12.fejezet ( Első rész )

Meghoztam az új fejezet első részét! Nagyon örültem a sok kominak, amit kaptam. Hát igen, kicsit bonyolult lett a vége, de már nem tudtam rajta változtatni. Kris az előző fejezet végén Robbal beszélgetett. A mostani fejezetből kiderül miért ment vissza Jeremyhez Kristen. Kellemes olvasást!

****

12. fejezet – Európa varázsa

(Első rész)

Az egész környék az én nevetésemtől zengett, és cseppet sem zavart. Önfeledtem nevettem, miközben Jeremy csak kattogtatta az fényképezőt. Mióta itt voltunk csaknem ezer képet készített, a legtöbbet rólam. A tájjal nem törődött, szerinte én szebb voltam.

- Hagyd már abba! – nevettem tovább, és megpróbáltam elkapni a kezét, hogy elvegyem tőle a gépet. De ő a feje fölé emelte a kezét, így esélyem sem volt elérni azt.

- Kicsi vagy te ehhez. Nem vagy más, mint egy pöttöm manó! – Jeremy nevetése mellett az enyém lassan halt el. Olyan érzésem volt, mintha egy hatalmas gumó lenne a torkomban és a gyomromban is. Egy pillanatig szerettem volna nem érteni, de sajnos sikerült felfognom a szavak értelmét. – Jól vagy?

- Igen, csak… - belenéztem a szemeibe, és úgy döntöttem nem számít. Attól, hogy Rob így hívott engem, az nem akadálya annak, hogy Jeremy is így hívjon. Felmosolyogtam rá, és kikaptam a kezéből a fényképezőt.

- Hé! Te kis csaló! Nem ér bevetni a színészi képességeidet! – elkapta a derekam és a hóba döntött. Fölém gördült, ajkai csak pár centire voltak az enyémektől. Belenéztem a szemébe, amiben csak a magabiztosságot láttam. – Szeretlek!

Nem tudtam megszólalni, helyette behunytam a szemem. Hagytam, hogy megcsókoljon, de a várva várt érzés helyett, megint csak a lyukat éreztem a mellkasomban. Már kezdtem hozzászokni, hogy Jeremy érintése nem hasonlít… egy másik érintéshez. Ettől függetlenül visszacsókoltam, és minden érzelem nélkül kutattam a fejemben, hogy legalább egy picit élvezzem. Mikor rábukkantam a keresett személy arcára, felsóhajtottam.

Máris jobb volt.

-         Rob –

- Jól értettem, te komolyan el akarsz repülni Európába? – kérdezte Nik miközben érdeklődve méregetett engem. Ashley is hasonlóféleképpen nézett, csak ő még a fejét is oldalra billentette.

Tudtam, hogy meg fognak lepődni a kérésemre, de azt is tudtam, hogy velem jönnének. Kellan rajongott az ötletért, hogy elmenjünk nyaralni, ami jó hír volt, mert egyedül ő reagált így.

- És ennek semmi köze ahhoz, hogy Krisék is Európában nyaralnak? – jött az újabb kérdés, csak most Jacksontól.

- Ugyan már, srácok! Attól, hogy ők ott vannak, mi miért ne mehetnénk oda? – kérdeztem, de éreztem, hogy nem hisznek nekem. Én se hittem volna el, ha csak úgy valaki kijelenti, hogy utazzunk el, pont oda, ahol a hőn áhított nője van. A barátjával.

- Szóval. Ha jól értem, elutazunk Európába, véletlenül sem oda, ahol ők vannak, csak úgy nyaralni, igaz? – Ashley egészen közel lépett hozzám, és azzal a bizonyos „mindent tudok rólad, ne hazudj nekem” tekintetével nézett rám.

Nyelnem kellett egyet. Senki nem élte még túl ezt a nézést.

- Hát, öhm… - nem jött ki ép eszű magyarázat a számon, és tudtam, túl sokáig hallgattam.

- Oh, Istenem, Robert! Tudtam! – beletúrt a hajába, tett előttem kört, majd megállt előttem, és a mellkasomra bökött. Mögötte a többiek is febődültek, Kellan csak röhögött, de a többiek vádlón néztek engem.

- Figyeljetek, ez… bonyolult. – leültem a legközelebbi székre, és elkeseredetten végignéztem a barátaimon. Mind ugyan azzal a tekintettel néztek végig rajtam. – Ez most nem rólam szól. Hanem Krisről. Nem szereti azt a férfit, és…

- Mit akarsz tenni Rob? – Jackson nyugodt hangja átszelte a szobát. Ránéztem, és tudtam, hogy a követező mondatai fájni fognak. – Kris maga választotta ezt az utat. Tudja mit tesz vele Jeremy, de ő ezt akarja. Nem fog már soha úgy tekinteni rád, mint a baleset előtt. Szeretett téged, de az emlékeivel az érzései is eltűntek. Hagyd őt!

Jackson szavai pofonként értek. Mélyeket lélegeztem, nehogy elveszítsem a fejem. Hallottam, hogy a többiek pusmognak, de nekem csak az előbbi szavak jártak az eszemben. Talán igaza van, és a döntése nem én vagyok. De tudtam, hogy Kris egy jobb életet érdemel, és sehogy sem akartam elfogadni a döntését.

Felnéztem, szólásra nyitva a számat, de barátaim megelőztek.

- Jól van Rob. Veled megyünk. – bólintott Ash. Arcomra széles mosoly ült, de semmi nem jött ki a számon. Helyette én is bólintottam.

- Ez az! Irány Európa! Még soha nem hagytam el az USA-t! – kurjantotta Kellan. Nikki megütközve nézett rá, miközben én és a többiek jókedvűen nevettünk.

- Uh! Miért pont mi? – sóhajtott Nik, és még jobban nevettünk.

-         Kris –

- Kérlek, csak még egy fotót! – kért meg újból egy lány, arcán édes mosoly, aminek nem tudtam ellenállni. Bólintottam, és mellé térdeltem.

Hallottam, hogy kattognak a gépek. Nem éppen így terveztem az ebédelést, de nem tudtam nemet mondani ezeknek a lányoknak. Jeremy-t a szemem sarkából figyeltem. Minket nézett, de nem mosolygott.

Fél órára rá tudtam csak elszabadulni, első utam Jeremyhez vezetett. Megálltam előtte, nekidőltem mellkasának, onnan néztem fel rá.

 - Sajnálom, nem akartam, hogy idáig eltartson. – megpróbáltam megsimogatni az arcát, de elkapta a csuklóm, és megszorította azt. Újból elfogott a páni félelem, pont mint azon az estén. Ijedten néztem fel dühödt szemeibe.

- Legközelebb ne bohóckodj ennyit. – morogta. Megfogta a kezem, rendesen, és már kevésbé szorítva, majd egy asztal felé lavírozott.

Egész ebéd alatt nem szólt hozzám, csak morogva evett, és még csak rám sem nézett. Én meg azon töprengtem, ha ez neki bohóckodás, hogy fogja kibírni a fotósokat, akik egész életünkben a nyakunkon lesznek.

Csak piszkáltam a kaját, nem tudtam belőle enni, bármennyire is gusztusosan nézett ki. Szerettem volna kimenni a friss levegőre, és egyedül lenni, de nem akartam bajt sem magamnak. Az igazság az volt, hogy féltem Jeremytől. Megint. Bármennyire is szerettem volna megszabadulni tőle, nem mertem. Féltem, hogy zaklatna, vagy esetleg bántaná Robot. Ha elhagynám egészen biztosan rá kenné az egészet.

Sóhajtottam, ő pedig ebben a pillanatban mordult fel. Ránéztem, szemei mögém néztek. Követtem a pillantását, és elakadt a lélegzetem.

Egy kisebb csapat érkezett, élükön Vele. Mindenki ott volt. Ash és Nik karba vetve álltak, méregdrága ruhájuk kirítt a tömegből. Kellan és Jack vették őket közre, szemeik nem állt meg a tömegben, végig kutattak minden asztalt, de valahogy éreztem, hogy csak engem kereshettek. Nem tudom mit éreztem mikor ránéztem Robra, de egészen biztosan nem pozitív volt. Nem tetszett, hogy derült égből érkeztek, miközben egész végig kerestek valakit. Az sem tetszett, hogy pont ide kellett jönniük „nyaralni”. Mérgesen fordultam vissza, és néztem rá félve Jeremyre.

- Miért kell ezeknek, pont itt lenniük? – most az egyszer értettem vele egyet. A célom azzal, hogy idejöttünk az volt, hogy felejtsek. És gondolkodhassak. És cseppet se könnyítette meg a dolgom Rob csipet csapata.

Bosszantott a tudatlanság, és a tehetetlenség. Szívesen odamentem volna, de akkor egészen biztosan kikelt volna magából. Így csak ültem, és őket bámultam. Pontosabban őt. Nem nézett fel, és nem beszélt a többiekkel. Egy vastag pulóver volt rajta, semmi különös. De még így is bámulatosan festett.

Örültem annak, hogy itt vannak, de valahol dühös is voltam. Csak nem tudtam mire. Épp mikor elfordítottam volna a fejem, ő felnézett és egyenesen rám emelte tekintetét. Úgy éreztem megsülök, vagy felrobbanok attól, ahogyan nézett. Soha nem nézett még így rám. Vágyakozva, ugyanakkor édesen pislogott rám, miközben ajkai mosolyra húzódtak. Éreztem, hogy elpirulok.

- Na jól van, indulás. – szólalt meg ekkor Jeremy. Rákaptam a tekintetem, de már felállt és mellém lépett. Megragadta a kezem és felhúzott a székről. Szerettem volna tiltakozni, de túl nagy volt ahhoz a tömeg. Így hagytam, hogy kedvére rángasson, és fájdalmat okozzon. Még ezen a vastag pulcsin keresztül is, ami rajtam volt, éreztem ujjai kemény érintését.

Egészen a felvonóig rángatott, ott kitéptem a kezem az övéből és mérgesen ránéztem.

- Ennek most mi értelme volt? – kérdeztem dühösen. Többen felénk fordították a fejüket, így lejjebb vettem a hangom. – Elég lett volna ha szólsz, nem pedig végigrángatsz az egész éttermen.

- Inkább szállj fel! – intett nekem. Félve ültem fel a kis padra, Jeremy mellé.

Egyáltalán nem éreztem magam biztonságban ebben a magasban. Főleg nem egy időzített bomba mellett. Másodpercenként néztem le a mélybe. Az emberek pici kis hangyáknak tűntek, ugyanakkor a fák óriásoknak. Semmi kedvem nem lett volna innen lezúgni.

Oldalra sandítottam, de ő csak meredt előre. Szólásra nyitottam a szám, mikor a felvonó egy hatalmas lökés kíséretében megállt. Többen felsikoltottak, mikor a székek előre billentek. Automatikusan kapaszkodtam bele a karfába, közben megpróbáltam nem felsikoltani, mint a többi ember.

- Mi a fasz van ma? – kiáltott fel mellettem Jeremy.

- Kérlek szépen ne kiabálj! – kértem suttogva, szemeim a lenti fehérséget pásztázták.

- Mit parancsolgatsz nekem? Ez az egész miattad van! – üvöltötte hirtelen, mire a félelmem elpárolgott, és egyenesen a szemeibe néztem. Hitetlenséggel néztem összeszűkült szemeibe.

- Ja persze, mert miattam állt meg ez a szar. – szerettem volna a kezeimet is lóbálni, amit akkor szoktam mikor ideges vagyok, de nem mertem elengedni a rudat.

- Nem erről beszélek. Hanem a Pattinson csapatról. Te hívtad őket ide? – tette fel nekem a kérdést. Nem akartam több méter magasan vitatkozni, miközben előttünk és mögöttünk az emberek visítottak, vagy kiabáltak.

- Igen, persze. Szeretem tönkretenni a nyaralásokat, erről vagyok híres! – nem akartam elveszteni a türelmem, de a tudat, hogy bármikor leszakadhat ez az izé megrémisztett.

- Nem bírod ki, hogy ne dugasd meg magad vele, igaz? – láttam, hogy lüktet egy ér a fején, de nem érdekelt.

Higgadtan néztem a szemeibe, miközben a lehető legnagyobb nyugalommal próbáltam megszólalni. De mielőtt kinyithattam volna a szám, a felvonó újból lökött rajtunk egyet, mire előre csúsztam, de még épp idejében vissza tudtam húzni magam. Ideges lettem, még idegesebb és gondolkodás nélkül cselekedtem. A kezem lendült, és nagy erővel ért célt. Hallottam, hogy csattant egyet a tenyerem.

Mikor tudatosult a fejemben mit is tettem, ránéztem, de már késő volt. Minden egy pillanat alatt történt. Láttam, hogy szemei vérvörösre váltanak, szája megremegett, de késő volt bármit is tennem. Lökést éreztem a hátamnál, amit nem értettem. Egy pillanattal később lábaim már a levegőt szelték, bal kezem a testem mellett lógott, miközben jobb kezemmel görcsösen kapaszkodtam az ülésbe.

Aztán felsikoltottam.

- Rob -

Pont akkor léptünk ki az étteremből, mikor a felvonó megállt. Többen felsikoltottak, páran kiabálni kezdtek. Idelent szinte az összes ember odasereglett, mi meg csak álltunk, és néztünk a hosszú felvonót, a pici embereket.

- Jézusom! – sikkantott fel ekkor mögöttem Ash. Felé fordultam, de ő csak a felvonó felé mutogatott. Én is odafordultam, és egy pillanatra minden megfagyott bennem.

Mind az öten egyszerre indultunk meg és futottunk a felvonó alá. Én végig csak egy pontot néztem. Láttam, hogy a szél megfújja a haját. Nekem háttal ült, így az arcát nem láthattam.

- Megkérdezem, mikor tudják lehozni őket. – hallottam, hogy Nik elfutott, de nem fordultam oda.

- Nyugi, haver, nem fog lezuhanni. Egy perc és leszedik őket. – veregetett hátba Kell. De szavaival ellentétben, minden máshogy alakult.

Egy sikoly rázta meg a tájat, így újból felkaptuk a fejünket. Egy pillanatra megszédültem. Végig csak azt az egy pontot néztem, nem akartam hinni a szememnek. Krist láttam, ahogy lóg a felvonóról. Nem láttam az arcát, sőt őt is alig láttam. Többen felkiáltottak mellettünk, valaki a tűzoltóságról kiabált, valaki csak szimplán kiabált mellettünk.

Én meg csak álltam, dermedten, mint egy szobor. Valami a hátamnak csapódott, és lassan fordítottam arra a fejem.

- Csinálj már valamit! Úristen, le fog esni! – visította Ashley.

Újból felnéztem, és csak akkor jutott el a tudatomig mit is látok. Életem szereleme egy felvonóról lóg lefelé, miközben bármelyik pillanatban leeshet. Én meg csak állok és nézem őt, mint egy bolond. Hallottam, hogy megint felsikolt, és valamit kiabál.

- Kristen! – kiabáltam hirtelen. Nem tudom mit reméltem. Csak azt tudtam, hogy valahogy le kell onnan szedni őt. Jeremy nem húzta őt vissza. Kellan mellettem káromkodott és minden felé elküldte őt.

Nem akartam, hogy lezuhanjon. Ne akartam, hogy baja essen. Szerettem volna elkapni, vagy megakadályozni, hogy lezuhanjon onnan. Az agyam ezerféleképpen megmentette volna, de nem voltam szuperhős. Beletúrtam a hajamba, miközben idegesen felmorogtam.

- Valaki csináljon már valamit! – üvöltöttem a tömegbe. De mindenki csak állt és nézte őt. Pont, mint mi.

- Van egy ötletem. – Jack hangja megnyugtatott, de mikor megfordult és elrohant, újból átjárt a jeges rémület. Felnéztem Krisre. Lábai össze-vissza kalimpáltak, sikolya újra és újra megrázta a teret.

Mikor már majdnem elvesztettem a türelmem és a józan eszem, Jack visszaért, kezében valami fehér anyaggal. Már tudtam mit akar, és intettem Kellannak. Csak azt tudtam remélni, hogy a terv jó. Ne hallgattam a kis hangra a fejemben, ami egyre csak azt üvöltötte, elveszted őt! Helyette magabiztosan intettem három másik férfinak is, akik hozzánk siettek.

Kristen hangja még egyszer megrázta a fákat és a szívemet.

-         Kris –

Valahogy nem értettem, mi történik velem, csak lassan fogtam fel. És mikor tudatosult bennem, kiabálni kezdtem.

- Jeremy, könyörgöm segíts! – üvöltöttem magamból kikelve. Nem így képzeltem el a halálom. Valahogy úgy, hogy egy halom gyerek vesz körbe, egy hintaszékben ülök, és életem szerelme ül mellettem. Nem pedig egy felvonón kapaszkodó fiatal lány leszek.

De Jeremy nem nyúlt értem. A testemet újra és újra megringatta a szél. Tudtam, hogy az ujjaim nem fogják sokáig bírni. Több szálka is belefúródott az ujjaimba, de valahogy nem érdekelt. A szívem a torkomban dobogott, az agyam lassan és értelmetlenül kattogott. Szerettem volna csak úgy elengedni, és leesni. Sokkal könnyebb lett volna.

- Kristen! – hallottam egy hangot. Halk volt, de magabiztos. Félve pillantottam le, ahol egy kisebb tömeg gyűlt össze, egyenesen alattam. Visszaemeltem a tekintetem az ég felé, torkomból akaratlanul csúszott ki egy sikoly.

- Valaki segítsen már! – nyöszörögtem magamnak. Egy arc jelent meg előttem, a közvetlen közelemben. Jeremy arca volt.

- Nem fog megmenteni a szerelmed. Még ő sem tud megmenteni téged. Ennyit jelentesz neki. – hangja kegyetlen és hűvös volt. Nem érdekelt, hogy lógok, az agyam átállt egy másik csatornára. Csak arra tudtam gondolni, hogyha innen lejutok, hogyan fogom kinyírni ezt az embert. Nem tudtam felfogni, hogy ő volt a barátom.

- Dögölj meg! – suttogtam előre.

- Csak te utánad! – röhögött rám. Láttam a szemében az elszántságot, szívemet újra a félelem uralta.

Esélyem sem volt felfogni mi is történik, csak a szorítást éreztem a csuklómon. Majd egy erős lökést. Torkomat egy gyenge, mégis éles hang hagyta el.

Csak a zuhanást éreztem. Egészen más volt, mint képzeltem. Nem volt olyan gyors, és végzetes, mint terveztem. Lassan zuhantam, szinte éreztem a szelet a testem körül. Körbeölelte az egészet, és lágyan simogatta. Behunytam a szemeim, számból nem jött elő több hang.

Aztán véget ért. Valaki még puhább vett körbe, mint vártam. Mellkasom erősen emelkedett föl-le, torkomból fura nyögések törtek fel. Fejembe hangok szűrődtek be, mire kénytelen voltam kinyitni a szemem. Nem értettem semmit, csak arra gondoltam, hogy ilyen lehet a halál.

De nem az fogadott, mint amire vártam. Egy csomó ember vett körbe, mint a nevemet mondogatta. Pislogtam párat, de a kép nem változott. Mikor felfogtam, hogy a szín tiszta kék ég van ezek mögött az emberek mögött, elsírtam magam. Nem haltam meg! Valaki felhúzott engem, közben több kéz is körbeölelte remegő testem.

- Kris! Kérlek nyisd ki a szemed! – egy mély és kellemes hang szólt hozzám, aminek lassan engedelmeskedtem.

Kezdtem megkérdőjelezni, hogy tényleg nem haltam meg. Egy angyal térdelt előtte, kezei engem szorítottak, arca varázsaltos, és gyengéd volt. Láttam arcán a gyönyörű mosolyt, de nem fogtam fel. Több kezet éreztem magam körül, és végre az agyam is utolérte a helyzetem. Tudtam, hogy az angyal Robert, a többi kéz pedig Ash és a többiek. Kibújtam a kezek alól, és rájuk mosolyogtam.

- Élek! – nevettem fel. – Élek!

- Igen, élsz! – ölelt át Ashley. Minden olyan csodálatos és megnyugtató volt. A tudta, hogy éltem boldoggá tett. Jobban, mint bármi más.

*****

- Esküszöm ha meglátom, rajta fogom gyakorolni Emmett szerepét! Komolyan gondolom. – Kellan már éppen elégszer elküldte ex barátom a fenébe, hogy mostanra vicces legyen. Így csak mosolyogtunk az egészen.

Rob szobájában voltunk, mindenki kezében egy pohár koktél. Én és Rob a hatalmas franciaágyon feküdtünk, a többiek az ágy lábánál ültek. Az egész délutánt velük töltöttem, és még véletlenül sem ejtettük ki a nevét. Mikor elmeséltem mik történek odafent, nekünk, lányoknak kellett lefogni a fiúkat. Még Jackson is kiborult, aki nem éppen a gyilkolási vágyairól volt híres.

- Szerintem ideje menni. – szólalt meg hirtelen Ash. Laposakat pislogott, mire nekem mosolyognom kellett. Az étteremben azt hittem baj az, hogy itt vannak, de csak örültem nekik. Nélkülük talán már nem is élnék.

Én maradtam utoljára az ajtóban. Már éppen kiléptem volna, mikor egy halk, de biztos hang szólított meg.

- Kristen kérlek, ne menj el. – szólalt meg hirtelen Rob. Továbbra is az ágyon ült, és csak nézett maga elé. Nem nézett rám. Leültem mellé, és egy határozott mozdulattal, magam felé fordítottam a fejét. Egy pillanatra becsukta a szemét, majd újra kinyitotta és elhúzódott tőlem.

- Miért ne? – kérdeztem vissza érdeklődve. Újfent elfordította a fejét, és még véletlenül sem nézett az én szemembe. Mérgesen összehúztam a szemem, és vártam. – Robert! Miért ne menjek?

- Csak ne! Maradj itt! – végre a szemembe nézett és annyi esdeklés volt benne, hogy majdnem lefordultam az ágyról.

- Oh… oké… - rebegtem lassan. Mikor kimondtam fejben hasba vágtam magam. Normális vagy, Kris?

Némán ültünk egymás mellett, mint két vadidegen. Pedig ennél jóval több volt. Tudtam, hogy nem véletlenül fordult meg annyiszor a fejemben, hogy nem véletlenül vannak álmatlan éjszakáim miatta. De a világért sem ismertem volna be magamnak, amit már egy ideje tudtam.

- Miért jöttetek ide? – kérdeztem mikor a csend, már kezdett kínossá válni.

- Szerintem te is nagyon jól tudod. – felnézett, arca valahogy nem volt nyugodt. Zavart volt, vagyis inkább elgondolkodó. Szerettem volna megérteni őt, de Robhoz egy külön szótár kellett. Mégis értettem az előbbi célzását.

Nem tartottam jó ötletnek tovább maradni, így lassan felálltam és elindultam az ajtó felé. Egy kéz ragadta meg a derekam, és fordított szembe magával. Félve pislogtam fel rá. Zavarban éreztem magam, ami nem volt ritka az ő társaságában. Szemei perzselték az arcom, a bőröm hirtelen lobbant lángra. Nem értettem miért reagálok így. Nem volt normális dolog. Egyáltalán.

- El akartam mondani neked mit jelentesz nekem. Hogy most, és a baleset előtt mit jelentettél nekem. Tudnod kell. – halkan beszélt, szaggatottan. Lehajtotta a fejét, így nem láthattam, hogyan gyötrődik magában. Óvatosan emeltem fel az állát, lábujjhegyre emelkedtem, így szemünk majdnem egy magasságban volt.

- Akkor nekem is mondanom kell valamit. – suttogtam.

Valahogy Rob társaságában mindig melegebb volt. De most izzadtam, a tenyerem nyirkos volt. Egész testem égett, a gyomrom görcsbe rándult. Végig a szemeimbe nézett, azokkal beszélt hozzám. Elpirultam, mikor tekintete vágyakozó lett. Lassan hajoltam közelebb hozzá, és kulcsoltam kezeimet a nyaka köré.

Szerettem volna elnyújtani a pillanatot, de Rob arca az enyém felé közelített, nem hagyva időt. Utoljára nézett a szemembe, és suttogta el a nevem. Behunytam a szemeim, és vártam. Rob ajkai lassan értek el, de akkor sem ott, ahol vártam. Először a homlokom csókolta meg, mire a hideg végigkúszott a gerincem mentén. Megcsókolta az egyik szemhéjam, majd lassan a másikat is. A tűz, ami eddig körbeölelt engem még erősebben égetett. Forró lehelete most egésze közel volt hozzám. Mikor már majdnem elájultam, ajkai gyengéden súrolták az enyémet. Majd még gyengédebben csókolták meg azt.

Talán egész életemben erre a csókra vágytam. Rettentő romantikus volt, és szenvedélyes. Nem csókolt vadul és mohón, lágyan birtokolta ajkaimat. Eddig is égő testemen lassan mozdultak meg jéghideg ujjai. Szemérmetlenül nyögtem bele csókunkba, mikor ujjai bekúsztak pólóm alá, és a hátamat kezdték simogatni. Éreztem, hogy Rob belemosolyog a csókba, mire testemet elárasztotta a boldogság.

Nem tudom mikor válhattunk szét, de a franciaágyban feküdtünk. Egyik lábamat átvetettem a derekán, miközben ő a hátamat és csípőmet simogatta.

- Mire gondolsz? – törte meg a csendet. Felemeltem a fejem és ránéztem.

- Rád. – mosolyogtam szélesen.

- Azon belül? – rábökött az orromra, mire belőlem kitört a nevetés. Felpattantam az ágyról, és megálltam előtte. Értetlenül nézett rám, de mikor mutatóujjammal incselkedve hívogatni kezdtem, megértette mit akarok.

A sarokban ért utol, ahol megtámaszkodott a fejem két oldalán. Lehajolt hozzám és lágyan megcsókolt. Minden hirtelen történt. A képek elöntötték az agyam, fejembe belehasított a fájdalom. Nem tudtam uralkodni a testemen, éreztem, hogy az zuhan, és én nem irányítom többé.