11.fejezet

Sziasztok! Bocsánat a késésért, de a családdal töltöttem az elmúlt napokat. Szerintem senkinek nem hiányoztam. :) Nem hinném, hogy sokan leültek a gép elé, azzal a gondolattal, hogy elolvassák a következő fejezetet. Mindenki pihent, amit megértek. Én is így tettem. De most ideje olvasni! :)

****

11.fejezet – Kalitka

Nem tudom melyik tény ijesztett meg jobban. Az, hogy Jeremy bármelyik percben ránk törhet – márpedig tudom, hogy megtenné -, vagy az, hogy Robbal félelmetesen jól el tudok beszélgetni. Mintha a lényem lenne. Tökéletesen megért, tökéletesen kiegészít. Minden lány álma. Egy barát, aki ott van, ha kell, egy ember, akinek bármit elmondhatsz, egy társ…

Csak nekem jutott ki a rosszból. A tudat, hogy egy kattogó bombával éltem eddig együtt megrémisztett. Már az elején rá kellett volna jönnöm. De én vakon mentem utána, követtem bárhova. Másik Jeremy volt. Nem az, akit én megismertem. Az én Jeremym kedves, aranyos, megértő. De ez…

Újból elfogott a hányinger. Legszívesebben ott ütöttem volna, ahol csak érem, de se erőm, se bátorságom nem volt hozzá.

-   Kris? – hallottam egy bársonyos hangot. Felnyitottam a szemeim, és egyből az övéibe akadtam. Fejem a vállán pihent, így arcunk csak pár centire volt a másikétól. Régen ez megrémisztett, de most boldogsággal töltött el. Velem volt, és csak ez számított. Nem érdekelt más.

- Igen? – csak nekem tűnt mélynek a hangom?

- Most mihez kezdesz? – szegezte nekem az egyik legfontosabb kérdést. Eddig mindenről beszélgettünk, csak erről nem. Elmondtam neki a történeteket, ő meghallgatott. Szóba jött a forgatás, a filmek, az életünk. De ez a rész valahogy kimaradt. Nem tartottam lényegesnek. Nem akartam róla beszélni. Nem akartam, hogy téma legyen Ő.

- Hát… - beharaptam a szám. – Nem lenne baj, ha itt aludnék? Késő van, és nem akarok…

- … hazamenni. – fejezte be helyettem. Elmosolyodtam, és újból nekidőltem. Szorosan a mellkasához bújtam. Biztonságban éreztem magam. – Nyugodtan maradj. Aludhatsz a szobámban. Én kint alszom.

- De ha ez baj, akkor hazamegyek. Most ezen ne múljon! – nem akartam teher lenni számára. Eddig is csak bőgtem, és kiabáltam, levezetve rajta a dühöm. Még most is szégyelltem magam.

Maga felé fordított, kezeivel tartott engem, különben orra buktam volna. Megint azt az elszánt tekintetét vette fel, amit annyira tiszteltem benne. Egy rossz szava nem volt. Nem szidta Jeremyt, csak hallgatott.

- Kristen! Soha nem küldenélek el, érted? – ezzel a lendülettel kapott fel engem, és cipelt be a szobájába. Nem volt időm körbenézni, szemeim egyre csak lent ragadtak, úgy kellett őket felküzdenem.

Egy puha és meleg takaró vett körbe. Behunytam a szemeimet, és elképzeltem, hogy Rob betakar. Erőltetnem kellett az agyam, hogy rájöjjek Jeremy mikor csinált velem ilyet. Soha nem volt velem ilyen figyelmes. Akaratlanul kezdtem el összehasonlítani Jeremyt Robbal. De semmi közös nem volt bennük. Tűz és víz voltak.

Hamar elnyomott az álom ebben a melegben. Biztonságban éreztem magam, tudtam, hogy itt nem találhat meg. És ha meg is találna itt van nekem a személyi testőröm. Másnál nem is lehettem volna nagyobb biztonságban. Arra a gondolatra, hogy most Rob alig egy szobára van tőlem, megnyugtatott. Nem gondoltam semmi másra és másra. Csak arra, hogy visszakaptam a legjobb barátom. Nem számított semmi.

-                     Rob –

Halkan csuktam be magam mögött az ajtót, és ugyan olyan halkan lépkedtem át a házon. Tudtam, hogy alszik, mégsem akartam zajt csapni. Szerettem volna, ha kipiheni magát a történtek után.

Pokoli dühös voltam. Legszívesebben elmentem volna hozzá, és addig püföltem volna, amíg nem könyörög az életéért. De nem csak rá voltam mérges. Hanem magamra is. Meg tudtam volna akadályozni. Csak szólnom kellett volna neki. Hiszen tudtam, mit művelt az előző barátnőivel. Elcsesztem, de már nem tudtam visszacsinálni. Helyette a saját gödrömbe menekültem, egy sörrel a kezemben. Bevackoltam magam a kanapéra, és meredtem a sötét képernyőre.

Kris totál kivan. Elég volt egyszer végighallgatnom, és tudtam, teljesen meg van rémülve. Látszott a szeméből, a mozgásából. Minden apró kis zajra felkapta a fejét. Senkinek nem kívántam ezt. Magam előtt láttam a történteket. Elképzeltem Kris rémült tekintetét, mikor a telefon elsuhan mellette.

Újból elárasztott a düh, és ez ellen tehetetlen voltam. Előhalásztam a telefonom, és megnyitottam a bűnös üzenetet, egésznek okozóját. Pedig én csak látni akartam. Megóvni ettől az egésztől, mégis én uszítottam rá.

Elkeseredetten pötyögtem be a számot, amit már olyan jól ismertem. Alig csörgött kettőt, és felvette. Az ismerős hang megnyugtatott, és ettől úgy éreztem, nem vagyok annyira rossz.

- Baj van, Rob? Késő van, ilyenkor már aludnod kéne. – ezen a mondatot rossz kedvem ellenére is mosolyognom kellett. Anya soha nem fog megváltozni.

- Krissel történt egy kis baleset. – nem tudtam, hogyan kéne fogalmazni. Végülis nem verte meg, csak terrorban tartja. Nem tudom melyik lenne jobb.

- Jézusom! Ugye nincs semmi baja! Kórházban van? – rémült hangja újból őt jutatta eszembe.

- Nem, csak… - elkeseredetten meséltem el neki a történteket. Szerettem volna éreztetni vele, hogy az én hibám, de első próbálkozásomnál befuccsolt ez a terv. Átlátott rajtam.

- Azonnal fejezd be, Robert! Nem a te hibád volt. Tudtuk, hogy egyszer előjön az igazi énje a fiúnak. Csak idő kérdése volt. Nem hibáztathatod magad! Kristennek szüksége van rád! Maradj vele! Ezt akarja ő is! – magabiztos volt a hangja, és ez újbóli erővel áradt szét bennem.

Amint letettük a telefont, végigdőltem a kanapén, és leoltottam a villanyt. Igaz van, vele kell lennem. Én nem hagyhatom el. Kell most neki egy biztos pont. Ezzel a gondolattal hunytam be a szemem, és vártam, hogy az álmok mezeje elnyeljen. De csak nem jött, viszont valami más igen. Hirtelen rázta meg a lakást egy éles sikítás. Egyből felültem, és éberebb lettem. A csukott ajtó mögött zihálás váltotta fel a sikolyt, majd szaggatott nyögdécselés. Akaratlanul ültem fel, és néztem az ajtóra, majd mielőtt meggondolhattam volna magam, felálltam és odasétáltam. Halkan nyomtam le a kilincset. A szobában fülledt levegő volt, halványan besütött a hold fénye, így tisztán láttam a meseszép arcot.

Arca nyúzott volt ugyan, és verejtékezett, de még most is káprázatos volt. Kevés olyan szép lányt láttam, mint ő. Mielőtt visszaszívhattam volna ezt a baromságot, újból felsikított, ezzel egyidejűleg felült az ágyban, szemeit rám szegezte. Majd mintha nem is látott volt, elsírta magát. Odasiettem hozzá, és melléültem, kezeimmel átöleltem vállát, hagyva, hogy rajtam sírja ki magát.

- Annyira… sajnálom! Bőgő… ma…masina vagyok! – ha nem ez lett volna a helyzet, ami most vele volt, egészen biztosan elnevettem volna magam.

- Ugyan már! Nekem is vannak rémálmaim. – nem hazudtam akkorát, mint vártam. Valóban, mióta nem beszéltünk, sokszor gyötörtek rémálmok.

- Komolyan? – emelte rám hatalmas szemeit. Picit olyan volt, mint egy kisgyerek. Arcán várakozás ült, szeméből az utolsó könnycsepp is kifolyt. – Például mi?

- Hát… hogy elveszítelek. – szerettem volna nem túl nyálas lenni, így a szemébe néztem. Egy pillanatig felvonta a szemöldökét, majd szorosabban hozzám bújt. Igyekeztem nem túl feltűnően magamba szívni illatát, ami már olyan megszokottan bódított el.

- Nem fogsz. Ígérem! – suttogta a sötétségbe.

Percekig ültünk így, és mikor légzése egyenletes lett, óvatosan visszafektettem. Némán néztem arcát, ami most nyugodt volt, és halványan mosolygott. Nem szívesen léptem el mellőle. Még utoljára ránéztem, majd elindultam az ajtó felé. Már éppen becsuktam, mikor egy halk hang szólalt meg mögülem. Mosolyogva fordultam felé.

- Ne menj el! – kérte, egyik kezét felém nyújtotta. Készséggel léptem oda hozzá, és szorítottam meg ujjait.

Óvatosan, nehogy még jobban felébredjen csúsztam be mellé, és húztam magunkra a takarót. Kris meleg teste hozzám dörgölőzött, és a lehető legintimebb helyzetbe tornázta magát. Egyik lábát átvetette csípőm felett, így szó szerint odaláncolt maga mellé. Egész testével rám dőlt, kezeivel átfogott engem, ujjait a hajamba fúrta. Mélyeket kellett lélegeznem, nehogy felnyögjek, miközben kényelmesen elhelyezkedett rajtam.

Legvadabb álmaimat is felülmúlta, mikor légzésünk eggyé vált, és ő elaludt rajtam. Elképzeltem már milyen lehet, ha mi együtt alszunk, de ez egészen más volt. Mindig tudtam, hogy ő több nekem, és ez be is bizonyosodott, mikor testem odalent életre kelt. Szerettem volna felébreszteni, és reggelig csak szeretkezni vele, de ez se az ő nézeteivel, de a helyzetével nem lett volna okos dolog.

Mégis mérhetetlenül boldog voltam, már csak ettől is. Az enyém, csak az enyém. Mégha csak egy éjszakára is.

-                     Kris –

Ez volt életem egyik leggyönyörűbb éjszakája. Tudtam, hogy mosolyogva nyitom fel a szemeim, és ettől még boldogabb lettem. Soha életemben nem voltam ennyire boldog, mégis, valami odabent nyomasztott.

Mikor felnyíltak a szemeim, először nem értettem miért fáj mindenem. Aztán a képek szép lassan bevillantak. Még ezen a puha matracon is éreztem, hogy a hátam egy merő görcs, a kezem meg sajog, mint a szemét. Káromkodva tornáztam fel magam ülő helyzetbe, miközben magamba olyan helyre átkoztam Jeremyt, amit senki nem akar megismerni.

Hirtelen gyorsasággal fogott el a hiányérzet, és most, hogy jobban szétnéztem, meg is értettem miért. Tökéletesen emlékeztem, hogy megkértem Robot aludjon velem. És arra is, hogy milyen rettentő kényelmes volt rajta aludni. Erre a gondolatra fülig elpirultam, és örültem, hogy nincs bent a szobában. Mint egy holdkóros tapogattam meg a helyét, ami még langyos volt. Elmosolyodtam a gondolaton, hogy kimászik mellőlem, közben engem néz.

És valamiért fel is pörgetett.

Vigyorogva szálltam ki az ágyból, és kaptam fel a földről egy pólót. Ahogyan felhúztam, Rob illata beszállt a fejembe. Mindenhol az ő illatát éreztem, és ezen nem is akartam változtatni. A nadrágom után kutattam éppen, mikor hangokat hallottam a nappaliból. Két férfihangot.

Odaléptem az ajtóhoz, és kinyitottam azt. Szinte éreztem, hogy a lábam gyökereket ver a talajba.

-                     Rob –

Egy erőteljes kopogás rázta meg a csöndet, mire a számon kétféle nem éppen szép káromkodás távozott. Még arra sem vettem a fáradtságot, hogy felvegyek valamit magamra. Morogva csoszogtam el az ajtóig, és mikor már tizedszer dörömböltek rajta, lassan szélesre tártam. De abban a pillanatban, mikor felnéztem, legszívesebben becsaptam volna. Egyenesen az orrára.

Eddigi rosszkedvem semmi volt a mostanihoz képest. Nem volt kedvem elképzelni most milyen fejet vághattam. De ha csak azt nézzük, ami most bennem játszódott le, volt róla sejtésem.

Egész belsőm vad remegésbe kezdett, kezeim önkéntelenül szorultak ökölbe. Szemeim összeszűkültek, így most egy kis résen át láttam a rusnya pofáját. És Kris képes volt megcsókolni, vagy lefeküdni vele. Ezt a látványt egyik lánynak sem kívántam.

- Igen? – kérdeztem, mikor magamra erőltettem egy számomra unott fejet.

Beljebb hajolt, én megragadtam az ajtót, és beljebb hajtottam. Nem volt kedvem, hogy megnézze hol élek. Kezei rászorultak az ajtófélfára.

- Kristen itt van? – kérdezett vissza cseppet sem barátságosan.

- Ki kérdezi? – nem volt kedvem ezt a játékot játszani, de azt sem akartam, hogy Kris kijöjjön, és meglássák egymást.

- Ehhez semmi kedvem nincsen, öcsém! Vagy megmondod, hogy itt van e, vagy… - nem fejezte be, csak még jobban rászorított a fára. Idegesen megdörzsöltem a tenyerem, és megforgattam a szemem.

Hülye fasz!

- Mint látod, nincs itt! – ezzel letudva a témát, kezeim automatikusan nyúltak a kilincsért.

- Rob? – érkezett egy vékony, és bizonytalan hang mögülem.

Egyszerre fordultunk oda a sráccal. Az eddig látványom félreérthette őt, de a mostani egyenesen tudtára adhatta a megnemtörtént dolgot. Kristenen csak az én egyik pólóm volt, lábait nem fedte semmi, csak a combközépig érő anyag. Hallottam, hogy mögöttem felmorog, így megpördültem és közéjük álltam.

- Fasznak nézel, öcsém? – dühödt hangját hallva Kris mögém lépett, kezeit az enyémekre kulcsolta. Testemben szétáradt a nyugalom, ugyanakkor mérhetetlen idegesség is.

- Nincs szükség ilyen fajta beszédre. Menj el! – szerettem volna megfordulni, és Kris szemeibe nézni, de szabad kezem egy erős kéz kapta el.

Ijedt sikítás rázta meg a kis szobát. Alig fogtam fel mi történt, szinte csak képekben láttam az egészet. Kris egy pillanat alatt állt be közénk, arcán rémület ült, szemeiben tiszta méreg. Jeremy keze lehullott rólam és egyenesen barátnőjére meredt.

- Kristen, gyere, hazamegyünk! – ha kérdésben tette volna fel, akkor sem lett volna szimpatikusabb.

- Kris? – kérdeztem várakozásteljesen.

Megfordult, a földet nézte, nem nézett rám. Nem mertem hozzányúlni, féltem, ha megteszem, Jeremy megveri otthon. Mikor én már nem leszek útban. Megvártam, míg felnéz. Szemeiben a kétségbeesés mellett az elszántságot láttam.

- Nem lesz semmi baj, Rob! – megölelt, de éppen csak súrolva.

Mikor kiléptek az ajtón, a hiányérzete átvette a helyét, az eddigi haragomnak. Szerettem volna magam mellett tudni. Biztonságban. De így, hogy tudom, bármi történhet, csak rosszabb volt. Percekig néztem a csukott ajtót, majd egy idő után kifújtam a bent tartott levegőt. Tudtam, hogy ma még láthatom, és ez megnyugtatott. Egy időre.

- Kris –

Szinte remegett a gyomrom és egész testem, mikor kitárta előttem az ajtót. Odabent minden sötétségbe burkolózott pont, mint tegnap. És ez cseppet sem volt megnyugtató. Sőt. A lehető legtávolabb sétáltam tőle, és besiettem a szobába, amit azonnal magamra zártam. Szerettem volna Robbal lenni, nem pedig egy időzített bombával. De persze ez lehetetlen volt.

- Kris, gyere ki, beszélnünk kell! – nyugodt hang volt, nem olyan, amire vártam. Néztem az ajtót, miközben azon tipródtam okos dolog lenne e, ha kinyitnám azt az ajtót. – Kérlek!

Sóhajtottam, és kinyitottam. Félig kinéztem, majd mikor elég bátorságom volt, kiléptem. A kanapén ült, és engem nézett. Meglepett a változás, amit rajta láttam. Egészen más volt, mint Rob házában. Az akkori félelmem elpárolgott, és most úgy éreztem, végre ugyan olyan, mint volt. Ő a régi Jeremy volt.

- Szeretnék bocsánatot kérni. Én nem ilyen vagyok, Kris! – közelebb jött hozzám, én maradtam ott, ahol voltam. Óvatosan fogta meg a kezeimet, és nézett mélyen a szemembe. – Adj még egy esélyt! Megmutatom milyen vagyok!

Felvont szemöldökkel méregettem, és mikor láttam, hogy kezd megtörni, elmosolyodtam.

****

Nem tudom miért döntöttem így. Nem tudom miért voltam képes neki új esélyt adni. De képes voltam rá, amit senki nem mondhatott el magáról. Nyilvánvalóan hibát követtem el ezzel a döntéssel, de így tanulhatok a hibámból. Nem szerettem már Jeremyt.

- Azt hittem az volt a szerelem. De tévednem kellett mikor a szemébe néztem. Ő… nem az a férfi, akivel el tudom képzelni az életem. Aki képes lenne engem és a családunkat védeni. Nekem egy olyan férfi kell, aki mellettem áll mindig. Akire rábízhatom az életem. – töprengve álltam meg egy pillanatra, majd néztem oldalra. – Ez túl nagy kérés?

Felnevetetett, pont, mint vártam. És kénytelen voltam én is elmosolyodni.

- Te soha nem fogsz megváltozni Kris! – röhögött fel, és átkarolt. Élveztem meleg kezét a derekamon, így nem ráztam le. Sőt, hozzá bújtam, és beszívtam illatát.

- Ha megváltoznék nem tetszenék neked már, igaz? – kérdeztem mosolyogva. Éreztem, hogy egy pillanatra megfeszül. Szememmel oldalra sandítottam. Arca lángra lobbant, szemei valahová messzire rávédtek.

Még szélesebben mosolyogtam. Soha nem láttam még ennyire zavarban és ez tetszett. Végre egy pont, ami emberi. Élveztem a naplementében való sétálást vele. Szerettem ha csak sétáltunk, és nem szólaltunk meg. Senki mással nem lettem volna képes erre, csak vele. Ő egészen más volt, mint bárki más, akivel eddig találkoztam.

- Mondanom kell még valamit. – jutott hirtelen eszembe. Nem tudtam, hogyan fog reagálni arra, amit mondani készültem. De tudtam, hogy megérti. – Elutazunk.

Egy pillanatig hallgatott, majd vett egy mély levegőt, és kinyitotta a száját.

- Gondolom vele. – szinte láttam az agyában a képeket, hány féle módon öli meg Jeremyt, vagy magát. – És hova?

- Hát… öhm… igen. Európába. Síelni. – lesütöttem a szemem. Megszorította a kezem, tudtam szeretné, ha felnéznék.

- Semmi baj. Megleszek nélküled. Érezd majd jól magad. – becsuktam a szemem. Nem tetszett ez a hangnem. Valahogy más volt, mint délután.

Éreztem, hogy közelít felém, éreztem teste melegét. Ajkai óvatosan érintették az arcom, mire egész testemben végigfolyt valami meleg, és kellemes. Nem tudom meddig hagyhattam csukva a szemem, de mire kinyitottam, egyedül álltam a fák rengetegében.