8.fejezet

Üdvözlet Földlakók! Itt a várva várt friss! Ez gondolom jó hír, nos... most lehet késelni, kövezni, stb. Ugyanis a friss már csak áprilisban érkezik. Addig itt egy találós kérdés. Nézzétek meg a részlet alatt!-->

****

8.fejezet – Tátongó űr

Felnyögtem, és hagytam, hogy rázza a testem a sírás. Érzetem, hogy hátamon újra és újra végigfut a hideg ezzel is emlékeztetve, mekkora szerencsétlenség vagyok.

Nem érdekelt, hogy ki hallja, hogy bőgök. Semmi nem érdekelt. Átfontam magam a karommal, fejemet a kezemre hajtva sírtam. Képtelen voltam felfogni a veszteséget, a hiányát. Túl sok volt nekem. Nem bírtam megemészteni, pedig már egy hete volt. Magam elé lebegett arca, és újra megrázkódott a vállam. Megráztam a fejem, de nem tűnt el. Legszívesebben felsikítottam volna, de nem tehettem. Helyette behunytam a szemem és vártam, hogy eltűnjön már-már tökéletes arca. De nem történt semmi.

Szomorúságomat felváltotta valami más. A düh és mérges keserű íze. Hagytam, hogy átvegye testem felett az irányítást, és eltűnjön a megszokott érzés. Más volt, egészen más. Végre úgy éreztem, érzek. Csak nem így akartam. Felálltam és a tükör elé sétáltam. Belenéztem, és arcomon fura mosoly jelent meg.

Szemem vörösek voltak az egész napos sírástól, a hajam valami egészen új formát vett fel. Ha Ashley látta volna, egészen biztosan ott helyben szívrohamot kap. De Ash nem volt itt, ahogyan más sem. Újra láttam az arcot, és felnyögtem. Nem tudtam mit csinálok, csak lendült a kezem.

Éreztem, hogy bőröm alatt darabokra törik az üveg, és néhány szilánk beleáll a kezembe. A fájdalom csak kicsivel később jött. Nem szisszentem fel, csak néztem tovább a tükörképem. Nem ismertem magamra. Egy egészen új lány állt velem szemben. Csak a mérhetetlen nagy üresség lobogott zöld szemeimben. Semmi más. Éreztem, hogy újra kicsordulnak a könnyeim, és végigszelik az arcom. Behunytam a szemem és lehuppantam a földre. Kezembe temettem az arcom.

Nem hittem el, hogy valaki, akit alig pár hónapja ismerek, képes velem ilyet művelni. Soha nem tartottam magam érzelgős embernek, de ezek szerint képes valaki így megbántani. Nem tudtam mi bántott a legjobban. Még csak nem is az sms-ek hiánya. Sokkal inkább az ő hiánya. A távolságtartása. A hűvössége. Nem az én Robom volt. Valaki más.

A zsebemben eddig pihenő telefonom rezegni kezdett. Egyből előkotortam és reménykedve kémleltem a képernyőt.

Aztán felnevettem. Nem tudom mi üthetett belém, de nevettem. Mire vártam, hogy majd ír nekem?

Megvan a premier időpontja. Majd hív fel. David.

A képernyő elsötétült, és láttam magam benne.

Percekig bámultam a kis kijelzőt, de nem történt semmi. Tudtam, hogy fel kéne állnom, ki kéne innen sétálnom, és kezdenem kellene valamit magammal. De nem mozdultam. Csak tartottam kezemben a telefont, és bámultam azt.

És hagytam, hogy az eddig tátongó űr még nagyobb legyen, és magával ragadjon.

Annyit éreztem, hogy zuhanok, majd egy halk koppanás, és minden elsötétült.

-         Rob –

Tartottam a kezemben a telefont, és vártam. Behunytam a szemem, és hallgattam a kinti élet zaját. Bárcsak nekem is minden ilyen egyszerű lenne. Megnyomtam a törlés gombot, és újra pötyögni kezdtem.

Ugyan azt az sms-t írtam meg, amit minden nap százszor. És mint mindig, most is kitöröltem, mikor végeztem. Tudtam, hogy el kéne küldenem. Nem volt elég bátorságom hozzá. Magam elé képzeltem csalódott arcán, mikor kiejtette azokat a szavakat. A fájdalom újra átjárta a testem. A pokol legmélyebb bugyraiba kívántam magam.

„Tudod mit? Nem is kell a barátságod! Hagyj engem Robert!” Hangja bezengte a fejem, és egyre hangosabban hallottam. Utáltam magam amiért igent mondtam. Utáltam magam, amiért képes voltam megbántani őt. Őt, akiért bármit megtettem volna. Még ezt is…

Megrezzent a telefonom, és a fülemhez emeltem.

- Halló? – szóltam bele. Reméltem, hogy ő az. Bár miért keresne engem? Elég nyilvánvalóan adta a tudtomra, hogy nem akar már tőlem semmit. Még a barátságomat sem.

- Robert! – egy kétségbeesett, ziháló hang felelt a túloldalról. Felismertem a hangot, és még közelebb nyomtam a fülemhez a készüléket. Nem mintha ez segített volna.

- Ashley, mi a baj? Olyan… - nem fejeztem be, felsírt a vonal túlsó felén. Nem tudtam mit kéne mondanom. Hallgattam, hogy sírás hangja átváltozik fújtatásba.

- Hogy te mekkora egy tahó, bunkó, paraszt vagy! Önző, görény vagy, le kéne vágni a farkad tőből Pattinson! – üvöltötte. Hallottam, hogy mögötte felnevetnek. – Legszívesebben…

- Mi van, Ash? – kérdeztem végül fáradtan. Nem akartam hallgatni, hogy küldd el egy olyan éghajlatra, ami nem is létezik. Egyedül akartam lenni, és le akartam tenni. Nem akartam senkivel sem beszélni.

- Kris… - nem folytatta. Idegesített, hogy csak ennyit mondott, és tudtam, baj van. Elég volt csak ennyit hallanom. Nem szólaltam meg, és ő sem. Kifújtam az eddig bent tartott levegőt, és Ashley felnyögött. – Kristen elájult a lakásán.

- Hogy mi van? – valamiért nem értettem. Nem kattantak a helyére a képek, és nem értettem mi történik.

- Elájult! Összeesett! Elvesztette az eszméletét! – újból felsírt, de pár pillanattal később megkeményítette magát. Ez volt az egyik dolog a sok közül, amiért tiszteltem Ash-t. – Jules talált rá, és hívta a mentőket. Meg minket. És… téged is, csak nem ért el. Az orvos szerint kimerült.

Nem szólaltam meg. Szorosan behunytam a szemem és azt kívántam, bárcsak felébredhetnék és újból a tetőn lennék. Most már tudom, hogy akkor és ott meg kellett volna csókolnom. Nem kellett volna ilyen kis puhánynak lennem.

- Ide tudsz jönni? – hallottam ekkor a vonal túlsó felén a lányt. Nem tudtam mit kéne erre felelnem. Egyszerű lett volna kinyögnöm a kis igent, de akkor valószínűleg lőttek volna a filmnek. Viszont ha Kristenről van szó…

- Megyek! – döntöttem.

****

- Hova mész Rob? – lépett be a szobába Emilie. Nem fordultam meg, folytattam a pakolást. Magamban számoltam hány napot is leszek ott, és a szerint pakoltam. Bár legszívesebben vittem volna mindent, de az kicsit feltűnő lett volna.

Mikor a ciccegések nem halkultak el, behúztam a bőröndöt, felkaptam és megfordultam. Velem szemben állt, csípőre tett kézzel, és várt. Odaléptem elé és ránéztem. Mai napig nem értettem, hogy voltam képes igent mondani Allen kérésére. Valahogy elbírtam képzelni mit fog szólni, mikor megtudja ettől a nőtől, hogy leléptem. Láttam magam előtt az arcát. És újra hallottam a hangját, mikor megkötözött.

„ Rob isteni lesz ez a film. Imádni fogják a nézők, nemcsak azért, mert isteni vagy, hanem a történet miatt is. És persze a csodás Emilie miatt is. Bár van itt még valami, aminek nem fogsz örülni.”

Megráztam a fejem. Nem akartam újra átélni, újra hallani. Előttem Emilie közelebb lépett, kezeit a derekamra fonta és onnan nézett fel rám.

„ Szeretném, ha többet nem lépnél kapcsolatba azzal a hogyishívjákkal… Kristennel. Nem akarom, hogy találkozz vele, csakis Emilie a lényeg. És te. Ha megtudom, hogy kapcsolatba léptél vele, legyen az sms, hívás, vagy személyes. Repülsz. És persze elintézem, hogy soha többet ne legyen egy szereped se. Kell nekem ez a film…”

Minden egyes szavára emlékeztem. Mindenre. Még arra is, hogy utána meghívott egy sörre, és ugyan igent mondtam, de bevertem neki egyet. Arra is, hogy senkinek nem szólt erről a kis „alkuról” egy szót sem. Ez volt az ő és én titkom.

- Robert kérdeztem valamit. – hallottam Emilie hangját. A filém kedvéért, és azért, hogy felejtsek, ő most a barátnőm volt.

- Elmegyek. – feleltem. Nem akartam tovább vesztegetni az időt. Ott akartam már lenni.

- Mikor jössz? – sipító hangjával együtt szívesen kivágtam volna a szobából, de azt hiszem az nem lett volna túl kedves. Így lehajoltam hozzá és megcsókoltam. Egyből megéreztem a számban kutató nyelvét, így gyorsan becsuktam az enyémet, és kiléptem a szobából.

Szinte hallottam, hogy kattog az órámon a másodpercmutató.

- Kris -

Mikor kinyitottam a szemem, még forgott a szoba. De aztán hamar minden a helyére csúszott, és körbenéztem. A szobámban túl sokan voltunk. Óvatosan feltoltam magam ülő helyzetbe, és alaposabban körbenéztem. Jack ott feküdt a kanapémban, ölében Ashel. Kicsivel mellettük a földön Kellan és Nikki voltak. Úgy éreztem magam, mint a forgatásokon. Akkor aludtunk így egymásnál, persze csak poénból.

Szerettem volna felállni, de semennyi erőm nem volt. Visszacsuklottam a párnák közé és bámultam a plafont. Hirtelen nem tudtam, hogy kerültem ide, aztán minden a helyére került. És újból éreztem a szúró fájdalmat. Behunytam a szemem.

Az egész miatta van! Ha nem…

Megráztam a fejem, hátha eltűnik ez a hülye gondolat a fejemből.

Mérgesen kezdtem kutatni a telefonom után, a lehető legkisebb zajt csapva. Persze nem egészen jött össze, Kellan nagyon sokszor megmozdult, de vissza is aludt. Most, hogy jobban megnéztem, mind ruhában voltak. Jack-en öltöny volt, amin ha nem ebben az állapotban lettem volna, felnevetek. Mikor megtaláltam a készüléket, magamra húztam a takaróm, és bekapcsoltam.

Hajnali három volt. Sóhajtottam. Hirtelen ötlettől vezérelve, irdatlan tempóban kezdtem pötyögni a telefonomon, majd kicsit bánatosan, lenyomtam a küldés gombot.

Az egészet miatta csináltam. Ha nem éreztem volna úgy, ahogy, biztosan nem teszek ilyet. De felejtenem kellett, és ezt láttam az egyetlen megoldásnak.

Berregett a kis ketyere, és halkan káromkodtam.

Örülök, hogy írtál, már kezdtél hiányozni. Reggel ott leszek, és elviszlek valahová. Addig pihenj. J.

Mosolyogtam. Édes volt, nem tagadom. Láttam magam előtt az arcát, hogy mosolyog, és issza a sörét. Lehúztam magamról a takarót, és megfogadtam a tanácsát. Ha reggel jól akarok kinézni és tetszeni akarok neki, aludnom kell.

Sajnos nem úgy ment az elalvás, mint terveztem. A sírás rázott álomba, mint egy régi ismerős. Próbáltam küzdeni az álmaim ellen, de nem ment. Ismét Robbal álmodtam.

****

Reggel az első ami feltűnt, hogy egyedül vagyok a szobámban. Odakintről halkan, és gyorsan beszéltek. Jobban mondva vitatkoztak. Kómásan keltem fel az ágyból és evickéltem el a tükörig. Fájt a fejem és szédültem. A szokásos lyuk, ami a mellkasomban tátongott, most mintha picit kisebb lett volna. Úgy éreztem van még lehetőségem, hogy felejtsek.

Tükörképemen legszívesebben felnevettem volna. Szemem alatt csúnya karikák virítottak, a hajam kusza és volt benne egy toll. Kuncogva szedtem ki belőle, majd sétáltam a szekrényem elé. Nem tudtam milyen cuccban kéne várnom Jeremyt. Talán ha megkérném Asht. Bár száz százalékosan biztos voltam benne, hogy nem segítene. Így is sokkal tartozom neki, hogy idejöttek.

Végül egy farmer és egy felső mellett maradtam. Magamra kaptam egy szakadt kardigánt is, hogy ne fázzak odakint. Megigazítottam a hajam, és egy kevés sminket felvittem. Nem akartam túlzásokba esni. Utoljára leellenőriztem magam és felálltam.

Szomorú voltam. De már nem annyira, mint az elején. Tudtam, hogy valahol New Yorkban forgat és boldog. És ez elég volt. Ha a legjobb barátom még, legalább legyen ő boldog.

Elmosolyodtam, bár közel sem volt olyan, mint vártam. És kiléptem a szobából.

Ha az előbb megnyugtattam magam, most minden újra összedőlt. Mindenki egy emberként hallgatott el, és kapták rám a szemüket. Minden olyan lassan történt. Először Őt vettem észre, majd szép lassan mindenki először hol rá, hol rám néz. Aztán felnyögtem.

Éreztem, hogy megtántorodok, és meg kellett kapaszkodnom az ajtóban. Cseppet sem normális reakció volt. Mellkasom fel-le süllyedt, szívem irdatlan tempóban vert. Behunytam a szemem és elképzeltem, hogy nem én állok itt tehetetlenül.

Ha lehet, még szarabbul éreztem magam.

Egy végtelenül hosszúnak tartó másodpercig néztem még a szemébe, majd elfordítottam a fejem. Éreztem, hogy szám fura fintorba változik át.

- Akkor mi megyünk, Kris. Hívj ha van még van valami. – Ash megpuszilt, majd Nik is, és mind a négyen ártatlan tekintettel távoztak. Hallottam, hogy csapódik az ajtó, és valahol kint felbődül pár motor.

Sóhajtottam.

Lépéseket hallottam, de eszem ágában nem volt megfordulni. Helyette hagytam, hogy azok az erős, és régen biztonságot nyújtó kezek átöleljenek hátulról. Ha észnél lettem volna hagyom magam, és belesimulok tökéletes karjaiba, de azt valahol elhagytam New Yorkban. Mint egy őrült ráztam le magamról a kezeit és fordultam vele szembe. Úgy éreztem magam, mint a tébolyodottak. Fújtatva néztem farkasszemet vele. Az agyamban ezer meg ezer kép pergett le, hogyan is ölhetném meg. Vagy tehetnék kárt benne.

- Mit akarsz tőlem? – kérdeztem remegő hangon. Elmosolyodott, persze csak futólag. Ő nem az volt, akit megismertem. Arca sokkal komolyabb volt, szemei valami hideg fényben csillogtak.

- Beszélni. Mint régen. – még egyszer rám nézett, amjd megfordult, és leült egy fotelba. Az agyam kattogott. Végül úgy döntöttem, nem tudok már mit veszíteni. Követtem, és leültem vele szemben.

- Semmi nem lesz már a régi. – morogtam. Amint kimondtam, megbántam. Ma más sokadjára becsuktam a szemeimet és vártam. Nem tudtam mit fogunk kihozni ebből a helyzetből. A tény, hogy hónapok óta először beszélünk, újból feltépte a sebeimet. Ugyan azt éreztem, mint az elmúlt időkben. A lyukat a mellkasomban, ami egyre csak nőtt. Nem akartam oda visszaesni. Szerettem volna ha vagyok olyan erős, hogy kibírjam.

Nélküle.

- Kris én… - ránéztem. Most először. Arca elgyötört volt, és valahogy… más. Szerettem volna ha látja rajtam mit tett. Úgy néztem rá, hogy tudja. Elhallgatott. Mélyeket kellett lélegeznem, hogy ne sírjam el magam. – Jól vagy?

- Nem. Kicsit sem. Legszívesebben… - küzdöttem. Szerettem volna mindent elmondani neki, hogy mik történtek velem. Pont, mint régen. Egy igazi, barátias beszélgetést, kinyitni két sört, és átdumálni a napot. De ez nem az a Rob volt.

- Tudod, hogy nekem elmondhatod! – ez volt az a pont, amit már nem bírtam.

Felálltam és egyenesen elé sétáltam. Nem érdekelt, ahogyan az arcomat nézte, az sem, hogy látta sírok. Csak a bizsergő tenyerem érdekelt, ami arra ácsingózott, hogy felképeljem. Már épp elérte volna az arcát, mikor elkapta a csuklóm és maga felé rántott. Romantikusnak találtam volna, ha nem ráz a sírás. De így nekidöntöttem a fejem a mellkasának, és kevéske erőmmel kezdtem püfölni.

- Sss! Kris, itt vagyok! – nem hallottam tisztán miket mondott. Éreztem megnyugtató simogatását pont, mint a tetőn. Felnéztem.

Túl közel volt. Vészesen kevés hely volt az arcunk között, és nem segített, hogy a számat nézte. Nyeltem egyet, és szemem lesiklott a szájára. Tökéletesen ívelt ajkai hívogattak, szinte kiabáltak, hogy csókoljam meg! Újból a szemeibe néztem, amik már egészen máshogy csillogtak. Láttam benne a tüzet, amit annyira szerettem. Félig behunyt szemmel hajoltam hozzá közelebb. Éreztem, hogy ajkaim elnyílnak és engednek a csábításnak.

Semmi nem érdekelt.

Illetve egyvalami igen. Anyám egyre hangosabban kiabált nekem, ami egyre bosszantóbb lett. És mielőtt megtörtént volna az, amire már egy ideje vágyom, életem tönkretevője belépett. És mi abban a pillanatban szétrebbentünk.

Zavartan túrtam bele a hajamba.

- Kristen, valami Jeremy álldogál az ajtó előtt. És ha te nem mész ki, majd megyek én. – rám kacsintott, én meg elpirultam. Szemeim Robra siklottak, aki ebben a másodpercben tért magához. A tűz, amit a szemében láttam eltűnt, helyette valami más vette át a helyét. – Oh, Robert! Milyen rég láttalak!

Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott. Néztem hűlt helyét, közben megpróbáltam kizárni a gondolatot, hogy Rob, akit el akarok felejteni előttem állt, és Jeremy, aki segíthet, hogy elfelejtsem, pedig kint.

- Nekem… mennem kell. – erősen megnyomta a kell szócskát, és elment mellettem. Válla súrolta az enyémet, mire megpördültem, de csak az ajtó csapódását hallottam. Harapdáltam a számat, hátha segíthet, de semmi. Utáltam magam amiért utána futok.

Elfutottam Jeremy mellett aki utánam kiabált. Láttam, hogy Rob beül a kocsiba, és indít. Nem tudtam mi ütött belém, de elé ugrottam és mindkét tenyeremmel a kocsi orrára csaptam. Azonnal fékezett, és dühöngve szállt ki az autóból. Egyenesen elé sétáltam, és dobbantva megálltam előtte.

- Beléd meg mi a franc ütött? Ha csak kicsit is később jössz, elgázollak! – rámosolyogtam, majd megöleltem. Szerettem volna utoljára érezni őt, mielőtt elmegy, és minden olyan lesz, mint előtte. Hagytam, hogy körém záródjanak karjai, majd elléptem előle, és hátat fordítottam neki. Nem akartam látni, hogy elmegy. Kényelmetlenül sétáltam Jeremy elé, aki értetlen képpel bámulta a távolodó autót.

Tulajdonképpen boldog voltam. Tudtam, hogy Rob és köztem nem működhetett volna a dolog. Azzal is tisztában voltam, hogy meg vannak kötve a kezei. Boldog lesz nélkülem is. Mindig lesz köztünk valami. Néztem a távolodó autót, és átöleltem Jeremy derekát. Lenézett rám és mosolygott.

- Ki volt ez, Kris? – kérdezte tőlem. Nem hallottam féltékenységet a hangjában, ami jól esett.

- Egy barátom. – lassan lépkedtünk a kihalt utcán, továbbra is egymást ölelve. – Na, mit csinálunk ma?

- Tulajdonképpen arra gondoltam mi lenne ha… - megállított, és szembefordított magával. Most először néztem rajta végig. Olyan szemmel. Kénytelen voltam beismerni magamnak, de helyes volt. És rettentő kedves. Megnyerő mosolya ott volt az arcán. Keze elindult felém és elhúzott egy kósza tincset. – Ma nagyon szép vagy.

Rob gondolata már nem volt a fejemben. Szarul is érezhettem volna magam, amiért „megcsalom”, de nem tettem. Ő Emillie-vel van, én meg…

Szégyenlősen felnéztem és a szemünk találkozott. Egyik keze felsiklott a gerincem mentén és megállapodott a tarkómnál. Mélyen a szemembe nézett, majd rám mosolygott. Egyre csak közelítő ajkait tudtam nézni. Végül megadtam magam. Ajkai az enyémre nyomódtak és szenvedélyesen csókolni kezdett. Ajkaim szétnyíltak és megéreztem számban a nyelvér. Nyelvünk vad csatát vívott. Érzetem gyomromban a bizsergést, és már ennyitől elvesztettem a fejem. Kezei végigsiklottak rajtam újra és újra. Az én kezem mellkasát cirógatta.

Percekig becézgettük egymást. Zihálva váltunk el egymás szájától, és döntöttük a homlokunkat a másikénak. Kipirultan mosolyogtam rá. Láttam a szemében a boldogságot. Nem tudtam elhinni, hogy pár órával ezelőtt a keserűség szó szerint lenyomott. Úgy éreztem képes vagyok újra szeretni és boldog lenni.

Mosollyal az arcomon közlekedtem egész nap, oldalamon Jeremy-vel.