12.fejezet ( Második rész )

Tudom, hogy picit rövid lett, de szerintem minden benne van, aminek benne kell lennie. Köszönöm a komikat mindenkinek! :) Imádlak titeket!

****

12.fejezet – Európa varázsa

(Második rész)

-         Rob –

- Kris? Kris! – kiabáltam neki, de tudtam nem hallja. Élettelen teste nem moccant a kezeimben.

Úgy éreztem lényem egy része teljesen megfagyott, hogy az agyam kihagy. Értetlenül néztem a kezemben ájultan fekvő lányra. A lányra, aki pár perce a világot jelenti nekem. Nem hagytam, hogy bármilyen pánik eluralkodjon rajtam. A lehető leggyorsabban keményítettem meg az elmém, és vittem az ágyhoz. Óvatosan felfektettem rá, majd előkaptam a zsebemből a mobilom.

- Igen, Rob? – hallottam Ash álmos hangját. Nem tudom mikor tanultam meg így hadarni, de egy szuszra elmondtam mindent, mire a vonal megszakadt.

Krisre néztem. Ha nem tudtam volna, hogy összeesett, azt hittem volna, hogy alszik. Arca békés volt, teste nem moccant. Mellkasát figyeltem, ami egyenletesen mozgott fel-alá. Leültem mellé, ujjaimmal megsimogattam az arcát. Nem akartam hagyni, hogy leteperjen a félelem és rettegés érzése. A fejemben egyre csak előfurakodtak a régi emlékek. Mikor Kris elterült a vasrúd alatt.

Ujjam közé fogtam vékony és hideg ujjait, és megszorítottam azokat.

- Gyerünk Kris! Ébredj fel! – suttogtam neki.

A szoba ajtaja kinyílt, és négy ideges ember tódult be rajta. De én csak a lányt néztem, aki úgy feküdt az ágyon, mint egy angyal.

-         Kris –

Fájdalom nem hagyott alább, egyre erősödött. Úgy éreztem a testem még mindig zuhan, ami képtelenségnek tűnt. Szerettem volna, ha ki tudom nyitni a szemem, de csak a sötétség ölelt körbe. A fájdalom az egész testem fölött uralkodott. Legszívesebben sírtam vagy kiabáltam volna. De semmin nem moccant. Bármennyire is erőlködtem, egy nagy kődarabnak éreztem magam.

Újból élesen belehasított a fejembe a fájdalom, amit már nem bírtam sehogy sem. Az eddigi zuhanás még jobban húzott lefele. Egy fehér folt jelent meg a képzeletbeli sötét világomban. És én akaratlanul követtem azt.

-         Rob –

- Mióta fekszik így? – kérdezte meg újból Kellan. Magam sem tudtam már mennyi ideje üljük körbe az ágyat. Egy pillanatra nem vettem le a szemem Krisről. Nem voltam hajlandó elmenni mellőle. Úgy éreztem az én hibám volt. Miattam történhetett mindez.

- Már majdnem hét órája. – válaszolt neki Ash.

Nem értettem a helyzetet. Az orvos, akit nemrég hívtunk nem tudott mit válaszolni nekünk. Szerinte köze lehet a régi balesetéhez, de biztosan nem tudott mondani. Így a teljes tudatlanságra voltunk utalva. Hálás voltam a barátaimnak. Velem maradtak, nem mentek sehova. Már azért is rettentő hálás voltam, hogy egyáltalán velem jöttek. Tudtam, hogy nekik is ugyan olyan fontos Kris, mint nekem.

Újból az arcára néztem, de semmit nem változott mióta összeesett. Néha megrándult a teste, de semmi egyéb jel. Olyan volt, mintha aludna. Pont ezért nem értettem.

- Nézzétek. – szólalt meg hirtelen Nik, és közelebb lépett. Mind Kris arcát néztük, akinek szája lassan elnyílt. Azt hittem mond valamit, így arcommal közelítettem az övé felé. Éreztem hűvös leheletét, ami simogatta az arcom.

- Kris? Hallasz? – kérdeztem tőle halkan. Ujjaimmal megszorítottam az övéit, és ráemeltem a tekintetem. Szája újból becsukódott, mellkasa megemelkedett. Csalódottan ültem vissza a helyemre, és néztem továbbra is a tündért.

Szerettem volna őt a végtelenségig nézni, de odakint már világosodott. Körbenéztem a szobában. Nik és Ash a kanapén aludtak, a fiúk a földön. Mind kimerültünk már, de én nem mertem elaludni. Szerettem volna ébren lenni, mikor kinyitja a szemét. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, mi történhetett vele. Nem értettem miért eset össze, miért nem kel fel.

Az eddig félelmem, amit elnyomtam, most kezdett a felszínre törni. Kezeim remegni kezdtek, így kénytelen voltam elengedni Kris vékony ujjait. Nem akartam hagyni, hogy maga alá temessen a félelem. De semmi másra nem tudtam gondolni, mint arra, hogy most akár örökre elveszíthetem őt. Most, mikor visszakaptam őt, mikor végre az enyém lett. Nem akartam belegondolni, mi lenne velem nélküle.

Végül a fáradtságom győzött. Fejemet combjára hajtottam, kezeimmel átöleltem a derekát. Szerencsére minden álom elkerült engem.

-         Kris –

Olyan volt, mintha egy gyorsított filmet néztem volna. Az egész „film” főszereplője Rob volt. Számomra ismeretlen képek futottak a szemeim előtt, aminek semmi értelmét nem láttam. És a fájdalom nem múlt el. Egyre csak gyötört és gyötört, az egész testemet az égető kín uralta. Bárhogyan is erőlködtem, a fejemben visszahangzó sikítás nem hagyta el a szám.

Az utolsó kép egy mosoly volt. Ezer közül is felismertem volna azt a mosolyt. Rob mosolya volt, az a fajta, amit a legjobban szerettem. Egy pillanatra, csak egy pillanatra hagyott alább a tűz, ami a fejemben tombolt, majd újra lángra kapott.

A tüdőmből minden levegő kiszaladt, mikor felültem. Egy ágyban voltam, a szobában mindenütt világos volt. Behunytam a szemem és magam elé képzeltem az előbbi képeket. Minden zavaros volt, alig fogtam fel valamit. Körbenéztem a szobában, de a szemem a lábaimnál pihenő Robon akadt meg.

Abban a pillanatban minden a helyére kattant. A film, amit végignéztem az emlékeim voltak. Mindenre emlékeztem. Arra, hogyan ismerkedtünk meg, a forgatásokra, a bulikra, a szülinapokra. Még arra a napra is, amikor a balesetem volt. Kitéptem magam az emlékek fogságából, és kihúztam a lábam Rob feje alól. Minden erőmmel azon voltam, hogy amíg elérek a mosdóig, ne bőgjem el magam.

De amint csukódott az ajtó, a könnyeim feltörtek. Befogtam a szám, nehogy valaki felkeljen rám. Minden eddig emlékem az enyém volt már, minden amire eddig vágytam az enyém volt. Mégsem voltam boldog. Nem, én féltem. Rettentően féltem. Most, hogy már tudtam, régen is szerettem Robot, még nehezebb volt. Az érzelemim erősebbek lettek, veszélyesebbek. Nem tudtam felfogni, mennyi minden jelent nekem. Már nem csak egy partner volt, egy jó barát, egy legjobb barát. Ő számomra sokkal több volt. És ezt valahogy nem tudtam felfogni. Nem tudom, hogy az agyammal van a gond, vagy csupán az egész lényemmel.

Éreztem, hogy a testem reszketni kezd, a fejem lüktet a sok emléktől. Szorosan összefogtam a térdeim, fejemet ráfektettem. Egészen idáig arra vágytam, bárcsak újra emlékezhetnék rá. De most, hogy itt volt minden előttem, megijedtem. A félelem nagy erővel ölelte körbe a szívemet.

- Kristen? – hallottam egy ismerős hangot, amihez kopogás is társult. Gyorsan felálltam a hideg csempéről, és megvizsgáltam magam a tükörben. A lehető legpocsékabbul néztem ki. A szemfestékem a végtelenségig le volt folyva, a hajam akár egy szénakazal. Valami emberféleséget faragtam magamból, és beletúrtam a hajamba. Lassan lenyomtam a kilincset, és kitártam az ajtót.

Öt érdeklődő szempár nézett rám, de én csak egyet néztem magabiztosan. Mérhetetlen megkönnyebbülést láttam azokban a szemekben. Én is kifújtam a levegőt, majd teliszívtam a tüdőmet friss levegővel. Rob ebben a pillanatban mozdult meg, és mikor karjaiba zárt, döntöttem.

Boldogan fúrtam a fejem a vállába, és kapaszkodtam belé erősen. Nem tudom mit motyoghattam, csak az illatára koncentráltam. Az ismerős illat egy másodperc alatt elbódította a fejem, és hagytam, hogy belengje az egészet. Hiányzott ez az ölelés, ezek a karok. Szerettem volna, ha végre kettesben vagyunk. Eltoltam magamtól és mélyen a szemébe néztem. Megpróbáltam a lehető legtöbbet beleadni a pillantásomba, hogy mennyire hiányzott nekem.

- Minden rendben? – kérdezte valahonnan Jack, de én nem voltam hajlandó elszakítani a pillantásom Robétól.

- Egész este itt voltak veled. – suttogta egészen közel hozzám Rob. Megforgattam a szemem és elengedtem a nyakát. Szembefordultam barátaimmal, és megpróbálta nem bunkó lenni.

- Már jól vagyok. Nem tudom mi volt a baj. – mosolyogtam rájuk. Tényleg hálás voltam nekik. Nem hittem volna, hogy kitartanak velem. Egyszerűbb lett volna, ha itt hagynak. – Talán csak kimerült voltam.

- Hagyjuk magukra őket. – kacsintott rám Ash. Láttam, hogy Kellan tiltakozni próbál, de mikor a lányok kitolták, csak még jobban vigyorogtam. Csukódott az ajtó, és én abban a pillanatban Rob felé fordultam.

- Végre kettesben. – lépett elém. Félreérthetetlen arccal nézett rám, mire a mosolyom még szélesebb lett. Szerettem volna mondani valamit, de Rob megelőzött.

Ajkait az enyémre tapasztotta, és a világ legtöbb szenvedélyével csókolt meg. Azt hittem újból összecsuklok és elájulok, mikor nyelve vad táncba hívta az enyémet. Ujjaimmal beletúrtam a hajába, így még közelebb került hozzám. Nem tudom mikor vettem utoljára levegőt, vagy ő mikor pótolta a levegőhiányt, de egy idő után mindketten kapkodva váltunk el egymástól. Rob nem tétlenkedett túl sokat. Ajkaival lágy csókokat nyomott a nyakamra, miközben ujjaival óvatosan térképezte fel a derekam környékét. Megpróbáltam nem túl hangosan felnyögni, mikor ujjai nem érték be a derekammal. Az agyamra vastag köd ereszkedett rá, amitől nem tudtam épeszű gondolatot kisajtolni magamból. Hagytam, hogy eloldalazzunk az ágyig, ahol aztán beledöntött a puha párnák közé. Kinyitottam a szemem. Minden erőmmel azon voltam, nehogy magamhoz rántsam. Láttam, hogy kibontja ingét, szemeiben a vad tüzet. Nyelvemmel megnyaltam a szám, mire gyorsan fölém gördült.

- Kris, nem túl gyors ez? – kérdezte mikor megsimogatta a homlokom. Egy pillanatig nem értettem, aztán agyam kitisztult.

- De, igazad van. Nem szabad elhamarkodnunk. – bocsánatkérően rámosolyogtam, amit ő is viszonzott.

- Azért egy csókot kaphatok? – kérdezte gyermeteg mosollyal az arcán. Felnevettem, ujjammal megböktem mellkasát. Nem mertem végignézni fedetlen felsőtestén. Féltem, ha megteszem elvesztem a fejem, és rávetném magam. Robnak igaza volt. Nem szabad elhamarkodnunk. Nem akartam beleesni az előző hibámba.

Hagytam, hogy megcsókoljon, kevesebb szenvedéllyel, viszont annál több romantikával. Nem tudom meddig lehettünk így együtt, csak a kopogásra eszméltünk fel. A szám feldagadt a sok csóktól, a hajam újból egy nagy kupac maszlag volt. Rob sem festett szebben, így a helyzet nem volt annyira gáz, mint hittem.

Ash dugta be a fejét bocsánatkérően, kezében valami színeset lengetett.

- Bocs, hogy zavarok, csak gondoltam ezt látnotok kell. – beljebb lépett, közben Rob összegombolta ingét. Ashley elém dobott valamit, amit azonnal felemeltem.

Egy újság volt, aminek a címlapján Rob és én voltunk. Egy régebbi kép volt, ami még nem bökte annyira a szemem. Fellapoztam a papírtömeget, szemeim megakadtak a képeken. Az agyamat vörös köd lepte el. A gyilkolási vágy, ami nem tudom honnan törhetett fel, teljesen maga alá temetett. Mi voltunk a képeken Robbal. Az egyik a zuhanás utáni kép volt, mikor megöleltem Robot. A másik elmosódottabb volt, de egyértelműen Rob szobájának ablaka volt a képen, az ablak túloldalán pedig mi, ölelkezve.

-  A sztárpár egymásra talált a csodálatos Európában. Vajon mit szól ehhez Jeremy Sumpter, Kristen barátja? – olvasta hangosan Rob. Egymásra néztünk. A szemeiben ugyan azt láttam, mint amik bennem játszódhattak le. Újra az újság fölé hajolt. Én elfordultam tőle, nem akartam tovább nézegetni a képeket. Csak hallgattam, mint egy darab szar. – Együtt jöttünk, nagyon boldogok voltunk. De mikor megjelent Robert, én már nem számítottam. Még aznap szakított velem, és már nem aludt nálam. Nem tudom hol ronthattam el.

- Én nem lepődtem volna meg a helyében! – horkant fel Ashley. Hallottam, hogy gyűrődik a papír, mire Robra kaptam a tekintetem. Az ajtót nézte, kezében a gyűrött újsággal. Mielőtt bármit is tehettünk volna felállt és kiviharzott.

Tudtam hová készül.

- Rob! – rohantam utána. Nem állt meg egészen a második emeletig. Nem tudom honnan tudta a szobaszámot, de elé lépett, és erőteljesen bekopogott. Megragadtam a kezét, és kényszerítettem, hogy nézzen rám. – Kérlek szépen, ne csinálj hülyeséget!

- Nem hagyom, hogy így beszéljen rólad. Amúgy is már tele van vele a pöcsöm, most csak jobban felbaszta az agyam. – köpte a szavakat. Egy részem elámult tőle, amiért ennyire odafigyelt rám, a másik része pedig elborzadt tőle, hogy képes lenne megverni valakit.

- Ez akkor sem megoldás. Majd… ráküldünk pár embert, de ne csinálj semmit! Te ne! – kértem, közben ujjaim engedtek a szorításon. Bocsánatkérően nézett rám, homlokomra nyomott egy puszit.

Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és jelent meg benne Jeremy tetves arca. Rögtön megváltozott a véleményem, és Rob pártját fogtam.

- Oh, milyen édes, a kis… - nem fejezte be, Rob ökle lecsapott. Nem hallottam még ekkora ütést soha, amitől elámultam. Jeremy szinte az egész szobát átszelte, és seggre érkezett. Állkapcsát fogdosta, szemeiben gyilkos düh honolt.

- És többet ne gyere a közelünkbe! – morogta neki Rob. Büszkén belekaroltam a kezébe, és hátat fordítottunk. Szerettem volna már otthon lenni. Ennyi akció ont elég volt az én idegzetemnek. Ash a liftnél állt, arcán mérhetetlen örömöt láttam.

Szólásra nyitottam a szám, mikor hátulról valami Rob testének puffant. Még épp időben feleszméltem, így én nem terültem el. De Rob igen, fejjel előre bukott, a hátán Jeremyvel. Megfogta Rob vállát és maga felé fordította. Láttam, hogy lendült Jeremy keze, mégsem tudtam megmozdulni. Ökle lecsapott, egyenes Rob arcába. Felsikoltottam, kezeimet a szám elé kaptam.

- Ash hívj segítséget! – kiabáltam neki. Szemem sarkából láttam, hogy elrohan, én pedig Jeremy testére ugrottam. Az én kis erőmmel püfölni kezdtem a hátát és ahol értem, de kb. annyit írt, mintha egy elefántnak futottam volna neki. Egy könnyed mozdulattal lelökött magáról. A fejem nekikoccant a falnak, amitől elvesztettem az eszméletem, de hamar magamhoz tértem. Újra belebokszolt Rob arcába. Felálltam, pont mikor Kell és Jack befutott.

- Hé, Sumpter! Gyengébbekkel nem ér kikezdeni! Itt vagyok, kis farokfej! – üvöltötte Kellan. Akkor hallottam így kiabálni, mikor Emmett szerepébe bújt bele. Minden erejével Jeremy testének csapódott, és a folyosó túlsó felén kötöttek ki. Odafutottam Robhoz, aki lassan pislogva emelte fel a fejét a földről. Orrából-szájából folyt a vér. Rémesen nézett ki.

- Rob? Jól vagy? Kérlek nézz rám, szerelmem! – kérleltem. Rám emelte gyönyörű szemeit, mire arcomra mosoly ült ki. Magamhoz szorítottam, hagytam, hogy összevérezzen. Mindketten a hangok irányába kaptuk a fejünket.

Kellan Jeremy fölé tornyosult. Szegény görcs arca már éppen eléggé el volt csúfítva, mindenhonnan vérzett, de nem adta fel. Kell sem úszta meg szárazon, rajta is volt pár karcolás. Jack a falnak nyomta testét, Kellan felhúzta inge ujját, és már lendítette volna a kezét.

- Ne! – sikoltottam. Mindhárman rám néztek. Felemelkedtem a földről, lassan de biztosan haladtam Jeremy felé. Megálltam előtte. A lehető legtöbb gyűlöletet vittem bele a hangomba. Jackson leengedte őt, de nem mentek el. – Tönkre fogom tenni az életed, ha még egyszer a közelembe kerülsz, vagy ha interjút adsz rólam. Nekünk semmi közünk egymáshoz. A következő barátnődnek elmondhatod, hogy megdugtál. Az egyetlen szép dolog a te kis szánalmas életedben.

Elfordultam, de nem bírtam megállni, hogy ne nézzek vissza. Jack keze lendült utoljára és kevert le neki egy hatalmasat. Jeremy elterült és ájultan maradt a padlón.

-         Nem akartam kimaradni a buliból. – magyarázkodott, mi pedig felnevettünk.

*****

- Végre, vége van. Európából ennyi pont elég volt. – sóhajtottam fel, mikor a bőröndöket dobáltuk be a taxiba. Nem akartunk tovább itt maradni. A fenti dolgok után összepakoltunk, és kijelentkeztünk.

- Mi megyünk, a reptéren találkozunk. – intett nekünk Nik. Mind a négyen beültek a kocsiba, és integetve hajtott el a taxijuk. Robbal utánuk intettünk, majd mi is beültünk a taxinkba.

Ráhajtottam a fejem a vállára. Bármennyire is szarul sült el a dolog, élveztem az itt eltöltött időt. Elmondhattam magamról, hogy egy Adonisszal jöttem össze ezen a pocsék helyen. Boldogan kulcsoltam össze ujjainkat és pillantottam fel rá. Tudtam, hogy amire kiskoromban annyira vágytam, most mind az enyém. Egészen idáig biztos voltam benne, hogy az én álmom a filmezés. De tévednem kellett. Az én álmom Rob! Ezzel a tudattal hajoltam hozzá közelebb és csókoltam meg feldagadt száját. Nem szisszent fel, mint a szobánkban az incidens után. Hagyta, hogy kedvemre csókolgassam édes ajkait.

- Kérdezhetek valamit? – hajolt el tőlem, és a szemeimbe nézett. Bólintottam, mire nyelt egyet. – Miért mondtad azt nekem fent?

Percekig értetlenül pislogtam rá.

- Azt mondtad, hogy… - igazából tudtam mit mondtam, de semmi pénzért nem ismertem volna be neki. Tudtam, hogy elszóltam magam, de nem akartam lebukni előtte.

Attól, hogy visszajöttek az emlékeim, az érzéseim is erősebbek lettek. Teljesen tudatában voltam annak, hogy mérhetetlenül szerelmes vagyok belé. Nem most estem belé, erre sajnos rá kellett jönnöm. Jóval a balesetem előtt ellopta már a szívem. De nem akartam, hogy tudjon erről. Vagy az emlékeimről. Magamnak is féltem őket beismerni, elfogadni őket. Nemhogy elmondani neki!

- Hagyjuk! – megpuszilta a homlokom, és kinézett az ablakon.