21.fejezet - Befejezés

21.fejezet

Vége

(2 évvel később)

Rosszul éreztem magam. Nem azért mert a lelki világom már három napja a porban volt. A gyomrom görcsben állt, forgott velem a világ és a hányinger kerülgetett. Elképzeltem, hogy fal fehér vagyok, és hogyan nézhetek ki. Még soha nem éreztem magam ennyire pocsékul. A fülemben tompán lüktetett valami, a hasam folyamatosan forgott. Tudtam, hogy nem bírom sokáig talpon.

A tömeg hangja eltompult a fülemben. Nem hallottam tisztán a tömeg visítását, lassan jutott el a fülemig, az agyamig. Nem bírtam mozdulni, a végtagjaim ólomnehezek voltak. Bármennyire is meg akartam moccani, képtelen voltam. Behunytam a szemem egy pillanatra, de a rosszullétem nem csökkent. Próbáltam talpon maradni. Ki kellett bírnom ezt a mai napot.

Léptem egyet előre. Csak fehér foltokat láttam mindenhol, a hangok még mindig tompák voltak, és a nap sem segített. Mintha szándékosan ezt a napot választották volna ki, az év legmelegebb napját. A sugarak tűzték a vállam és a fejem, úgy éreztem magam, mint a hálaadási pulyka a kemencében. Csak én még éltem, és rosszul is voltam.

Lélegeztem, beszív és kifúj, de nem segített.

- Ashley! – elkaptam barátnőm kezét, és belé kapaszkodtam. Előredőltem, szabad kezemet a hasamra szorítottam.

- Úristen Kris, falfehér vagy, minden rendben? – odahajolt hozzám, arca csak alig pár centire tőlem. Nem akartam hangosan beszélni, nem akartam, hogy bárki is hallja a beszélgetésünket.

- Csak… le kell ülnöm, segítesz? – kérdeztem halkan. Ha lehet még erősebben szorítottam a kezét. Megindult előre, de a lábaim ott maradtak, nem tudtam mozdulni. A gyomrom erősen tiltakozott a mozgás ellen, ahogyan a fejem is. A fehér foltok megszaporodtak, az egész helyet körbevették.

Ijedten kaptam levegőért, de már nem tudtam megállítani. Elvesztettem az egyensúlyom, és zuhanni kezdtem.

Zuhanás közben becsuktam a szemem.

-         Rob –

Idegesen járkáltam körbe-körbe, mint egy idióta. Nem kifejezetten érdekelt, hogy ez a több ezer ember csak azért jött ma ide, hogy minket ünnepeljen. Az sem érdekelt, hogy ez életem legfontosabb premierje, vagy, hogy a vakuk mind miattam csattognak, és csak rám kíváncsiak. Most a legkevésbé sem ez érdekelt.

Mindenütt Kristent kerestem, a tömeg hatalmas volt, mindenhol ismerős arcok, azok, akikkel már öt éve dolgoztam együtt, de a lányt, életem szerelmét, sehol nem találtam.

- Nem láttad Krist? – kérdeztem, miközben magam felé fordítottam Kellant. Körbenézett, de ő is tanácstalanul rázta a fejét. A pillanatnyi keresgélés után arca vigyorba torzult, majd belebokszolt a kezembe.

- Máris elvesztetted a menyasszonyod? Mi lesz így húsz év után? – felröhögött, mire a közelünkben álló fotósok azonnal csattogtatták kamerájuk.

- Ez nem vicces. – ismét körbenéztem, de megint a semmit találtam meg. – És a tiéd hol van, Mr. Nagyszájú?

- Hát… - láttam, hogy egy kicsit bosszút, amiért telibe találtam, de azért mosolygott. – Biztosan együtt vannak.

A tömeget sikoly rázta meg. A kamerák leálltak, sehol nem csattant el egy vaku sem. Ledermedve álltam, ahogyan az egész tömeg. Rossz előérzetem támadt, és ez akkor sem hagyott alább, mikor egy újabb sikoly hatolt át az embereken. Kerestem a hang forrását, de csak a kővé vált embereket láttam. Többen körbefordultak, láttam, hogy Bill és Stephanie is körbenéz.

- Valaki segítsen! – ez a hang kivált a tömegből, erősebb volt, mint a többi hang. És kétségbeesettebb is.

- Ez nem… ? – Kellan felé fordultam, aki most egy pont felé nézett. Követtem tekintetét.

Egy kisebb tömeg vett körbe egy pontot, az emberek folyamatosan gyűltek. Együtt indultunk el feléjük, sorban félrelökve az embereket. Nem segített, hogy nem tudtam, hol van Kris, és a rossz érzésem erősödött, ahogyan a tömeg felé haladtunk. Félrelöktem valakit, hallottam a tiltakozását, de nem érdekelt.

Egy pillanatra levegőért kaptam, nem fogtam fel mit is látok. De szinte azonnal észbe kaptam. Ashley térdelt a földön, ölében Kris fejével. Éreztem, hogy a szívem vadul kezd verni, az agyam lassan kapcsol. Leguggoltam hozzájuk, kezeimmel lassan megsimogattam Kris fejét.

- Mi történt? – kérdeztem vadul. Nem akartam, hogy a hangommal ráijesszek Ashleyre, de a mellkasom egyre erősebben szúrt a félelemtől.

- Mi csak… Kris annyira fehér volt, azt hiszem rosszul lehetett, és akkor összeesett. Sajnálom! – hallottam, hogy néha elcsuklik a hangja. Körbenéztem, mindenki arcán félelem és értetlenség. Bill arca kivált a tömegből, kezével megérintette a vállam.

- Már hívtam a mentőket, addig vigyük be. Idekint nagy a hőség. – a hangja megnyugtató lett volna, ha nem fogom Kris ájult testét a kezemben.

Felkaptam a kezembe, és elindultam befelé. Csak fél szemmel láttam, hogy a rendőrök akik a kordonok mögött álltak a fotósokhoz beszéltek. Sehol nem csattantak a vakuk, aminek hálás voltam. Mindenki követett minket be az épületbe. Jackson és Taylor előhoztak valahonnan egy fotelt, ahova lefektethettem Krist.

A mellkasomban lévő szúrás erősödött. Próbáltam elnyomni az érzést, nem akartam, hogy féljek, nem akartam érezni, de nem sikerült. Kris arca ha lehet még fehérebb lett, keze jéghideg volt. Nem tudtam elképzelni mi történhetett vele. Ma reggel még mosolygott, annyira jól volt. Megpróbáltam elnyomni az érzést, hogy valami hatalmas baj van. Erősnek kellett maradnom, tudtam, hogy semmi nem történhet vele. Kristen erős.

Megszorítottam apró kezét, ujjai továbbra is hidegek voltak. Hallottam a lányok ijedt szóváltásait, mindenki döbbent lélegzetét, de én csak őt figyeltem. Mintha aludt volna, annyi kivétellel, hogy izzadt, és fehér volt. Homlokán apró gyöngyök jelentek meg, amiket gyengéden letöröltem.

Szólásra nyitottam a számat, de a következő pillanatban Kristen szemei megrebbentek. Összeszorította egy pillanatra ajkait, majd szemeit felnyitotta. Azonnal közelebb hajoltam hozzá, egy pillanatra sem engedtem el a kezét. A többiek automatikusan léptek közelebb hozzánk.

- Kicsim, én vagyok. – megcsókoltam kezemben tartott ujjait. Szemeivel engem keresett, majd megállapodtak az enyémben. Halványan mosolygott rám. – Minden rendben lesz, a mentő hamarosan ideér.

Láttam, hogy egy pillanatra ijedten ráncolja össze homlokát, száját tiltakozásra nyitotta. Az egész egy pillanat műve volt, majd összecsukta száját, szemét behunyta.

- Nem kell, Rob. Jól vagyok. – hangja alig volt több suhogásnál.

Talán el is hittem volna, ha a következő pillanatban nem fordul oldalára és nem hányja el magát. Mindenki egy emberként hőkölt hátra, én ijedten kaptam Kristenért és simítottam kezeim a hátára. Haját hátra húztam, megvártam míg végez, majd visszafektettem a fotelra.

Döbbent csend vett körbe minket, mindenki Kris hófehér arcát nézte.

- Hívom a takarítókat. – hallottam meg Bill hangját.

Az egész annyira hihetetlen volt. Nem fogtam fel semmit, ami körülöttem zajlott.

A premiert elhalasztották, Krist elvitték az orvosok, és az ő kérésére nem mehettem vele. Hazamentem a többiekkel együtt. Ashley nem tudta eltolni a bulit, a mixerek és a DJ nem voltak hajlandók máskor jönni, így amíg Kris a kórházban volt, én egyedül ültem az erkélyen őt várva, míg a házunkban buli volt.

Egyedül maradtam kavargó gondolataimmal.

Ma van a szülinapom…

-         Kris –

Az ajtó előtt álltam, a saját ajtóm előtt, és nem tudtam mozdulni. Jó pár órába telt, míg meggyőztem az orvost, hogy nagyon is tisztában vagyok azzal, mi bajom, és nem kell ellátás. És ez a résznek a könnyebbik része volt. Valaki szólt anyámnak, aki szinte azonnal ott termett a semmiből és szinte azonnal rájött mi történik velem.

És ő hozott el a saját házamhoz is, miután én vagy ezer féle menekülő-útvonalat terveztem magamnak. De most itt álltam, anya mögöttem várt a kocsijában, és tudtam, csak akkor hajt el, ha én belépek ezen az ajtón.

Remegtem az idegességtől, nem ismertem magamra. A gyomrom görcsben állt, az ujjaimat megállás nélkül tördeltem. hallottam a kiszűrődő hangokat, egy tipikus Ashley féle buli volt. És tudtam, hogy Rob odabent vár rám, hogy átadjam az ajándékom, ráadásul az egész stábnak, tv csatornának, és valószínűleg az egész világnak tartozok egy magyarázattal, hogy miért estem össze a premieren.

Mély lélegzetet vettem és megfordultam. Kész voltam futni, átugrani a kocsit és elrohanni a francba. De anya arca megállított. Rám mosolygott! Mosolygott! Nem volt dühös, vagy mérges, csak mosolygott. És ez mindennél rosszabb volt. Kénytelen voltam visszafordulni. Beléptem az ajtón, szerencsére nem láttam a nappaliba, így senki nem látott meg. Tudtam, hogy Rob hol lesz. A kedvenc helyén a házban.

Kikerültem a nappalit, a hátsó ajtón mentem az erkély felé. Ott ült kint, nézte a másik széket. Biztos voltam benne, hogy most megpróbálja kikapcsolni az agyát, és abban is biztos voltam, hogy nem ment neki. Óvatosan húztam ki az ajtót, mire szinte azonnal felém kapta a fejét.

Biztatóan rámosolyogtam.

- Kristen! - Felpattant a székről és elém ugrott. Kezeimet az övébe fogta, szorosan tartott. – Minden rendben?

- Igen, persze. Csak napszúrást kaptam. – a székek felé vezettem, és leültettem. Leültem vele szemben, kezeimet az ölembe ejtettem. Felnéztem rá, de ő csak mosolygott. Ez annyira ő volt. – Valamiről beszélnünk kellene.

- Persze, bármiről. – bólogatott hevesen.

- Tudod… Nemsokára itt lesz az esküvő, meg minden és úgy gondoltam… Hm… - beharaptam a szám és kinéztem az ajtón. A nappaliból szinte mindenki minket bámult. Ashley mindentudó arca most is ott virított középen. Visszafordultam Rob felé. – Mit szólnál, ha egy kis ember itt szaladgálna körülöttünk?

Úgy tűnt nem érti. Nem tudtam, hogyan tudnám még jobban beadni neki a dolgot, és kicsit bosszantott, hogy a férfiak agya nem olyan, mint a nőké. Ezért is tudtam, hogy Ashley és Nikki már tudják.

- Úgy érted egy gyerek? – értetlen arcot vágott.

- Igen.

- De hát… - töprengve nézett fel az égre, majd vissza rám. – Akkor le kéne mondanod a filmeket, és most indult be minden körülötted. Ezt nem engedném, hiszen a csúcson vagy.

- Rob… - rámosolyogtam, jól esett, hogy ennyire fontos neki a jövőm és a jelenem. Tényleg ő volt a nekem való férfi. – Én már lemondtam minden filmem.

Szinte késsel lehetett volna vágni a feszültséget a levegőben. Egyszerre fagyott meg minden idekint, a hideg kirázott. Kerestem Rob tekintetét, de csak üveges szemmel mered rám. Már a félelem kerülgetett, lehet, hogy sokkot kapott vagy nem tudom, mikor megrázta a fejét. És ezt megismételte újból és újból. Hátrahőköltem, a szívem kihagyott egy ütemet.

Nem örül neki.

Próbáltam nem kapkodni a levegőt, vagy nem elbőgni magam. Éreztem, hogy a kezeim remegni kezdenek, ahogyan valami odabent is. Megpróbáltam tartani magam, kevés sikerrel. Éreztem, hogy egy hatalmas könnycsepp gördül le az arcomon.

- Apa… leszek? – kérdezte nagy nehezen, akadozó nyelvvel.

- Igen. – elsírtam magam, kezeimmel eltakartam az arcom. Nem értettem miért nem örül, miért nem ugrál örömében.

- Miért sírsz, kicsim? – kérdezte, a hangja egészen közelről jött. Kilestem ujjaim közül. Előttem térdelt, kezei a combomon voltak. Most elemelte a kezem az arcom elől, és rám mosolygott.

- Mert… nem örülsz. És… elfogysz hagyni minket. – mondtam őszintén. Lenyeltem kitörni készülő rohamomat, és a szemébe néztem. Rob arca most egészen más volt, olyan, mint eddig soha.

Egy hosszú pillanatig néztem őt. Szemei földöntúli boldogsággal teltek meg, arcán valami egészen új mosoly volt. Megértettem, az agyam hamarabb kapcsolt, mint a szemeim. Még mindig sírtam, mikor rájöttem. Rob örült, boldog volt.

- Ezt betudom a hormonoknak. – kuncogott.

- Örülsz? – kérdeztem, mint egy buta kisgyerek.

- Még soha semminek nem örültem ennyire. – megsimogatta az arcom. – Apa leszek!

- Igen! – felnevettem vele együtt.

Felkapott a kezeibe, szorosan ölelt engem. Éreztem, hogy körbepördülök a levegőben. Hátravetett fejjel nevettem, a szívemről egy hatalmas kő esett le.

- Apa leszek! – kiabálta a levegőbe nevetve.

Egymást ölelve álltunk az erkélyen, újra és újra elismételgette ezt, majd a hasamhoz kezdett el beszélni. Hallottam, hogy nyílik az ajtó, és szinte majdnem mindenki kitódult azon a kicsi ajtón. Mind megütközve bámultak ránk, de Rob nevetése szinte mindenki arcára rávarázsolta a mosolyt.

Ashley-ék kiváltak a tömegből, Nikki szinte eltépte előlem Robot, akit most a fiúk vettek körbe és nevettek együtt.

- Annyira tudtam, úgy tudtam, ugye tudtam? – nevetett Nikki. Ashley-vel egyszerre borultak a nyakamba, majd csatlakoztak a fiúk is.

Így álltunk heten, összeölelkezve az erkélyen, miközben Bill és a többiek csak nevetve tapsoltak.

Rob még egyszer megsimogatta a hasam, majd együtt nevettünk fel.

Köszönöm szépen, hogy ennyien olvastatok, és ennyien jártatok ezen az oldalon! Mindenkinek nagyon hálás vagyok, azoknak akik támogatták a blog létrejöttét, akik minden egyes fejezetnél pipáltak és kommentet írtak. A rendszeres olvasóknak, és minden idetévedőnek! A türelmeteknek és a figyelmeteknek! És főleg a biztatásotoknak! Köszönöm szépen, hogy írhattam nektek, szórakoztathattalak titeket. Remélem senki sem csalódott bennem vagy a történetben!

Köszönöm nektek! Ti vagytok a legjobb olvasók!

Milli:)

U.i.: Nem mondom, hogy búcsúzom tőletek, hiszen a másik blogom még most is működik, és folyamatosan frissül. Nem fogok eltűnni, még várhatóak tőlem új blogok, új történetek.

Ezzel a Forgotten Memories bezárja kapuit! Fájó szívvel válok majd meg ettől a történettől, hiszen ennek a történetnek köszönhetem, hogy írhattam egy másikat, és leülhettem ez elé a gép elé.

Még egyszer mindenkinek nagyon köszönöm aki olvasta a történetet!

Sziasztok!

Milli:)