10.fejezet

 Köszönöm szépen mindenkinek, aki írt nekem! Nagyon jól esett, tényleg! :) Nem mondok semmi mást, kellemes olvasást! :)

  

****

10.fejezet – Út a barátságig

-         Rob –

Újra ránéztem a kis készülékre, ami tenyeremben pihent, végül úgy döntöttem hülye vagyok, ha elküldöm. Így kitöröltem a már jól begyakorolt üzenetet, és elhajítottam a telefont. Végigdőltem a hatalmas ágyon, majd a plafon tanulmányozás lett életem célja.

Nem értettem magamat. Az elmúlt napokban csak Kris járt az eszemben. Ha fürdeni mentem, ha ettem, ha tv-t néztem, ha aludtam. Bárhova mentem úgy éreztem ott van, és figyel engem. De persze soha nem volt ott, csak az agyam játszott velem. Minden gondolatom Ő volt. Nem hittem volna, hogy valaha képes leszek csak egyvalakire gondolni, vagy egyáltalán ennyi időn keresztül. Mert ez azóta volt így, hogy ráesett az a vasdarab. Életem tönkretevője volt az a szar. Újra eszembe jutott mit mondott nekem, és a szívem újra összeaszalódott egy kicsi kis szarrá.

Egy fehér folt vagyok a fejében. Nem vagyok más, csak egy arctalan valaki számára. Minden együtt töltött pillanat, minden hülyülésünk amiket együtt éltünk meg neki semmit nem jelentett. Nem emlékezett rám. Eddig nem is értettem, hogy élhettem túl ezzel a gondolattal. Most tudatosult bennem csak igazán, hogy elvesztettem őt. Talán nem a szó szoros értelmében, de ő nem az én Kristenem volt. Csak úgy, akaratlanul, de kilépett az életemből. És ez ellen nem tudtam tenni. Tudtam, ha akkor hamarabb érek oda, talán most én lennék ebben a helyzetben. Megmenteni nem tudtam volna.

Talán… így van jól.

A telefonom valahol a ház mélyén megszólalt. Egyből felpattantam az ágyról és eszeveszett kutatásba kezdtem. Végül az éjjeliszekrényem mögött találtam meg. Balszerencsémre nem Kris volt. Kellan vigyorgó feje villogott a telefonomon. Magamban morogva vettem fel.

- Helló Rpattz! Mizujs? – jött a vidám hang. Akaratlanul mosolyodtam el.

- Igazából semmit. Tépem az idegeim, miért? – valahogy sejtettem, hogy rossz vége lesz.

- Arra gondoltam, összeülhetnénk dumálni. Nem értem, a csajok miért találkozgatnak annyit, gondoltam próbáljuk ki mi is. Benne vagy? Mondjuk fél óra múlva a Globe-ban? – Kellan olyan volt, mint Ashley, csak a férfi mása. Állandóan pörgött, és állandóan csinálni akart valamit. Egyszerűen kibírhatatlan volt.

- Ott leszek. – válaszoltam végül.

****

Fél óra múlva már mind a hárman ott voltunk, magunk előtt a sörünkkel. Kivételesen nem gyújtottunk rá. Valahogy még cigizni sem volt kedvem, és ettől úgy éreztem teljesen kifordultam magamból.

Mindenről dumáltunk. Szó szerint mindenről, én mégis úgy éreztem, hogy valamit kerülgetünk. Mikor már a negyedik sört gurítottuk le, rákérdeztem, de csak elfordultak.

- Mondd, haver. Mi van veletek? – kérdezte váratlanul Kellan. Hirtelen azt sem tudtam kire gondol, de tekintetéből elég nyilvánvaló volt, hogy nem Emilie-re.

- Mi lenne? Ezt most úgy kérdezted, mintha kéne, hogy legyen valami. – fogalmam sem volt miket beszélek össze-vissza.

- Tudod, a barátság nem bűn. – Jack hangja megint az a megnyugtató, pszicho izé volt, amit olyan sokszor bevetett a forgatások alatt. – Fel kéne hívnod.

- Múltkor is szarul sült el. – dörmögtem az orrom alatt. Tökéletesen tudták mi történt odakint a premieren. Ash mindenkinek szétkürtölte, hogy majdnem megcsókoltam őt. Kellan felnevetett mellettem, és hátba vágott, míg Jack csak a fejét csóválta.

- Ha nem akarnád mindig letámadni, még esélyed is lenne. – nevetett tovább mellettem hatalmas barátom.

- Én azt mondom hívd fel, és találkozzatok. Szükségetek van egymásra. Régen is olyan sokat beszélgetettek. – amint kimondta, láttam a szemében, hogy leesik valami, és bűnbánóan nézett rám. Eltoltam magam elől a sörömet és felálltam.

- Régen, mikor még tudta ki vagyok. Ha nincs a balesete, most ő is itt lenne, és együtt is lehetnénk. – nem akartam kemény lenni, de hangom egyértelműen azzá tette mondatomat. – Miattam van, és ezt ti is tudjátok.

- Haver, agyadra ment Edward szerepe! – hahotázott Kellan. Mindketten felálltak és távozni készültünk. A kocsikig még ezen röhögött, és elhordott minden szarnak. – Miért kell neked is magadat kínozni? Az csak egy szerepe! Te meg Rob vagy. Szóval nem értelek. És a nőket sem értem. Jól éreztem magam, de mi jó ebben?

Szívesen elhallgattam volna még, de beültem az autóba.

- Sziasztok srácok! – intettem nekik, és kigurultam az útra.

Egész úton másra sem gondoltam, csak amit Jack mondott. A barátság tényleg nem bűn. De képes vagyok úgy barátkozni vele, mint régen? Akkor is nehéz volt, nem hinném, hogy most is meg tudom tenni. Kris akkor sem volt nekem igazán barát. Mindig több volt. Mindig kötött hozzá valami. Mindig tartozni akartam hozzá. És nem voltam benne biztos, hogy megint sikerülhetne a „csak barátság” dolog.

Mikor hazaértem, ez a véleményem is megváltozott. Újra bepötyögtem a jól begyakorolt szöveget. Most másnak tűnt, mint eddig volt. Magabiztosabbnak. Én is így éreztem, és mielőtt meggondolhattam volna magam, lenyomtam a gombot.

-         Kris –

A zsebemben nyugvó telefon rezgett, és ijedtemben ugrottam egyet. Leraktam a kezemben tartott tálat, és megtöröltem kezeimet egy rongyban. A süti akcióm, amit Jeremy-nek szántam nem éppen úgy alakult, ahogyan terveztem. Szerettem volna meglepni, mielőtt hazaér, de nem bizonyultam egy konyhatündérnek.

Pedig régen Rob azt mondta, jól főzök.

A vér megfagyott ereimben, ahogy ez végigfutott az agyamon. Levegőért kaptam, de csak a nem létező oxigént szívtam be. Úgy éreztem felfordult a világ körülöttem, így megkapaszkodtam a pultban. Amilyen gyorsan jött rémületem, olyan gyorsan múlt el. Helyét átvette a felhőtlen boldogság. Arcomra széles vigyor ült ki.

Kutattam az emlékeim között és találtam is. Emlékeztem, hogy Rob azt kérte süssek neki, miután főztem neki spagettit. Megdicsérte, és még egy puszit is adott a hajamba. Az Újhold forgatásán volt ez. Mérhetetlen boldogság öntötte el az egész lényemet. De ahogyan tovább kutattam, Rob maradt egy fehér ködfolt. Szerettem volna többre emlékezni, de ennek is örültem. Több volt, mint a semmi.

Büszke voltam magamra.

Továbbra is nagy boldogságban halásztam ki a zsebemből a telefonom. Megnyitottam az üzenetet. Ahogyan a feladóra néztem a gyomrom ugrott egyet, amit betudtam az éhségnek. Egész nap nem ettem.

Bocsi, hogy zavarok Kris. Hiányzol. Annyi mindent szeretnék veled megbeszélni. Nem lenne kedved találkozni egyik nap velem? Beülhetnénk valahová, vagy elmehetnénk sétálni. Kérlek, gondold át! Rob.

Nem tudom meddig nézhettem a kijelzőt, de arra eszméltem fel, hogy a bejárati ajtóban zörren a kulcs. Lecsaptam a telefonom a pultra, és kisiettem Jeremy-hez. Arcán mosoly ült, mint általában mindig. Végignézett rajtam, és felnevetett. Odasétáltam hozzá, és karjai közé simultam. Éreztem, hogy gyengéden eltol, mire arcomra értetlenség ülhetett ki. Egyik ujját közelebb emelte arcomhoz.

- Cica maszatos vagy. – kuncogott. Miután letörölte a lisztet az arcomról, ujjával feljebb pöckölte a fejem, és megcsókolt. Hallottam, hogy sóhajt egyet.

- Sütöttem neked sütit. Vagyis, sütni akartam, csak nem tudtam befejezni. – lesütöttem a szemem, mire újból felnevetett.

- Semmi baj. Már ettem bent. Tedd el, és megesszük estére. – a szobánk felé indult. Láttam, hogy résnyire nyitva hagyja az ajtót. Visszaindultam a konyhába, közben azon töprengtem hány órát beszéltem meg a lányokkal.

Azonnal választ kaptam, mikor megszólalt a csengő.

- Kinyitod, cicus? – kiabált nekem bentről. Lekaptam magamról a kötényt, megtöröltem az arcom és siettem ajtót nyitni.

Ahogyan sejtettem ők voltak. Mindketten egy egyszerű farmerban voltak és ingben. Rajtam is csak egy fekete farmer volt és egy kockás ing. Lovagláshoz ez is jó, nem?

- Mehetünk? – vigyorogtak együtt. Bekiabáltam Jeremy-nek, hogy este jövök, és kiléptem hozzájuk.

Egész odafele vezető úton azt hallgattam, Nik milyen jól megvan a barátjával. Mire kiértünk a városból, már ismertem szegénynek az egész életét. Nik nem hagy nyugalmat nekünk. Útközben azon gondolkodtam, vajon mi is ilyenek vagyunk e Jeremy-vel? Képes leszek e én is így beszélgetni vele, mint Nik és barátja?

Amint odaértünk már futottunk is a lovardába. Igazából Nik ötlete volt, hogy lovagoljunk ki a szabadba. Soha nem ültem még lovon, de szívesen kipróbáltam volna. Vagyis ez így nem igaz. Kis koromban ültem egy pónin, de nem hittem volna, hogy ez most segíthet nekem. Természetesen enyém lett a legszebb ló. Hatalmas volt, és gyönyörű fekete.

Már órák óta lovagolhattunk, teljesen elvesztettem az időérzékem. Az egész délután kellemesen telt el. Végignevettük az egész napot, a vicc középpontja én voltam. Egyszerűen nem bírtam ezzel az állattal. Fogalmam sem volt hol kell megfogni, vagy hogyan. Csak ültem rajta, egyenes háttal, és rémült arckifejezéssel.

- Emlékeztessetek, hogy nem szabad lovas filmet forgatnom. – mondtam már sokadszorra, mire ők egyből felnevettek.

- Inkább mesélj, ahelyett, hogy panaszkodnál! – vihogott Nik, miközben előre vágtatott a lóval, így kénytelenek voltunk utána menni. Természetesen nagy sokára értem utol őket.

- Mit kéne mesélnem? – kérdeztem rájuk nézve. Nik szembefordította velem a lovát, úgy nézett farkasszemet velem. Barna haját állandóan az arcába fújta a szél, és így egésze máshogy nézett ki. Tudtam, hogy nem térhetek majd ki a válaszok elől. Úgy ült azon a lovon, mint valami királynő.

Ijesztő volt a tekintete.

- Ne játszd a hülyét. Tudjuk, hogy írt neked. – láttam Ash amúgy nyugodt arcán, hogy feszült, és várja a híreket. Mindig ilyen fejet vágott, ha valami fontos dologról hallott először.

- Ha tudod, mit izgat? – kérdeztem rá sem nézve.

- Nem értem mit szenvedtek! – visított fel hirtelen.

- A vak is látja, hogy milyen jól megvagytok. – vette át a szót Nikki. – Elmész hozzá, vagy sem?

- És mit mondanék Jeremy-nek? Kicsit sem lenne feltűnő eltűnni egy egész napra szó nélkül. – ez volt az egyetlen dolog, amit felhozhattam. Tudtam, hogy kikényszerítik belőlem azt a találkozót.

- Találj ki valamit, okos vagy te. És egyébként is. Ha szeret téged, megérti. Ő a legjobb barátod, rögtön utánunk. – rájuk mosolyogtam.

Tudtam, hogy igazat mondanak. Szerettem volna kettesben lenni Robbal, hogy tudjunk beszélni. Akaratlanul jutott újra eszembe az a majdnem csók. Emlékeztem, milyen érzés volt, mikor arca közelített felém. Egyáltalán nem volt normális reakció tőlem, de mikor produkáltam értelmes reakciót. Szinte magam előtt láttam közeledő ajkait, perszelő tekintetét.

Megráztam a fejem, és felkuncogtam. Dilis vagyok.

- Megmutathatnád majd Robnak mit tanultál ma. – röhögött fel hirtelen Ashley, és pajkos pillantással nézte a lovat.

- Nem hinném, hogy örülne neki! – röhögtem fel én is. Elképzeltem milyen fejet vágna, ha látná milyen ügyetlen vagyok. – Ha megmutatnám neki, otthagyna.

- Szóval tervezel vele valamit? – azonnal abbahagytam a röhögést, és a lányok szemébe néztem. Láttam rajtuk, hogy menten elröhögik magukat. Megrántottam a lovat, mire az vonaglani kezdett alattam.

- Nagyon tréfásak vagytok. Jeremy vár engem, szóval léptem. – belenéztem a szemükbe, villantottam egy csodaszép mosolyt, és elvágtattam.

****

Morgolódva kerestem elő a kulcsomat a zsebemből. Hihetetlen mit ki nem találnak, csakhogy beszéljenek velem. Tudtam, hogy az egész délután lényege az a kis beszélgetés volt. Ismertem már őket ennyire.

Már majdnem elértem a lépcsőt, mikor megtorpantam. Vadul kotorászni kezdtem a zsebemben, de nem találtam. Erőltetnem kellett az agyam, hogy eszembe jusson, a pulton hagytam, és nem vittem magammal. Jeremy nem nézné meg, tudom. De mi van ha mégis? Nem akartam megtudni mi lenne a következménye, így a legjobbra gondoltam. Jeremy nem kutatna utánam, szólna előtte.

Ezzel a gondolattal nyitottam ki az ajtót, és léptem be a sötét nappaliba. Zavart, hogy nem láttam semmit, így ujjaimat végighúztam a falon, a villanykapcsolót keresve. Hirtelen éreztem meg a forró ujjakat a csuklóm köré csavarodni. Torkomból sikoly tört fel, de amint a számra tapadt a másik kéz, abbahagytam. Ziháltam, ez volt az egyetlen hang a szobában. Szerettem volna látni, hogy ki az, de szerencsére támadóm megelőzött. Ujjai lecsúsztak a számról, és fény gyúlt a szobában. Egy pillanatra becsuktam a szemeimet, amjd óvatosan felnyitottam őket. Jeremy állt előttem. Gyorsan pislogtam, de a szemem nem tévedett. Arca valami furcsa fintorba torzult, ahogyan lefejtette rólam az ujjait. Mozgása lassú volt, háta enyhén előre görnyedt. Egy ugrásra kész nagymacskára emlékeztetett.

- Jézusom, a frászt hoztad rám! – förmedtem rá. Ledobtam magamról az ingem. Rám sem nézett, amin meglepődtem. Ilyenkor már rég rám vetette magát. – Jeremy jól vagy?

Szerettem volna közelebb menni hozzám, de ekkor megfordult és egyenesen a szemembe nézett. Teljesen kifordult magából. Szemei vadul csillogtak, szája meg-megmoccant, de hang nem hagyta el azt. Egyet léptem hátra. A látványa megijesztett. Nem értettem miért viselkedik így.

- Magyarázatot akarok, erre! – felemelte a kezét, amiben megcsillant a telefonom. Elakadt a lélegzetem, ahogyan leesett, mi baja.

Megnézte a telefonom, és meglátta. Látta az sms-t Robtól. Éreztem, hogy a mellkasomban valami szúrni kezd. Nem hittem volna, hogy képes erre. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy kémkedett utánam. Szomorúan néztem vele farkasszemet. Nem az a Jeremy volt akit megismertem. Akit én megismertem erre nem lett volna képes.

- Kristen halljam! Mi ez? – hangja csak egy picivel csúszott feljebb, de ezzel is képes volt meglepni. A mindig nyugodt, és kedves Jeremy, most majdnem kiabált velem. Kisfiús arcának nyoma sem volt.

- Egy sms. – feleltem egyszerűen. Szerettem volna kitérni előle, de elkapta a kezem, és a falnak taszított. Mellkasomból kiszakadt a levegő. Éreztem a fájdalmat a hátamnál. Egy pillanatra minden elsötétült, de hamar magamhoz tértem. Ijedten pillantottam fel.

- Ne játszadozz velem, cica! – egészen közel hajolt az arcomhoz, ajkai szinte súrolták az enyémet. Elfordítottam a fejem. – Mi ez?

- A… premieren megkért, hogy beszéljünk valamikor. – hazudtam gondolkodás nélkül.

- Megcsalsz? – kérdezte hirtelen. Egyenesen a szemeibe néztem.

- Nem tennék ilyet!

- Szeretsz engem? – jött az újabb kérdés. Kiutat keresve néztem körbe a kis szobában, de semmi nem jutott eszembe. Újra szemeibe néztem, és most először, félni kezdtem. – Nem kérdezem többször! Szeretsz engem?

- Én… - hangom távoli volt, és halk. Felnéztem, de bár ne tettem volna! Arca még közelebb került az enyémhez, szája torz fintorba csúfult. Erősebben szorította a kezemet, és lökött rajtam egyet. Újból éreztem a hátamnak nyomódni a falat.

Nyöszörögni kezdtem, de nem tért magához. Szinte láttam a szemén a vörös ködöt. Még mielőtt meggondoltam volna magam, kimásztam a kezei alatt, kitéptem a kezem az övéből és a kanapé mögé siettem.

- Nem találkozhatsz vele! – hallottam ekkor elszánt hangját. Tudtam, hogy csak a kanapé van kettőnk között. Legszívesebben nekivágtam volna, ha lett volna annyi erőm. De így csak álltam, és kétségbeesetten karmolásztam a bőr anyagot.

- Nem tilthatod meg nekem! – kiabáltam vissza. Ha ez egy álom lett volna, életem legrosszabb álma lett volna.

- De igen megtiltom! – üvöltött fel ekkor. Láttam, hogy lendül a keze, és én automatikusan hajoltam el előle. Éreztem, hogy valami szeli a levegőt, közvetlenül a fejem mellett.

Majd a csattanást is hallottam. Egyből odakaptam a fejem, de csak a telefonom darabjait láttam. A falra tévedt a tekintetem, amin ott volt a kis tárgy nyoma. Ezt most komolyan nekem akarta vágni?

- Te semmit nem tilthatsz meg nekem! Nem vagy senkim! – üvöltöttem torkom szakadtából.

- A kis görcsnél voltál igaz? Megdugattad magad vele? – nem hittem a fülemnek, és ez arcomra is kiülhetett. Mérhetetlen lenézéssel néztem rajta végig. Tudtam, hogy félnem kéne, vagy elmenekülnöm, ehelyett szemeibe bámultam a világ összes szánakozásával.

- Undorító vagy Jeremy Sumpter! Hánynom kell tőled! – azzal a magabiztossággal amivel kimondtam a mondatom szaladtam el mellette. Tudtam, hogy utánam nyúlt, így mellkasom elé szorítottam a kezem. Bevágtam magam mögött az ajtót, és mielőtt bármi másra gondoltam volna, bevágódtam az autómba, és kilőttem az útra.

Nem tudtom hánnyal szelhettem az utakat, csak az elsuhanó fákat láttam. Bekapcsoltam a rádiómat, és a Maroon 5 ismerős hangja csapott meg. Pont erre van szükségem! Felcsavartam a hangerőt, miközben szabad utat engedtem a könnyeimnek. Nem tudtam felfogni miket éltem át. Akaratlanul néztem a kezemre, amin még mindig ott voltak ujjainak nyomai. Dühömben a kormányt püföltem, de nem segített. Üvölteni, visítani akartam. Ütni akartam azt a férfit, verni, fájdalmat okozni neki. Pont olyat, amit nekem okozott. Újra lepörgettem magamban a képeket, de csak jobban fájt.

Arcomat hirtelen fény borította el. Nem tudtam mit csinálok, csak rántottam a kormányon. Éreztem a hatalmas rántást az autón, és minden erőmet bevetve próbáltam az úton tartani. Hallottam a többi autó dudálást, de nem érdekelt. Minden szabályt áthágva vezettem úticélom felé. Anyám nem fog örülni, mikor megkapja a csekkeket.

Még nevetni sem volt erőm. Rátapostam a fékre. A kerekek megnyikordultak alattam, de nem érdekelt. Kivágódtam az autóból, és remegő lábbakkal mentem az ajtó felé. Az sem érdekelt, hogy nincs rajtam felső, csak mentem a fehér ajtó felé. Amint elértem, felemeltem a kezem.

Hibát követek el?

De mielőtt meggondolhattam volna magam bekopogtam, és szinte azonnal nyílt. Egy döbbent, majd egy mosolygó arccal találtam szemben magam. Nem szólt semmit, csak beengedett. Nagyon ki lehettem borulva, ha még az sem érdekelt, hogy egy fekete csipkés melltartó van rajtam.

- Tudnánk most beszélni? – fordultam hirtelen felé.

És ekkor láthatott meg igazán. Láttam az arcán a csodálkozást, szemeiben a dühöt. Felemeltem a kezem, nem tudom minek. Elé léptem és karjaiba bújtam. Most engedtem szabadjára a könnyeim. Vállam megrázkódott, torkomból valami nyüszítő hang tört fel.

- Rob! – suttogtam kétségbeesve.