

Sziasztok! Bocsánat, csak a gépem beszart ma, de itt vagyok. A Forgotten Memories megnyitja kapuit, és kiderül mi lesz Kris és Rob sorsa! Kellemes olvasást! Jah, és komikat légyszi!!! Nagyon elszontyolodtam mikor láttam, hogy csak ketten írtak nekem...

**** 

9.fejezet – Premier

A különbség a gyerekek és a felnőttek között, talán a felejtésben rejlik. Ha egy gyerek elveszít valamit, elég neki csak egy másik, jobb játék és a régi a múlté. De a felnőttek mások. Nem pótolhatja semmi és senki az elvesztett dolgot. A felejtés köde lassan akar leszállni ránk, és bármilyen nehéz és fájdalmas, várni kell rá.

Valahogy én is így voltam vele. Nem tudtam tenni ellene, de minden nap, minden órában vagy százszor fordult meg a fejemben. Néha azon kaptam magam, hogy görcsösen szorítok valamit, hátha kiszáll a fejemből. De a felejtés nálam nem akart jönni. Semmi nem tudta elvonni a figyelmem. És senki.

Még Jeremy sem.

Bármennyire is jól éreztem magam vele, és a kapcsolatunk egyenesen példamutató volt, valami hiányzott. Nem éreztem a melegséget a mellkasomban, mikor ránéztem. Jól éreztem magam vele. Egyértelműen jobb lett a helyzetem, de nem változott semmi. Éjszaka ugyan úgy sokat forgolódtam, ugyan úgy Ő volt a reggeli kelésnél az első gondolatom. És utáltam magam ezért. Egy csaló dögnek éreztem magam, amiért kicseszek egy olyan jó emberrel, mint Jeremy. Rettentő jó volt hozzám. Mindig mindenhova elkísért, mindenhol ott volt, ha egyedül voltam. És ahogyan erre gondoltam, visszatértem a jelenbe.

Tisztult a szemem előtt a kép, és a plafon unott, fehér maszlagjával találtam szemben magam. Valahol a gyomrom tájékán jó érzés fogott el, és hamar tudatosult bennem, mi is lehet ennek az oka. Baromira szégyelltem magam, az agyamban ezer különböző helye küldtem el magam.

Felemeltem a fejem a párnáról, így láthattam mit is művel a lábaim között Jeremy. Ha valaki látta volna, hogy a közben teljesen máshol jár az eszem, valószínűleg pofán röhög engem. De így csak a saját bugyromban égtem. Fejem visszahanyatlott a párnák közé, közben nem felejtettem el kinyögni valami hangot.

Egy suttyó köcsög vagy Stew!

Újra felemeltem a fejem, hogy egészen biztos legyek benne mit is művelünk. Jeremy pont ekkor nézett rám, és a nyögés, amit hallatni készültem a torkomra forrt. Velem szemben ugyanis nem Jeremy gyermeteg arca volt.

Egy vakítóan zöld szempárral néztem szemet és annak helyes tulajdonosával. Rob rám mosolygott, de mikor nem viszonoztam, értetlenül nézett rám.

- Mi a baj cica? – szája lassan mozgott, a hang nem az volt, amire annyira vártam. Jeremy döbbent hangja szelte át a szobát. Szorosan behunytam a szemem, és megráztam a fejem.

Egészen biztosan csak hallucinálok. Nem lehet!

Újra kinyitottam a szemem. Rob arca nem volt sehol, újra Jeremy volt lábaim között. Valami sóhaj féle hagyta el a számat, de mikor eszembe jutott, hogy választ vár, beharaptam a szám.

- Semmi csak… öhm… készülődnöm kell. – átemeltem feje felett a lábam, és bocsánatkérően rámosolyogtam. Óvatosan hajoltam hozzá közelebb, nem tudhattam mikor kezdek újra képzelődni, és megcsókoltam. – Sajnálom.

Amilyen gyorsan csak tudtam, kihátráltam a szobából, magamra aggatva valami göncöt. A konyhában aztán a hideg csempének döntöttem a fejem, és átkoztam magam, amiért az ég ilyen aggyal áldott meg. Újra magam előtt láttam az arcát, és valami egészen fura érzés járt át. A vágy végigsöpört a testemen, és mindkét kezemre szükségem volt, nehogy összeessek. Ha csak ennyitől is „rohamot” kapok, milyen lett volna, ha tényleg ő van ott? Vágytam az érzésre, az érintésére. Egyenesen akartam, hogy most itt legyen és leteperjen.

Oké, fasz vagyok!

A csengő hangos rikkantása térített magamhoz. Nem akartam megtudni milyen gondolataim lettek volna még, ha nem jönnek. Feltéptem az ajtót, és mosolyogva néztem a jövevények szemébe. Mark volt, a stylistom, és kis csapata. Egy egész ruhás kocsit toltak be a szobámba, valamint négy hatalmas piperetáskát. Csóválva invitáltam be őket, és adtam nekik szabad utat a házamban.

Jeremy cseppet sem boldog arca jelent mega szobám ajtajában.

- Áh, helló Jason! – köszönt neki Mark. Szerettem volna elnevetni magam, ehelyett egyre mérgesebb barátom felé tátogtam, hogy semmi baj.

- Jeremy vagyok!

- Tök mindegy! – jött az újabb felelet. Hatalmas ajtócsapódás, és pár kuncogás. Nem tudtam visszafogni az én röhögésen sem, de azért illendően befogtam a szám. – Édes, rengeteg ruhát hoztam neked!

Jókedvem egy perc alatt elpárolgott. Lerogytam a kanapéra, és hagytam, hogy azt csináljanak velem, amit akarnak. Ezt a részér utáltam a legjobban. Utáltam megjelenni, kicsípni magam, csinosnak lenni. Nem értettem miért nem lehet mackóba elmenni. Úgyis visítani fognak.

Végül nem sült el annyira szarul. Igaz, hogy kerek négy órát elvett az életemből, de kibírtam. A végeredmény tetszett. Mark valami konty félét varázsolt a hajamból, és a sminkem is egész emberi lett. A ruhám vitte a fődíjat, nem tagadom. Pedig nem voltam az a szoknyás típus. Egy fehér ruha volt, ami egyáltalán nem volt mondható hosszúnak. Sőt… De Mark szerint gyönyörű voltam, és hittem neki.

Így mikor elköszöntem Jeremy-től, aki a lelkemre kötötte, hogy ne csináljak hülyeséget, nagyon jól éreztem magam. Tetszett, hogy a sofőr utánam nézett, és Jemy nadrágja egy számmal kisebb lett.

Már csak ezen a napon kellett túl lennem. Egész jól éreztem magam odafele vezető úton. Igaz, dög unalmas volt, és rettentő egyedül éreztem magam, de örültem, hogy mindenkit viszont láthatok. És bevallom, annak is örültem, hogy ma mindenki engem és Robot fogja nézni.

A gyomrom hirtelen görcsbe ugrott, ahogyan újra eszembe jutott a ma reggel. Nem hittem el, hogy képes voltam komolyan ilyet gondolni. De ahogyan eszembe jutott a jelenet, a ruhám a testemre tapadt, és a homlokom is verejtékezni kezdett. Nem tudtam mikor lett idebent ilyen meleg, de lehúztam az ablakom. Amit azonnal meg is bántam.

A tömeg hangja beszűrődött a pici térbe, és betöltötte a fülem. Mélyet sóhajtottam mikor megláttam, hogy nyílik az ajtó. A hang, ami a visítozást, és éljenzést takarta még hangosabb lett. Két férfi várt rám, és egy szőke nő. Hagytam, hogy vezessenek, miközben én végeztem a munkám. Egész úton mosolyogtam, néha persze bénáztam, kétszer majdnem orra buktam, de azért toppon voltam. A vörös szőnyeg volt a legrosszabb. Amint felléptem rá, mindenki egyszerre kezdett visítani.

- Kristen! – hirtelen azt sem tudtam mit kéne csinálnom, de hamar eszembe jutott, és végigjátszottam a már begyakoroltakat.

Minden második lépésnél megálltam, és hagytam, hogy fotózzanak. Reméltem, hogy nincs túl unott arcom, bár az sem zavart volna. Szerettem volna már letudni a filmet és ezt az egészet. Úgy kellett most ez nekem, mint szarnak a pofon.

Éppen egy plakátot írtam alá, mikor a tömeg újból visított, csak sokkal hangosabban, mint eddig. Felnéztem, de azt kívántam, bár ne tettem volna.

Rob tökéletes alakja bontakozott ki a tömegben. Arcán vidám mosoly játszott, szemei félig behunyva. Bámulatosan festett abban a vörös öltönyben. Basszus, neki minden jól áll? Elengedtem a kezemben tartott plakátot. Visszafordultam a tömeg felé, akik csak rám vártak.

Ugyan azt csináltam, mint fél órával ezelőtt. Fotózkodtam, aláírást osztogattam. És halálra untam magam.

Egy forró kéz simult fedetlen hátamnak, mire akaratlanul összerezzentem. Mélyen beszívtam a levegőt. Csak ennyi kellett, hogy tudjam ki is áll mellettem.

- Kérem, egy fotót! – hallottam ekkor egy hangot, és mi abba az irányba fordultunk. Szívesen felnéztem volna rá, de csak néztem magam elé, és hagytam, hogy ő tegye meg az első lépést. Éreztem meleg leheletét, ami a nyakamat csiklandozta.

- Nagyon szép vagy, Kris. – ha nem nézett volna több mint ezer ember, egészen biztosan elpirulok, de így csak felszegtem a fejem és szélesebben mosolyogtam.

- Köszi. Te is kitettél magadért. Miattam van, ugye? – kérdeztem, és felnevettem. Több kamera is felénk fordult, és mindenki lekapta, ahogyan csevegünk.

- Ja persze. Csak miattad, Stew! – ő is nevetett. Rászántam magam, és ránéztem.

Arca közel volt hozzám, szemünk találkozott. Hiányzott az elmúlt hetekben a mosolya. És most egészen közelről kaphattam meg. Máris megérte, hogy eljöttem.

****

Rob és én egymás mellett foglaltunk helyet. A fejem a szétrobbanás határán volt a sok visítozástól. Szerencsére ide csak a tömeg felét engedték be. Hihetetlenül meleg volt ebben a teremben. Nem tudtam elképzelni, hogy egy ilyen drága helyen nincs légkondi. Elég hülyén festhettem. Kezemmel az arcomat legyeztem, közben a mellkasomat fújtam. De nem segített.

- Minden rendben? – hallottam ekkor egy kedves hangot. Oldalra fordítottam a fejem és mérgesen ránéztem.

- Nem látod, hogy megsülök? Nem hiszem el, hogy nem sülsz szét! – puffogtam. Leengedtem a kezem és összefontam az ölemben.

- Nyugi, Kris. Csak élvezd a filmet! – éreztem, hogy megsimogatja fedetlen vállam, mire a hideg végigfutott a gerincem mentén. Alig észrevehetően süllyedtem mélyebbre a székemben.

A teremre ebben a pillanatban borult sötétség. Valamiért feszélyezett, hogy Rob mellettem ül, és teljes a sötétség. A vászon életre kelt. Szerettem volna már túl lenni ezen. Nem szerettem magamat nézni. Enyhén oldalra fordítottam a fejem és Robot néztem. Teljes nyugalommal nézte a vásznat, egyik keze a karfán volt, amivel majdnem súrolta az enyémet. Ő is rám nézett, mire elpirultam. Hálát adtam az égnek, hogy sötét volt.

A film eleje dög unalmas volt. Nem értettem, hogy képesek az emberek szeretni egy ilyen filmet. De az is lehet, hogy csak azért mondom, mert én szerepeltem benne. Ha nekem kéne Robot néznem, amint szexi vámpírt játszik, egészen biztosan elalélok tőle.

Kussolj, Stew!

Nem tetszett a film. Nem tetszett a hangom, sem az, hogy olyan önfeledten fekszem Rob testén. Valahogy nem én voltam. Teljesen máshogy néztem ki. Egyedül a hangulata tetszett. Szerettem volna én is olyan boldog lenni, mint Bella.

Aztán Edward megcsókolta Bellát, mire a teremben szinte mindenki felsóhajtott. Nem tudtam mi ütött belém, de előre dőltem a székben. Nem értettem.

Hogy forgathattuk le ezt, hiszen nem is emlékszem! Képtelenség, hogy egy ember ne emlékezzen egy csókra. Pedig ez történt. Idegesen harapdáltam a szám, de sehogy sem jutott eszembe, mikor történt ez. Nem értettem, és ahogyan erre gondoltam, a szemeim könnybe lábadtak. Nem emlékeztem egy csókra! És innentől kezdve a filmből semmire. Tudtam, hogy leforgattuk, mert emlékeztem a többiekre, csak Robra nem. Egészen idáig nem zavart, hogy nem emlékeztem Robra. Tulajdonképpen még tetszett is, hogy újból meg kellett ismernem. És bárhogyan próbáltam visszaemlékezni, Rob csak egy fehér folt maradt az emlékeim között.

Percekig próbáltam lenyelni ami bennem volt, de mikor Edward és Bella újra csókolózott, a hányinger elfogott. Megragadtam a szék karfáját, és feltoltam magam álló helyzetbe. Amilyen gyorsan csak tudtam kiszaladtam a teremből, miközben mindenki elég látványosan megbámult. Becsaptam magam mögött az ajtót, és lassan lépkedve haladtam a folyosón. Természetesen mindenki bent nézte a filmet, így szerencsére egyedül voltam. Legalábbis azt hittem, hogy egyedül vagyok.

Az ajtó újból csapódott, és lépteket hallottam. Nekidöntöttem a fejem a falnak, és vártam, hogy megtaláljanak. Ahogyan sejtettem Rob volt, aki utánam szaladt. Erre a gondolatra mosoly kúszott az arcomra. A két főszereplő kirohant a teremből! Mekkora felhajtás lesz ebből!

- Jól vagy? – lépett oda hozzám, és egyik keze a hátamra simult, mint kint a szőnyegen. Megfordultam, most a hátamat vetettem a falnak. Egész testemmel felé fordultam, és felnéztem aggódó szemébe. Mindkét kezét megtámasztotta a fejem két oldalán.

Veszélyesen közel került hozzám.

-   Tudod milyen érzés az, mikor nem emlékezel valakire? És bármennyire is próbálsz, csak egy fehér folt marad a fejedben? – elkeseredetten ejtettem ki a szavakat. Láttam, hogy arca megvonaglik egy pillanatra, de folytattam. – Néztem a filmet, de nem jutott semmi az eszembe. Tudtam, hogy leforgattuk a jelenetet, csak a te arcodat nem láttam. Tudtam, hogy megcsókoltalak, és azt is tudtam, hogy közben nagyon de nagyon élveztem. De téged nem látlak! Miért?

Mire befejeztem egy könnycsepp végigfutott az arcomon. Nem értem el, Rob gyorsabb volt. Óvatosan letörölte az arcomról, és még közelebb hajolt hozzám. Félve pillantottam fel. Arca egy magasságban volt velem. Szemei engem fürkésztek, arca teljesen komoly volt. Természetesen a száját néztem, aztán ártatlanul felnéztem szemeibe.

- Talán segíthetek feleleveníteni az emlékeid. – suttogta egészen halkan. Beharaptam az alsó ajkam, szemeim újra száját nézték. Úgy éreztem felgyulladok itt helyben.

Rob arca közelített, légzésem felgyorsult. Utoljára belenéztem elszánt tekintetébe, majd behunytam a szemem és vártam. Éreztem a leheletét, nagyon közel a számhoz. Körmeimmel a falat karmoltam, mellkasom fel-le ugrált. Ha a teremben melegem volt, most szétfőttem. Annyira vágytam a csókjára! Egy halk nyögés hagyta el a szám mikor ujjai végigfutottak az oldalam mentén és megállapodtak a derekamon.

- Kristen! – kiáltotta ekkor valaki. Mintha álmomból ébresztettek volna, úgy nyitottam fel a szemem. Gyorsan pislogtam, nem értettem mi történt. Mikor Ashley fordult be a folyosóra megértettem. Rob ellépett előlem, és valami káromkodás féle hagyta el a száját. – Jól vagy? Dave küldött ki értet. Minden rendben?

- Igen, csak… - fogalmam sem volt mit mondhatnék.

- Segítettem, már minden rendben van. Csak rosszul lett. – Rob kisegítő szavaira rámosolyogtam, de nem viszonozta. Összeráncoltam a homlokom, de nem kaptam választ. – Mindjárt megyünk!

- Oké. De siessetek, nehogy lemaradjatok a csata jelenetről. Kellan kikészülne, ha nem látnátok őt! – rám mosolygott, majd Robra, és azzal a mindent sejtő arckifejezéssel távozott.

Amint látóhatáron kívülre került, kifújtam a levegőt, és nekitámaszkodtam a falnak. Közben nem vettem le a szemem az előttem idegesen álldogáló alakról. Cipője orrát fixírozta, és még véletlenül sem nézett rám.

- Mi a baj? – nem bírtam túl sokáig. Én sem a türelmemről voltam híres.

- Neked barátod van. Hiba lett volna, ha megteszem. – alig hallottam mit mondott, de még így is kihallottam a hangjából a szenvedést.

- Megbántad volna? – kérdeztem. Tudtam mit fog mondani, de szerettem volna ha kimondja.

- Igen. Így igen. – görcsösen beletúrt a hajába, majd elém lépett. A falnak préselődtem. Hirtelen ért a közelsége, és még levegőt is elfelejtettem venni. – Ha nem lenne a barátod, más lenne. Nem akarok közétek állni.

- Rob, én… - szerettem volna valamit mondani, de minden ami a fejemben volt, most kiszállt belőle. Igaza volt. Jeremy azért volt mellettem, hogy segítsen nekem. És én képes lettem volna megcsalni őt.

- Nem baj, Stew. Mi úgysem illünk össze. – felvette azt a mosolyt, amit úgy szerettem, de nem éreztem jobban magam tőle. Úgy éreztem, mintha pofon vágtak volna. Egy pillanatig még néztem őt, majd kibújtam a kezei alatt, és elindultam a terem felé.

Ha ő így gondolja…

-                       Rob –

Néztem fedetlen hátán, tökéletes lábait, és ringó csípőjét. Most vagy direkt csinálja, vagy én vagyok ekkora fasz, és képzelem be? Talán az utolsó!

Nem tudtam felfogni, hogy kihagytam egy ilyen lehetőséget. Végre kamerák nélkül csókolhattam volna meg, és talán még azzal a bájgúnárral is szakított volna. Jeremy Sumpter. Mostanra az egész életét tudtam. Amint megtudtam, hogy ő és Kris… Azonnal hívtam az ügynököm, aki mindent kiderített róla. És cseppet sem tetszett, amiket róla hallottam. Szerettem volna elmondani Krisnek mit is tudok róla, de akkor jöttek volna a kérdések.

Magamat átkozva követtek Krist a terembe és foglaltuk el újra a helyünket. Egész film alatt nem nézett rám. A székébe mélyedve nézte a filmet, a lehető legtávolabb tőlem. Ha kint megcsókoltam volna, most…

Igazából nem tudom mit vártam. Hallottam, hogy akarja, éreztem is rajta, de én mégsem léptem. Szánalmas vagyok, ez tény. De nem akartam tönkretenni Kris életét. Nem akartam, hogy miattam legyenek konfliktusai. Így talán jobb. Majd ha nem lesz a képben a srác, talán léphetek. Vagy örök magányra vagyok ítélve.

Kellan tényleg nagyon jól alakított, ahogyan az egész stáb. A csata jelenet lett a legjobb az egész filmben. Kris gyönyörű volt a vásznon. Minden mozdulata természetes volt. Bármennyire is film volt, sokat vitt magával a vászonra.

A vászon elsötétült, a teremben fények gyúltak. Az emberek sikítozni és tapsolni kezdtek. Mindenki lassan állt fel és mosolyogva hajolt meg. Elsőként Kris lépett ki a teremből, oldalán a lányokkal, így esélyem sem volt közel kerülni hozzá.

Odakint a tömeg még mindig minket ünnepelt. Krissel mi maradtunk a legtovább a szőnyegen. Mindenki interjút akart velünk, vagy fotókat. És mi készséggel adtuk meg nekik amit akartak. Amint vége lett ennek az egésznek, őt kerestem a tömegben. Nik és Ash vette körbe, és látszólag jó kedve volt. Már majdnem odaértem, mikor Tay ugrott be elém.

- Haver baromi jó lett a film. Annyira várom már a BD-t! – megrázta a kezem. Felvettem a legjobb mosolyom.

- Igen, szerintem is. Csak ezeket a premierek kell letudni. – miközben beszéltem Krist néztem. Gyönyörű volt, ahogyan nevetett a lányokkal. Néha megmozdult a keze, hogy beletúrjon hajába, de aztán mindig visszaejtette a kezét az oldalára. Szerettem mikor ezt a mozdulatot csinálta. Egy közös pont bennünk.

Rám nézett, és azonnal abbahagyta a nevetést. Arcomra mosoly kúszott és intettem neki. Szerettem volna ha idejön, ehelyett mindenkit megölelt, megfordult, és háttal nekem, elindult.

- Figyelj Tay, nekem mennem kell. – hadartam gyorsan, és elléptem előle. Kris alakját követtem, nem vettem le a szemem róla.

- Rob, jössz az afterra? – kiáltott nekem valaki. Válaszra sem méltatva löktem magam át a tömegen és futottam a fehér ruhás lány után.

Majdnem elértem, tényleg csak egy hajszál választott el tőle. De a fekete limuzin kilőtt és kigurult a látószögemből.

Elbasztam! Egy szaros csókot sem vagyok képes kicsikarni magamból. Hihetetlen mekkora seggfej vagyok!

-                       Kris –

Már majdnem elért engem a vég. Jeremy ujjai melleimet cirógatták, nyelve a nyakamat simogatta. Nem éreztem magam feszélyezve, nyögéseim betöltötték a kis hálószobát. Érzetem, hogy testemen ezer apró kis szikra fut át, mikor kedvesem lökött rajtam egy utolsót. Egyszerre nyelt el minket a tűt. Körmeimet a hátába mélyesztettem, hátam ívbe hátrafeszült. Szorosan tartott engem, morgása betöltötte a fülem.

Lihegve rogytam a párnák közé, és hagytam, hogy simogassa testem. Volt részem már ilyenben, de ez más volt. Tökéletesen érzékeltem mindent. Éreztem, hogy simogatja a homlokom, miközben ajkaival felfedezi kielégült testem, és suttogja a fülembe azt a szót. És hallottam, hogy válaszolok. Egészen más volt, mint vártam. A szó, hogy szeretlek idegenül hagyta el a számat.

Valahogy nem így képzeltem el. A mesékben mikor kiejtik ezt a szót boldogok, és komolyan is gondolják. Szerelmesek. De én nem voltam boldog, sőt, még szerelmes se. Szerettem Jeremyt, de nem úgy. Csak… szerettem.

És ahogyan erre gondoltam újabb könnyek futottak végig arcomon.