21.fejezet - Befejezés

21.fejezet

Vége

(2 évvel később)

Rosszul éreztem magam. Nem azért mert a lelki világom már három napja a porban volt. A gyomrom görcsben állt, forgott velem a világ és a hányinger kerülgetett. Elképzeltem, hogy fal fehér vagyok, és hogyan nézhetek ki. Még soha nem éreztem magam ennyire pocsékul. A fülemben tompán lüktetett valami, a hasam folyamatosan forgott. Tudtam, hogy nem bírom sokáig talpon.

A tömeg hangja eltompult a fülemben. Nem hallottam tisztán a tömeg visítását, lassan jutott el a fülemig, az agyamig. Nem bírtam mozdulni, a végtagjaim ólomnehezek voltak. Bármennyire is meg akartam moccani, képtelen voltam. Behunytam a szemem egy pillanatra, de a rosszullétem nem csökkent. Próbáltam talpon maradni. Ki kellett bírnom ezt a mai napot.

Léptem egyet előre. Csak fehér foltokat láttam mindenhol, a hangok még mindig tompák voltak, és a nap sem segített. Mintha szándékosan ezt a napot választották volna ki, az év legmelegebb napját. A sugarak tűzték a vállam és a fejem, úgy éreztem magam, mint a hálaadási pulyka a kemencében. Csak én még éltem, és rosszul is voltam.

Lélegeztem, beszív és kifúj, de nem segített.

- Ashley! – elkaptam barátnőm kezét, és belé kapaszkodtam. Előredőltem, szabad kezemet a hasamra szorítottam.

- Úristen Kris, falfehér vagy, minden rendben? – odahajolt hozzám, arca csak alig pár centire tőlem. Nem akartam hangosan beszélni, nem akartam, hogy bárki is hallja a beszélgetésünket.

- Csak… le kell ülnöm, segítesz? – kérdeztem halkan. Ha lehet még erősebben szorítottam a kezét. Megindult előre, de a lábaim ott maradtak, nem tudtam mozdulni. A gyomrom erősen tiltakozott a mozgás ellen, ahogyan a fejem is. A fehér foltok megszaporodtak, az egész helyet körbevették.

Ijedten kaptam levegőért, de már nem tudtam megállítani. Elvesztettem az egyensúlyom, és zuhanni kezdtem.

Zuhanás közben becsuktam a szemem.

-         Rob –

Idegesen járkáltam körbe-körbe, mint egy idióta. Nem kifejezetten érdekelt, hogy ez a több ezer ember csak azért jött ma ide, hogy minket ünnepeljen. Az sem érdekelt, hogy ez életem legfontosabb premierje, vagy, hogy a vakuk mind miattam csattognak, és csak rám kíváncsiak. Most a legkevésbé sem ez érdekelt.

Mindenütt Kristent kerestem, a tömeg hatalmas volt, mindenhol ismerős arcok, azok, akikkel már öt éve dolgoztam együtt, de a lányt, életem szerelmét, sehol nem találtam.

- Nem láttad Krist? – kérdeztem, miközben magam felé fordítottam Kellant. Körbenézett, de ő is tanácstalanul rázta a fejét. A pillanatnyi keresgélés után arca vigyorba torzult, majd belebokszolt a kezembe.

- Máris elvesztetted a menyasszonyod? Mi lesz így húsz év után? – felröhögött, mire a közelünkben álló fotósok azonnal csattogtatták kamerájuk.

- Ez nem vicces. – ismét körbenéztem, de megint a semmit találtam meg. – És a tiéd hol van, Mr. Nagyszájú?

- Hát… - láttam, hogy egy kicsit bosszút, amiért telibe találtam, de azért mosolygott. – Biztosan együtt vannak.

A tömeget sikoly rázta meg. A kamerák leálltak, sehol nem csattant el egy vaku sem. Ledermedve álltam, ahogyan az egész tömeg. Rossz előérzetem támadt, és ez akkor sem hagyott alább, mikor egy újabb sikoly hatolt át az embereken. Kerestem a hang forrását, de csak a kővé vált embereket láttam. Többen körbefordultak, láttam, hogy Bill és Stephanie is körbenéz.

- Valaki segítsen! – ez a hang kivált a tömegből, erősebb volt, mint a többi hang. És kétségbeesettebb is.

- Ez nem… ? – Kellan felé fordultam, aki most egy pont felé nézett. Követtem tekintetét.

Egy kisebb tömeg vett körbe egy pontot, az emberek folyamatosan gyűltek. Együtt indultunk el feléjük, sorban félrelökve az embereket. Nem segített, hogy nem tudtam, hol van Kris, és a rossz érzésem erősödött, ahogyan a tömeg felé haladtunk. Félrelöktem valakit, hallottam a tiltakozását, de nem érdekelt.

Egy pillanatra levegőért kaptam, nem fogtam fel mit is látok. De szinte azonnal észbe kaptam. Ashley térdelt a földön, ölében Kris fejével. Éreztem, hogy a szívem vadul kezd verni, az agyam lassan kapcsol. Leguggoltam hozzájuk, kezeimmel lassan megsimogattam Kris fejét.

- Mi történt? – kérdeztem vadul. Nem akartam, hogy a hangommal ráijesszek Ashleyre, de a mellkasom egyre erősebben szúrt a félelemtől.

- Mi csak… Kris annyira fehér volt, azt hiszem rosszul lehetett, és akkor összeesett. Sajnálom! – hallottam, hogy néha elcsuklik a hangja. Körbenéztem, mindenki arcán félelem és értetlenség. Bill arca kivált a tömegből, kezével megérintette a vállam.

- Már hívtam a mentőket, addig vigyük be. Idekint nagy a hőség. – a hangja megnyugtató lett volna, ha nem fogom Kris ájult testét a kezemben.

Felkaptam a kezembe, és elindultam befelé. Csak fél szemmel láttam, hogy a rendőrök akik a kordonok mögött álltak a fotósokhoz beszéltek. Sehol nem csattantak a vakuk, aminek hálás voltam. Mindenki követett minket be az épületbe. Jackson és Taylor előhoztak valahonnan egy fotelt, ahova lefektethettem Krist.

A mellkasomban lévő szúrás erősödött. Próbáltam elnyomni az érzést, nem akartam, hogy féljek, nem akartam érezni, de nem sikerült. Kris arca ha lehet még fehérebb lett, keze jéghideg volt. Nem tudtam elképzelni mi történhetett vele. Ma reggel még mosolygott, annyira jól volt. Megpróbáltam elnyomni az érzést, hogy valami hatalmas baj van. Erősnek kellett maradnom, tudtam, hogy semmi nem történhet vele. Kristen erős.

Megszorítottam apró kezét, ujjai továbbra is hidegek voltak. Hallottam a lányok ijedt szóváltásait, mindenki döbbent lélegzetét, de én csak őt figyeltem. Mintha aludt volna, annyi kivétellel, hogy izzadt, és fehér volt. Homlokán apró gyöngyök jelentek meg, amiket gyengéden letöröltem.

Szólásra nyitottam a számat, de a következő pillanatban Kristen szemei megrebbentek. Összeszorította egy pillanatra ajkait, majd szemeit felnyitotta. Azonnal közelebb hajoltam hozzá, egy pillanatra sem engedtem el a kezét. A többiek automatikusan léptek közelebb hozzánk.

- Kicsim, én vagyok. – megcsókoltam kezemben tartott ujjait. Szemeivel engem keresett, majd megállapodtak az enyémben. Halványan mosolygott rám. – Minden rendben lesz, a mentő hamarosan ideér.

Láttam, hogy egy pillanatra ijedten ráncolja össze homlokát, száját tiltakozásra nyitotta. Az egész egy pillanat műve volt, majd összecsukta száját, szemét behunyta.

- Nem kell, Rob. Jól vagyok. – hangja alig volt több suhogásnál.

Talán el is hittem volna, ha a következő pillanatban nem fordul oldalára és nem hányja el magát. Mindenki egy emberként hőkölt hátra, én ijedten kaptam Kristenért és simítottam kezeim a hátára. Haját hátra húztam, megvártam míg végez, majd visszafektettem a fotelra.

Döbbent csend vett körbe minket, mindenki Kris hófehér arcát nézte.

- Hívom a takarítókat. – hallottam meg Bill hangját.

Az egész annyira hihetetlen volt. Nem fogtam fel semmit, ami körülöttem zajlott.

A premiert elhalasztották, Krist elvitték az orvosok, és az ő kérésére nem mehettem vele. Hazamentem a többiekkel együtt. Ashley nem tudta eltolni a bulit, a mixerek és a DJ nem voltak hajlandók máskor jönni, így amíg Kris a kórházban volt, én egyedül ültem az erkélyen őt várva, míg a házunkban buli volt.

Egyedül maradtam kavargó gondolataimmal.

Ma van a szülinapom…

-         Kris –

Az ajtó előtt álltam, a saját ajtóm előtt, és nem tudtam mozdulni. Jó pár órába telt, míg meggyőztem az orvost, hogy nagyon is tisztában vagyok azzal, mi bajom, és nem kell ellátás. És ez a résznek a könnyebbik része volt. Valaki szólt anyámnak, aki szinte azonnal ott termett a semmiből és szinte azonnal rájött mi történik velem.

És ő hozott el a saját házamhoz is, miután én vagy ezer féle menekülő-útvonalat terveztem magamnak. De most itt álltam, anya mögöttem várt a kocsijában, és tudtam, csak akkor hajt el, ha én belépek ezen az ajtón.

Remegtem az idegességtől, nem ismertem magamra. A gyomrom görcsben állt, az ujjaimat megállás nélkül tördeltem. hallottam a kiszűrődő hangokat, egy tipikus Ashley féle buli volt. És tudtam, hogy Rob odabent vár rám, hogy átadjam az ajándékom, ráadásul az egész stábnak, tv csatornának, és valószínűleg az egész világnak tartozok egy magyarázattal, hogy miért estem össze a premieren.

Mély lélegzetet vettem és megfordultam. Kész voltam futni, átugrani a kocsit és elrohanni a francba. De anya arca megállított. Rám mosolygott! Mosolygott! Nem volt dühös, vagy mérges, csak mosolygott. És ez mindennél rosszabb volt. Kénytelen voltam visszafordulni. Beléptem az ajtón, szerencsére nem láttam a nappaliba, így senki nem látott meg. Tudtam, hogy Rob hol lesz. A kedvenc helyén a házban.

Kikerültem a nappalit, a hátsó ajtón mentem az erkély felé. Ott ült kint, nézte a másik széket. Biztos voltam benne, hogy most megpróbálja kikapcsolni az agyát, és abban is biztos voltam, hogy nem ment neki. Óvatosan húztam ki az ajtót, mire szinte azonnal felém kapta a fejét.

Biztatóan rámosolyogtam.

- Kristen! - Felpattant a székről és elém ugrott. Kezeimet az övébe fogta, szorosan tartott. – Minden rendben?

- Igen, persze. Csak napszúrást kaptam. – a székek felé vezettem, és leültettem. Leültem vele szemben, kezeimet az ölembe ejtettem. Felnéztem rá, de ő csak mosolygott. Ez annyira ő volt. – Valamiről beszélnünk kellene.

- Persze, bármiről. – bólogatott hevesen.

- Tudod… Nemsokára itt lesz az esküvő, meg minden és úgy gondoltam… Hm… - beharaptam a szám és kinéztem az ajtón. A nappaliból szinte mindenki minket bámult. Ashley mindentudó arca most is ott virított középen. Visszafordultam Rob felé. – Mit szólnál, ha egy kis ember itt szaladgálna körülöttünk?

Úgy tűnt nem érti. Nem tudtam, hogyan tudnám még jobban beadni neki a dolgot, és kicsit bosszantott, hogy a férfiak agya nem olyan, mint a nőké. Ezért is tudtam, hogy Ashley és Nikki már tudják.

- Úgy érted egy gyerek? – értetlen arcot vágott.

- Igen.

- De hát… - töprengve nézett fel az égre, majd vissza rám. – Akkor le kéne mondanod a filmeket, és most indult be minden körülötted. Ezt nem engedném, hiszen a csúcson vagy.

- Rob… - rámosolyogtam, jól esett, hogy ennyire fontos neki a jövőm és a jelenem. Tényleg ő volt a nekem való férfi. – Én már lemondtam minden filmem.

Szinte késsel lehetett volna vágni a feszültséget a levegőben. Egyszerre fagyott meg minden idekint, a hideg kirázott. Kerestem Rob tekintetét, de csak üveges szemmel mered rám. Már a félelem kerülgetett, lehet, hogy sokkot kapott vagy nem tudom, mikor megrázta a fejét. És ezt megismételte újból és újból. Hátrahőköltem, a szívem kihagyott egy ütemet.

Nem örül neki.

Próbáltam nem kapkodni a levegőt, vagy nem elbőgni magam. Éreztem, hogy a kezeim remegni kezdenek, ahogyan valami odabent is. Megpróbáltam tartani magam, kevés sikerrel. Éreztem, hogy egy hatalmas könnycsepp gördül le az arcomon.

- Apa… leszek? – kérdezte nagy nehezen, akadozó nyelvvel.

- Igen. – elsírtam magam, kezeimmel eltakartam az arcom. Nem értettem miért nem örül, miért nem ugrál örömében.

- Miért sírsz, kicsim? – kérdezte, a hangja egészen közelről jött. Kilestem ujjaim közül. Előttem térdelt, kezei a combomon voltak. Most elemelte a kezem az arcom elől, és rám mosolygott.

- Mert… nem örülsz. És… elfogysz hagyni minket. – mondtam őszintén. Lenyeltem kitörni készülő rohamomat, és a szemébe néztem. Rob arca most egészen más volt, olyan, mint eddig soha.

Egy hosszú pillanatig néztem őt. Szemei földöntúli boldogsággal teltek meg, arcán valami egészen új mosoly volt. Megértettem, az agyam hamarabb kapcsolt, mint a szemeim. Még mindig sírtam, mikor rájöttem. Rob örült, boldog volt.

- Ezt betudom a hormonoknak. – kuncogott.

- Örülsz? – kérdeztem, mint egy buta kisgyerek.

- Még soha semminek nem örültem ennyire. – megsimogatta az arcom. – Apa leszek!

- Igen! – felnevettem vele együtt.

Felkapott a kezeibe, szorosan ölelt engem. Éreztem, hogy körbepördülök a levegőben. Hátravetett fejjel nevettem, a szívemről egy hatalmas kő esett le.

- Apa leszek! – kiabálta a levegőbe nevetve.

Egymást ölelve álltunk az erkélyen, újra és újra elismételgette ezt, majd a hasamhoz kezdett el beszélni. Hallottam, hogy nyílik az ajtó, és szinte majdnem mindenki kitódult azon a kicsi ajtón. Mind megütközve bámultak ránk, de Rob nevetése szinte mindenki arcára rávarázsolta a mosolyt.

Ashley-ék kiváltak a tömegből, Nikki szinte eltépte előlem Robot, akit most a fiúk vettek körbe és nevettek együtt.

- Annyira tudtam, úgy tudtam, ugye tudtam? – nevetett Nikki. Ashley-vel egyszerre borultak a nyakamba, majd csatlakoztak a fiúk is.

Így álltunk heten, összeölelkezve az erkélyen, miközben Bill és a többiek csak nevetve tapsoltak.

Rob még egyszer megsimogatta a hasam, majd együtt nevettünk fel.

Köszönöm szépen, hogy ennyien olvastatok, és ennyien jártatok ezen az oldalon! Mindenkinek nagyon hálás vagyok, azoknak akik támogatták a blog létrejöttét, akik minden egyes fejezetnél pipáltak és kommentet írtak. A rendszeres olvasóknak, és minden idetévedőnek! A türelmeteknek és a figyelmeteknek! És főleg a biztatásotoknak! Köszönöm szépen, hogy írhattam nektek, szórakoztathattalak titeket. Remélem senki sem csalódott bennem vagy a történetben!

Köszönöm nektek! Ti vagytok a legjobb olvasók!

Milli:)

U.i.: Nem mondom, hogy búcsúzom tőletek, hiszen a másik blogom még most is működik, és folyamatosan frissül. Nem fogok eltűnni, még várhatóak tőlem új blogok, új történetek.

Ezzel a Forgotten Memories bezárja kapuit! Fájó szívvel válok majd meg ettől a történettől, hiszen ennek a történetnek köszönhetem, hogy írhattam egy másikat, és leülhettem ez elé a gép elé.

Még egyszer mindenkinek nagyon köszönöm aki olvasta a történetet!

Sziasztok!

Milli:)

Hír

Sziasztok!

Tudom, hogy nem rég azt írtam hét után lesz friss, de ma már nem fogok elkészülni, sajnálom. Decemberben lesz a szalagavatóm és arra intéztem a ruhám, meg ilyenek. Ez a nap most nagyon zsúfolt volt.

Remélem azért nem köveztek meg...

Holnap friss!

Milli

20.fejezet

20.fejezet – Közös út

Az egész egy álomba illett volna bele. Vagy egy olyan helyre, ami nem létezik, csak a képzelőerőmbe. Bárhova, ami nem itt volt. Az egész nem tűnt valóságosnak. Az agyam küzdött a látvány ellen, fel akartam ébredni, a valóságban lenni. Nem tűnt valóságosnak, hogy előttem áll, arcán boldog mosollyal pont, mint az enyémen.

Nem értettem, hogy került ide, miért jött ide, és vajon utánam jött e, vagy csak a véletlen hozta így. Tudni akartam a válaszokat, de jelen pillanatban képtelen voltam megmozdulni, pislogni, vagy az élet apró jelét adni. Teljesen elvesztem azokban a szemekben, felfaltam arcának, lényének minden milliméterét. Ha ez valóban csak egy álom, akkor minden egyes pillanatot a fejembe akartam vésni. Ha pedig nem… nos akkor csak gyönyörködtem.

- Kristen! – még egyszer kimondta a nevem, de most valahogy észhez térített.

Mintha kattant volna valami, feloldódtam, és pislogtam. De Rob nem tűnt el. Ugyan úgy állt előttem, kitárt karokkal, csapzott hajjal. Valóságos volt. Tudtam, hogy igaz, tényleg utánam jött.

Gondolkodás nélkül futottam felé, mintha az életem múlna rajta, és vetődtem a kezében. Tényleg úgy éreztem az életem múlik ezen az ölelésen. Lehet, hogy ez volt az utolsó, amit tőle kaptam, de meg akartam ölelni. Akartam, hogy hozzám érjen, ha utoljára is, de beszívhassam az illatát. Most is elbódított, mint oly sokszor, de most egészen máshogy hatolt az agyamba bódító illata. Mindent élesen érzékeltem. Minden apró kis simítását a hátamon. Vadul szedtem a levegőt, éreztem, hogy a szíve a mellkasomat csapdossa. Nem tudom melyikünk szívverése volt vadabb, gyorsabb.

És azt sem tudom meddig álltunk így, de egy ideges női hang szólt hozzánk egészen közelről.

- Kérem, a pilóta szeretne felszállni, befáradnának a gépbe?

Nem néztünk a nőre, nem érdekelt mennyire idegesen vizslat minket. Rob kezét éreztem csak, ami a derekamra simult, és magához húzott, hogy még véletlenül se léphessek el. Nem mintha akartam volna. Beléptünk a gépbe, a nő a helyünkre kísért minket.

Robnak beletelt egy kis időbe, míg kicserélte a helyét a mellettem ülő dagadt férfival, és ha jól láttam, még egy kis pénz is gazdát váltott. De jelen pillanatban nem érdekelt. Felőlem még a kártyáját is odaadhatta volna, csak egymás mellett üljünk.

Egészen addig a pillanatig, míg le nem ültünk, úgy éreztem ez nem velem történik meg, hogy egy mesebeli film főszereplője vagyok. Mintha egy rózsaszín felhőn úsztam volna. De mint mindennek, ennek is vége szakadt. A szorongás úrrá lett rajtam, a tenyerem izzadni kezdett. Zavartan néztem ki az ablakon, nem tudtam melyikünknek kéne hamarabb megszólalni. Azt sem tudtam mivel kellene indítanom. Szerettem volna ha már vége van ennek az egésznek. Csak annyit akartam, hogy boldogok legyünk.

A gép felszállt, de mi még mindig némaságba burkolóztunk. Rob mellettem fészkelődött egy keveset. Ráemeltem a tekintetem, a szemünk találkozott. Zavartan elmosolyodtam, és lesütöttem a szemem. Mintha nem ismerném már majdnem öt éve, és mintha nem ő lenne a legjobb barátom, vagy életem szerelme.

Magamban felröhögtem.

- Miért jöttél utánam? – kérdeztem, mikor a fejemben pontokra tudtam szedni a mondandóm.

- Muszáj volt. – vonta meg a vállát.

Hátradőltem az ülésben. Azt hiszem nem erre a válaszra váltam, és ez az arcomon is meglátszódott. Az üvegben fájdalmas grimaszba futott össze az arcom, és mintha megrándult volna a szám sarka. Végül úgy döntöttem nem számít, csak az, hogy itt van, velem.

- Valamit meg kell magyaráznom. – suttogtam a kezeimnek. Nem mertem felnézni a szemeibe, még csak véletlenül sem akartam elkapni valami fájdalmas pillantást.

- Az jó lenne. De előbb… - egyik kezével átölelt, és magához húzott, másikkal összekulcsolta az ujjainkat. Felnéztem rá, csodálkozva és vágyódva. A szemei megteltek azzal a végtelen szeretettel, amit úgy szerettem. Arcán ott játszott egy kicsi, de édes mosoly. Lassan közelített hozzám, azt hittem meg akar csókolni, de ajkai csak a homlokomat simították nagyon lágyan és gyengéden.

Összerezzentem az érintésre.

- Mindegy, mit mondasz, csak az a lényeg, hogy nem haragszom rád. Fájt, hogy hazudtál, de nem számít, csak az, hogy együtt legyünk. Nem tudnék rád haragudni, Kris. – őszinte hangjától a szemembe könnyek szöktek. Elnyomtam feltörni készülő boldog sírásom. Tisztázni akartam mindent, a sírás még ráér.

Mély levegőt vettem, és még utoljára összeszedtem a gondolataim. Ez volt az utolsó esély, hogy őszintén kibeszéljem magamból a témát. Soha többet nem akartam felhozni, így ez volt az utolsó alkalom.

- Először is, én soha nem akartam neked hazudni. – kezdtem bele, de szinte azonnal megtorpantam. Rob megszorította a kezem, biztatásként. – Mindig az járt a fejemben, hogy el kéne mondanom, aztán eszembe jutott, hogy nem akarlak ezzel fölöslegesen terhelni. Én emlékeztem rád, és ez volt a lényeg. Nagyon jól megvoltunk, és ez a tény semmit nem változtatott volna. Mert a baleset után szerettem beléd. Abba a Robba akit megismertem. Mikor emlékezni kezdtem, csak felerősödött az egész. Minden nap átfutott rajtam, hogy elmondom neked, de valamiért nem tettem. Most már látom, hogy hiba volt. Ígérem mostantól mindent elmondok. Nem akarok többé fájdalmat okozni neked, és azt sem akarom, hogy veszekedjünk. Szeretlek, de ha te már nem így érzel, megértelek. Csak szerettem volna ezeket elmondani.

Vissza kellett fognom a bőghetnékemet. Szerettem volna még hallani a válaszát. Felnéztem rá, bár könnyes szemmel szinte semmit nem láttam. Széles mosolyát azonban semmi nem takarhatta el.

- Olyan buta vagy néha. – felnevetett, hátravetett fejjel nevetett, és mindenki minket bámult. – Pont az előbb, pár perce mondtam neked, hogy nem tudnék rád haragudni. Ennyire nem figyelsz?

Megkocogtatta a homlokom. Elmosolyodtam.

- nagyon fájt, hogy hazudtál, de aztán elgondolkodtam. Tom szerint csak védeni akartál, és talán igaza volt. Ha így visszagondolok, jobb is, hogy nem mondtad el. Így küzdhettem érted, megszerezhettem a szíved. – elfordult, vett egy mély levegőt, majd újra rám nézett. – A baleset előtt is rettentően vonzódtam hozzád, de akkor nem próbálkoztam be, mert már késő volt. De így, hogy semmire nem emlékeztél, kaptam egy esélyt, hogy belém szeress, és együtt lehessünk. Újra megismertük egymást, újra megtudtam ki is Kristen, és egészen új oldalaidat ismertem meg. Ha nem felejtettél volna el, akkor most nem lennénk együtt. És ha közben elmondod, talán akkor sem. Valószínűleg megijedtem volna, és visszavonulót fújtam volna.

- De nem így lett. Utánam jöttél. – vontam meg a vállam.

- És csak ez számít. – megához vont, a kezeim automatikusan fonódtak a dereka köré. – Már nem számít, hogy mi történt. Csak az, hogy már vége, és együtt vagyunk.

- De bármikor vége lehet. Eleged lesz és majd elhagysz. – a szemeim bánatosan becsukódtak, majd újra kinyitottam őket, és Rob elszánt tekintetével találtam szemben magam.

- Soha nem hagylak el, csak téged akarlak.

- Honnan tudjam, hogy így lesz?

- Szeretlek.

Nem mondott többet, csak rám mosolygott. Hittem neki, és boldogan bújtam hozzá. Nem kellett több, csak ez számított. Felőlem még a gép is lezuhanhatott volna, a lényeg az volt, hogy együtt voltunk, és minden megoldódott. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy tizenéves, aki először szerelmes. Részben igaz volt, hiszen most először voltam igazán szerelmes valakibe.

Az út többi részén egymást öleltük. Nem beszéltünk semmiről, csak kifele bámultunk az ablakon. Az átszállásnál egymásba kapaszkodva haladtunk mindenhova, egy pillanatra sem engedtük el egymást. Mikor már a brazíliai gépen voltunk, csak akkor voltam kénytelen elengedni.

- Rob, kimegyek mosdóba.

Kikászálódtam mellőle, bár nem volt ínyemre, hogy egyedül kellett hagynom. A mosdó rettentő kicsi volt, nem értettem, hogy a kicsit teltebb emberek hogyan férnek be ide. Mielőtt kiléptem volna belenéztem a tükörbe. Már idejét sem tudom mikor csillogott ennyire boldogan a szemem és mikor játszott ennyire széles mosoly a számon.

Az ajtón kopogtak, én pedig utoljára megigazítottam a hajam.

- Egy pillanat. – morogtam kifele. Lenyomtam a kilincset, de szinte azonnal a falhoz préselődtem.

Egy testet éreztem magamon, egészen közel hozzám. A szemeimet csak akkor nyitottam ki, mikor hallottam csukódni az ajtót. Rob ölelt engem, arcán széles vigyor. Rosszat sejtve néztem rá, de ő csak tovább vigyorgott.

- Még soha nem csináltuk repülő mosdójában. – vonta meg a vállát, mint egy ártatlan kisfiú.

- Te…? – mielőtt befejezhettem volna a mondatot még elcsíptem egy újabb vigyort.

A következő pillanatban ajkai az enyémen voltak és mintha az élete függne tőle csókolt meg. Nekem sem kellett több, azonnal visszacsókoltam. Őrülten téptük egymás ajkait, kezeink már rég nem magunk mellett voltak. Szerettem volna minél többet érezni belőle, érezni akartam forró testét, izmos hasát és karjait, de ebben a kis térben, szinte lehetetlen volt. Felkapott az ölébe, lábaim a dereka köré fonódtak, és a falhoz nyomott. Ajkai most a nyakamat csókolgatták, nyögéseket kicsalva belőlem. Még soha nem éreztem ennyire intenzíven az illatát, vagy az érintéseit. Mintha egészen új lenne az egész, úgy éreztem magam. Szerettem volna többet kapni belőle, de az ajtón ebben a pillanatban kopogtak. Rob nem nagyon foglalkozott vele, tovább csókolgatott, szétnyitva az ingem. Kezei megtalálták a mellem és azzal kezdett játszani. Kezeimmel befogtam a szám, nehogy túl hangosan nyögjek fel, kevés sikerrel.

- Kisasszony, megkezdjük a leszállást, kérem jöjjön ki.

Robra néztem, aki most rám emelte tekintetét. Könyörgőn néztem, de cseppet sem hatott rá. Megpróbáltam leszállni az öléből, de kezei túl erősek voltak. Eltátogtam felé egy kérleket, de még ez sem hatotta meg. Mikor a nő odakint már egyre idegesebben kopogott, csak akkor engedett el.

Megigazítottam magam, már amennyire képes voltam erre, és kinyitottam az ajtót. Azt hiszem még sosem láttam ennyire döbbent arcot, mint mikor megpillantotta a mögülem kilépő Robot. Vörös fejjel sétáltam a helyemre, az utasok tekintetét magamra vonva. Leültem a helyünkre, szinte belesüppedtem az ülésbe, nehogy valaki megbámuljon, még ennél is jobban.

- Ez olyan ciki. – suttogtam Robnak, de ő csak nevetett. Mérgesen ránéztem. – Mi van?

- Tudod, nem azért bámultak meg minket mert én is kijöttem onnan, azt szinte már minden ember csinálta, hanem azért, mert félregomboltad az inged. – bökött a mellkasomra.

Ha lehet még jobban elvörösödtem. Csak egyetlen egy kívánságom volt, hogy lekerüljek erről a gépről, minél hamarabb.

A leszállás simán ment, azt eltekintve, hogy Rob még mindig rajtam nevetett, ami már kezdett bosszantani húsz perc után. A reptéren szinte mindenki, kivétel nélkül megbámult minket. Szerencsére nem voltak fotósok sehol, az érkezésünkre csak pár nappal később számítottak. Persze akadt még olyan ember aki lefotózott minket a mobiljával, és nekik szívesen mosolyogtunk. A kijáratnál megláttuk Billt és két testőrt. Ő mindig mindenről tudott, de ez most különösen meglepett minket. Mosolyogva lépkedtünk felé. Egy pillanatra megbámulta összekulcsolódó ujjainkat, de nem tulajdonított neki nagyobb figyelmet.

- Veletek minden rendben? – kérdezte Bill enyhe döbbenettel az arcán.

Egymásra mosolyogtunk, és összeszorítottuk ujjainkat. Még soha nem volt semmi ennyire rendben, mint most. Tudtuk, hogy most már semmi nem állhat közénk, és ennél nagyobb boldogságot semmi nem tudott okozni.

A világon persze nem mi voltunk az egyetlenek akik ennyire örültek annak, hogy együtt vagyunk. Ott volt persze Nikki és Ashley, de szinte minden újság címlapján mi szerepeltünk. És most az egyszer nem zavart minket. Mindenkinek szívesen újságoltuk, hogy együtt vagyunk.

És most először akadtak le rólunk az újságírók.

 Köszönöm a türelmeteket, hogy ennyit vártatok rám. Remélem nem csalódtatok a fejezetben, és elnyeri a tetszéseteket. A következő fejezetre szerencsére nem kell egy hónapot várnotok, hiszen az lesz majd a befejező rész, és gondolom mindenki kíváncsi arra mi lesz Kris és Rob történetének vége. Mint már mondtam két befejezés van a fejemben úgyhogy előbb a happy end, egy héttel később pedig ami... hát nem az. :D Köszönöm a türelmet még egyszer!

Milli :)

A fejezetről friss...

Sziasztok!

*Szeretnék elnézést kérni, hogy még mindig nem hoztam friss, de mostanában eléggé zűrös dolgok vesznek körbe, így nem volt időm frissíteni, vagy írni.

*A másik történetemből felkerült már a friss, gondolom ezt láttátok. Csak arra volt időm, sajnálom. Ebből a történetből is elkezdtem már, öt oldalnál járok, de most valahogy leragadtam. Pont az előbb, pár perce zártam be az ablakot, mert nem tudom folytatni. Annyi féle verzió van a fejemben, de nem tudom hogyan fejezzem be. ha az egyiket választom, akkor már most bele kell vinnem, hogy jól jöjjek ki, ha meg a másikat, akkor még nem kell vele annyira foglalkoznom. Szóval... elakadtam. De jövő héten már biztosan tudom hozni, csak tényleg nem tudom eldönteni melyik legyen.

*Arra gondoltam leírom a két végletet és majd ti eldöntitek, de akkor meg nem lesz meglepi. Úgyhogy... fogalmam sincs. De majd akkor eldől a fejemben. Vagy... megírom az egyik végletet, és majd picivel később a másikat is... Vagy... na mindegy.

Friss Okt. 23.-án!!!!

Milli

19.fejezet - Második rész

19.fejezet – Kristen

( második rész )

Bármennyire is kiabáltam utána, ordítottam, nem fordult meg. Csak a távolodó alakját láttam, távolodó testét. Fejemben visszhangzottak a szavai, próbáltam kiszorítani őket belőle, de képtelen voltam.

- Rob! Rob! – kiabáltam, de hangom idegen fülekre talált. Összerogytam, kezeimmel a földet csapkodtam. És zokogtam.

A kínzó fájdalom lassan vette át a testem fölött az uralmat, mintha szándékosan ingerelne. Már nem tudtam megkülönböztetni az esőt a könnyeimtől, egyszerre hulltak a földre, hogy kis tócsát képezzenek előttem. Semmit nem láttam, minden egy hatalmas vízesés volt, elnyelte a hangom. Észre sem vettem mikor hagytam abba a kiabálást, csak az űrt éreztem, a hiányát és a fájdalmat. Meleg kezek értek a vállamhoz, de leráztam őket. Nekem nem ő kell, nekem az kell, hogy ő érintsen meg és jöjjön vissza.

- Kris, megfázol, menjünk haza! Gyere! – felemelkedtem és Tom nyakába borultam.

Ahelyett, hogy hazavitt volna, ott álltunk még ki tudja mennyi ideig, és bőgtem a vállán. Képtelen voltam megmozdulni, kényszeríteni magam. Csak álltam, tehetetlenül, mint egy utolsó vesztes, és hagytam, hogy a jeges eső bőrig áztasson, átitassa a ruháimat, és a fagy egészen a szívemig hatoljon.  

*****

Még soha nem éreztem magam ennyire egyedül. Ennyire elzárva az életemtől, bezárva egy kis szobába, és ennyire védtelennek.

Messze voltam az életemtől, egy idegen városban voltam, barátok nélkül, és támogatás nélkül. Az idő összemosódott előttem, nem tudtam elválasztani az éjszakát a nappaltól. Minden pillanat monotonon összeolvadt.

Feküdtem, bámulva a plafont, néha behunyva a szemeimet. De még ebbe az apró mozdulatba is beleremegtem, a jól ismert fájdalom végigsöpört a testemen. Persze tudtam, hogy magamnak okoztam az egészet. Hogy a hiba forrása én vagyok. Utáltam magam, undorodtam a tettemtől, de bármennyire is küzdöttem az önmarcangolás ellen, a gondolataim kusza ködként terjengtek a fejemben. Szerettem volna kiadni magamból, valakivel megbeszélni, de nem volt itt senkim. Egy elveszett kisbáránynak éreztem magam.

Liz megpróbált velem beszélni, de ő sem értett meg. Megpróbáltam neki elmagyarázni ezt az egy évet, hogy min mentem keresztül, miket kellett kiállnom, hogy megvédjem Robot, de nem hallgatott meg. Számára is ugyan olyan undorító voltam, mint a bátyjának. Egyedül Tom jött be hozzám, és egyedül neki tudtam mindent elmondani.

De ez sem változtatott a tényen, hogy szenvedek. Megérdemeltem azokat a szavakat, mindent megérdemeltem, és így talán kevésbé fájt. Tudtam, hogy másként is alakulhatott volna. De akkor, abban a pillanatban, mikor elhatároztam, hogy megvédem őt ettől az egésztől, ez tűnt a legkézenfekvőbbnek. És ezt Tom megértette. De nem segített. Nem ő volt az a személy, akinek ezt el akartam mondani.

Csak az ajtó nyílását hallottam, de nem nyitottam fel a szemeim. Összeszorítottam őket, a sírás, ami minden pillanatban a torkomat facsarta, most újból rám tört. Körmeimet a tenyerembe vájtam, nehogy megmozduljak. Nem akartam mozogni, érezni a fájdalmat. Így könnyebb volt.

- Kristen? – kellemes, megnyugtató hang volt.

- Hagyj békén, Tom. – a hangom furcsán érdes volt, mintha ezer éve nem szólaltam volna meg.

Sóhajtott, hangja halkan jutott el hozzám, de valamiért megremegtem. Őt is becsaptam, részben. De ez a fajta fájdalom, amit a barátaim iránt éreztem, semmi volt ahhoz, ami a szívemet uralta.

Szinte marta, kínozta a lelkem, tépte a gondolataim, és mérhetetlenül hatalmas fájdalmat okozott. Mozdulni nem tudtam a gondolataimtól, végtagjaim odakötöttek az ágyhoz, ha akartam volna sem tudtam volna megmozdulni. A légzésem is nehéz volt, mintha szándékosan kínzott volna ez is. Én még a levegőt sem érdemlem meg. És az egészben a legrosszabb a tudat volt, hogy mit tettem. Bármennyire is próbáltam feloldozni magam a kínok alól, képtelen voltam. Szándékosan tértem vissza ugyan ahhoz a gondolathoz. Nem akartam, hogy akár csak egy kicsit is könnyebb legyen, fájdalom mentesebb.

- Talán ha átmennél hozzá, és beszélnél vele… - tétova hangja volt. Felemeltem a fejem és a szemébe néztem.

- Ezt te sem gondolod komolyan, ugye?

- De igen. – leült mellém az ágyra, és óvatosan a kezemhez ért. Követtem mozdulatát a szemeimmel. Meglepődtem a hirtelen jött érzelmektől, hogy mennyire kívánom, hogy ez az érintés valaki másé legyen. Magamra parancsoltam, hogy még véletlenül se bőgjem el magam. – Szerintem ez lenne az egyetlen megoldás.

- Tom, te sem hiheted, hogy látni akar engem, vagy csak beszélni. – már két napja, hogy kerültük egymást, és csak egyetlen egy vastag fal választott el minket.

- Jól van, akkor játszd ezt! – élesen csattant a hangja. Felállt, és az ajtóhoz sétált. Szemeiben esdeklés volt, de erről az ötletről nem akartam hallani. – Te magad mondtad, hogy csak védeni akartad, de akkor mondd meg, miért nem akarod ezt te magad elmondani neki?

- Mert egyszerűen nem hallgatna meg! – kiabáltam rá. Észbe kaptam, kezeimet a szám elé emeltem. Néztem Tom szemébe, amiből most egy csepp megértés sem sugárzott. – Rám csapná az ajtót, ismerem.

- Én is ismerem, és most valószínűleg magát ostorozza, hogy ő tehet róla.

Visszadőltem a párnák közé, amiből Lizzy illata áradt. Elképzeltem magamban az ő illatát, és akaratlanul szippantottam a levegőből. Tudtam, hogy Tomnak ugyanúgy igaza van, mint nekem. De azt is tudtam, hogy most nem akar engem látni, és a pokol legmélyebb bugyraiba kíván engem. Ahogyan én is saját magam.

- Sajnálom Tom, de még nem beszélhetek vele. Azt akarom, hogy előbb elrendezze magában. Ismerem már annyira, hogy most senkit nem akar látni.

Hallottam, hogy a kilincs lenyomódik, de mielőtt kilépett volna, még hozzám szólt keserű hangján, amiben most csalódottság vegyült.

- De így mindketten szenvedtek.

És itt hagyott. Az ajtó hangosan csapódott, elzárva engem az egyetlen embertől, aki nem tette számomra ezt a helyet idegenné.

Közben az agyam lázasan dolgozott. És ha mégis átmennék hozzá, mit mondanék neki? Hogy sajnálom? Rob ennél többet érdemel, egy olyan választ, ami az igaz. De sem ő sem én még nem álltunk erre készen. Tudtam, hogy még össze kell szednie a gondolatait, rendezni magában a dolgokat. És csak utána léphetek én.

De így, hogy tehetetlen voltam, még nehezebb volt. Kínzott a gondolat, hogy min gondolkodhat, hogy mik járhatnak a fejében. Szenvedtem a tudattól, hogy csak egy fal választ el minket, mégis olyan, mintha érföldekre lennénk egymástól. Hiányzott az érintése, a légzésének hangja, vagy a jelenléte. Nem bírtam ki, hogy ne lássam. Főleg így, hogy egy házban voltunk. Kínlódva temettem kezembe az arcom.

Hogy lehettem ekkora balfék köcsög? Tudnia kell az igazat, hogy mennyire bánom, és mennyire szeretem!

Az adrenalin túláradt az ereimben. Felpattantam, majdnem mosolyogva ugrottam az ajtóhoz. De mikor kinyitottam az ajtót, az a kis majdnem mosoly az arcomra fagyott. Rob hangja átszelte a házat, a kis távolságot ami köztünk volt. A fal nem tudott megóvni a hangjától, vagy a szavaitól.

Ledermedve hallgattam a kiabálását.

- …Én voltam ott akkor is, mikor leemelték róla, mikor a kórházba vitték. És végig az járt az eszemben, hogy csak őt nem. Mert én már akkor szerettem. Nem te voltál ott Tom! – hangja egészen a szívemig hatolt.

Erősen szorítottam a kilincset, levegőért kaptam, de a szavak csak úgy ömlöttek a szájából.

- És mikor felébredt, van fogalmad róla mit éreztem, mikor nem tudta ki vagyok? Mérhetetlen dühöt magam iránt! Utáltam magam, a pokolba kívántam magam, amiért erre a sorsra juttattam őt. Azt kívántam bárcsak én lehetnék a helyében. A szemeiben láttam az értetlenséget, a szenvedést. És én végig ott voltam vele. Próbáltam a barátja lenni, támogatni őt. De közben nem bírtam megállni, hogy ne legyek a közelében, úgy. Szerelmes voltam belé. Együtt küzdöttük át magunkat ezer szenvedésen. Mindent elmondtunk egymásnak, mindent. És én minden reggel azért fohászkodtam, hogy végre emlékezzen rám. Szerettem volna, ha a régi emlékei visszatérnek. Minden vágyam ez volt. És ő eltitkolta előlem ezt a kincset.

- Rob, állj már le! Hallgass végig! – Tom kiabálása semmi volt Rob ordítozásához képest.

- Nem, most én beszélek! – ordított tovább szerelmem.

Ujjaim elfehéredtek a szorításban. A szívem hangosan dörömbölt a mellkasomban, és egyre kínzóbban, egyre fájóbban jutottak el hozzám a szavak értelme. Összerogytam, térdeim küzdöttek a fájdalom ellen, de eltörpült az érzés mellett, amit Rob szavai váltottak ki belőlem. Levegőért kapkodva hallgattam tovább szócsatájukat.

- Robert, a francba is! – kiabálta most már Tom is. Nem hallottam, amit e után mondott.

Csak akkor eszméltem fel, hogy könnyek áztatják az arcom. Némán zokogtam a padlón, fejemben ezer kép villogott, mindben az, hogy hogyan tehettem volna másképpen. De nem segített még csak a gondolat sem, hogy talán így volt jól. Tudtam, hogy én vagyok a hibás. El kellett volna neki mondanom, már a legelső percben. De annyira boldog voltam vele, eltörpült az érzéseim mellett.

Lépéseket hallottam, felemeltem a fejem, és a szívem abban a pillanatban kihagyott egyet. Ő lépkedett le a lépcsőn, az arcát nem láttam, csak megroggyant vállát, és görbe hátát. Claire a kanapén ülve figyelte fiát, aki egy szó nélkül távozott. Az ajtó csapódására összerezzentem.

És belőlem újra kitört a sírás. Nem tudom meddig ülhettem ott, az érzelmeimbe temetkezve, a földet kaparva, de két erős kéz emelt fel a földről.

- Jaj Tom, én úgy sajnálom! Nem ezt akartam, én egyáltalán nem akartam, hogy szenvedjen! – zokogtam kétségbeesve, miközben a vállába kapaszkodtam. Hagyta, hogy a vállára boruljak és azon sírjam ki magam, miközben esetlenül dörzsölte a hátam. – Én nem tudtam, hogy ez lesz, én…

- De akkor miért hazudtál neki? – kérdezte halkan.

- Nem tudom! – sírtam tovább, és pont úgy éreztem magam, mint egy idióta. – Én csak azt akartam, hogy boldogok legyük. Nem hittem volna, hogy neki ez ennyit jelent.

Ezután némán ültünk az idegen szobában, néha csitított, de semmit nem segített. Rajtam már semmi nem segíthetett volna, csak valami csoda. Valami hatalmas csoda. Hagytam, hogy a szívemet darabjaira tépje a fájdalom, és megbénítsa minden érzelmem.

A gondolatok gyorsan cikáztak a fejemben, alig tudtam belőle kivenni akár csak egyet is. Ott zakatolt a fejemben az összes lehetőség, hogy most hogyan kéne cselekednem, de nem láttam át a hatalmas káoszban. Egyre csak Tom hangja kúszott a fejemben, és Lizzyé, aki nem tudom mikor csatlakozott hozzánk.

És mikor már minden veszni látszott, az egyik gondolat kirajzolódott a többi közül. Ott lebegett a szemeim előtt, arra várva, hogy megértsem. A sírás, mintha soha nem lett volna, abbamaradt. Az utolsó könnycsepp is kiszaladt a szememből, és pottyant az ölembe. Felemeltem a fejem, szemeim először Toméval, majd Lizével találkoztak.

- Elmegyek. – jelentettem ki. A hangom rekedtes volt még, de már nem annyira keserű.

Robotként álltam fel és emeltem ki az ágy alól a bőröndöm. Némán dobáltam bele a ruháimat, miközben barátaim döbbenten meredtek rám. Először Liz eszmélt fel, egy apró sóhaj szaladt ki a száján. Bedobtam az utolsó nadrágom, de mielőtt lezárhattam volna, vékony ujjak fonódtak a csuklóm köré.

- Nem mehetsz el. – lágy hangja megrémisztett egy pillanatra. Most szólt hozzám először kedvesen, mióta kiderült a kis hazugságom.

- De igen elmegyek. – lefejtettem csuklómról a kezét, és behúztam a cipzárt.

- És megtudhatnánk, hogy miért? – kérdezte most Tom. Az ő hangja inkább volt hitetlenkedő.

- Robnak idő kell, ahogyan nekem is. Én itt csak láb alatt vagyok. Mindketten szenvedünk, én a hiányától, ő meg attól, hogy itt vagyok. – megvontam a vállam, és felálltam, kezemben a bőrönddel.

- De Kris, nem hagyhatod csak így itt! – nem értettem most miért tiltakozik ez ellen Liz, hiszen két nappal ezelőtt még látni sem akart.

Szó nélkül léptem az ajtóhoz, és néztem még a szemükbe. Valamiért jobb kedvem volt, már nem éreztem akkora fájdalmat, már nem tudtam volna megbénulni tőle.

- Ha ő kérdezi, hogy hol vagyok, azt üzenem neki, hogy majd Brazíliában találkozunk.

Kiléptem a szobából, a szobából, ami két napig a börtönöm volt.

*****

- A Brazíliába induló járat, New York-i átszállással azonnal indul! Kérem szálljanak fel a gépre! – a robothang térített magamhoz.

Ott álltam a tranzit közepén, kezemben a jegyemmel, zavart gondolatokkal. Biztos voltam magamban, tudtam, hogy ez az egyetlen helyes út van. Mégsem tudtam megmozdulni. Akaratlanul néztem újra és újra a kijáratra, reménykedve abban, hogy ő fog ott belépni. Persze tudtam, hogy ez lehetetlen.

Elnyomtam a kitörni készülő sírásom, de egy könnycseppet még elmorzsoltam. Így lesz a legjobb, döntöttem el magamban. Felemeltem a fejem, pont mikor a nő érdeklődve rám emelte a szemeit.

- Kisasszony, kérem jöjjön. Be kell csuknom a kaput. – szólított meg tétován.

Utoljára megengedtem magamnak, hogy visszanézzek. Nem lépett be senki, egyetlen egy ismerős arc sem, pláne nem az az arc. Keserűen adtam át e jegyem és léptem be a folyosóra. Mögöttem hangosan kattant az ajtó.

Nem tudtam felfogni, hogy a boldogságom, ami oly kevés időre lehetett csak az enyém, vagy a miénk, most a semmibe veszik. Persze ha okosabb lettem volna, tudhattam volna, hogy egyszer úgyis kiderül. De talán így jobb lesz. Rob majd talál magának egy olyan lányt, aki nem hazudik neki, aki jobb lesz, mint én.

De ez a gondolat nem nyugtatott meg. A hiánya maró érzésként uralta a testem, égette a bőröm minden kis részét. Sírva lépkedtem a repülő felé, miközben Rob után vágyódtam. Megpróbáltam az összes közös emlékünket felhozni, magam elé képzelni az arcát. Valamiért kínozni akartam magam ezzel.

- Kristen!

A hang, az ő hangja, jeges zuhanyként suhant át rajtam. Egy pillanatig úgy éreztem a képzelőerőm tényleg nagyon erős, aztán a józan felem győzött. Megfordultam, szemeimmel őt kerestem.

Előttem állt, mellkasa fel-le ugrált, haja csapzott volt, de ő volt. Szemei csillogtak. És az én arcomra abban a pillanatban kúszott valami felhőtlen, boldog mosoly.

Remélem mindenkinek elnyerte a tetszését! Pár kommentnek igazán örülnék! ( Már csak két fejezet van hátra ) Milli :)

Rossz hír :(

Sziasztok!




Sajnálattal közlöm, de ezen a héten, és ebben a hónapban elmarad a friss, mert külföldre kell utaznom. Nekem is nagyon hirtelen jött, de ezen már nem tudok változtatni.

Nagypn sajnálom,de majd megpróbálokjelentkezni.




Bocsánat!




Milli

19.fejezet - Első rész

Csak azért, mert én ilyen rendes vagyok. :)

****

19.fejezet – Robert

( első rész )

Még soha nem éreztem ekkora fájdalmat, ekkora űrt a mellkasomban, és ekkora zűrzavart a fejemben.

Mintha bombát robbantottak volna, és a célpont a szívem volt. A helyén semmi mást nem éreztem, csak a tátongó űrt, és a lüktető fájdalmat. De a gondolataimhoz semmi nem volt fogható. Úgy éreztem a fejem szétrobban a sok gondolattól, attól ami benne zajlik. Próbáltam rájönni miért, vagy miért pont én, de amint közeledtem a válaszhoz, a fájdalom csak erősödött.

És ez így ment minden pillanatban. Szerettem volna küzdeni az érzések ellen, de képtelen voltam még csak megmoccanni is. Képtelen voltam azt mondani, igen, most talpra állok. Egyszerűen nem ment. Nem láttam értelmét. Ahogyan semminek sem. Próbáltam rájönni ő mit érezhetett, mit miért tett, de nem értettem. Azt hittem én vagy számára az az ember, akinek bármit elmondhat. Ott voltam, ott álltam előtte, készen bármire, segíteni neki, támogatni őt, de ő ellökött, és nem osztotta meg velem a gondolatait. Ezek után az ember próbálja meg azt mondani, hogy igenis megértem a másikat.

Többször is lejátszottam magamban azt a napot. De továbbra is értetlenül próbáltam rájönni a miértekre.

Nyílt az ajtó. Nem vettem a fáradtságot, hogy odanézzek, akárcsak megmozduljak. A szék nyikordulása volt a következő zaj. Sóhajtottam, fájdalmasan szakadt ki ez a sóhaj.

- Haver, meddig akarsz még így lenni? Ez nem normális. – barátom hangja nyugtalan volt, aggódó.

Nem válaszoltam, tovább bámultam az üres, falfehér plafont. Tom arca megjelent előttem, semmi mást nem láttam az arcán kívül. Éreztem a kezemen a rántást, tompán érzékeltem, de legalább felfogtam. Ültem, őt néztem és megpróbáltam megfejteni miért van itt.

- Miért nem próbáljátok megbeszélni? Így semmi értelme nincsen, egyszerűbb lenne, ha leülnétek, és megbeszélnétek, mint két értelmes ember. – ő, aki soha egyetlen kapcsolatot sem vett komolyan, ő osztott most ki engem. Majdnem elmosolyodtam. – Kristen szenved így.

A mellkasomba valami beleszúrt. Összerándultam a hirtelen jött érzéstől. Unottam fordultam el Tomtól, és bámultam ki az ablakon. Mit érdekel engem Kristen állapota? És őt, mit érdekli egyáltalán?

- Jártam nála, és pont úgy néz ki, mint te. Mint a mosott fos. – felé fordultam, nyíltan a szemébe néztem.

Megpróbáltam tenni feltörekvő dühöm ellen, de képtelen voltam megállítani. Forró lávaként tört elő a mellkasomból, végigöntve a testem, végigégetve az egész belsőmet, és a számon át távozott.

- Ő érzi magát szarul? – halk volt a hangom, még én is megijedtem jeges csengésétől.

Tom csak bólintott. És a láva most érte el az agyam. Vörös köd ereszkedett a fejemre, betöltve azt a helyet, ami értelmesen gondolatokat szült.

- Megmondom miért nem érdekel.

- Rob… - szeretett volna beleszólni Tom, de leintettem.

- Nem, most már végigmondom. Van fogalmad arról mit éreztem, mikor a kórházban voltam, arra várva, hogy felébredjen. Csak az járt a fejemben, hogy nem eshet semmi baja, mert arról csak és kizárólag én tehetnék. Ha bármi baja esett volna, nem tudtam volna megbocsátani magamnak. Láttam felé közeledni a rudat, és talán arrébb lökhettem volna, és akkor engem talál meg. Én láttam összecsuklani a vas alatt, szivárogni a fejéből a vért, összekarcolt testét. Én voltam ott akkor is, mikor leemelték róla, mikor a kórházba vitték. És végig az járt az eszemben, hogy csak őt nem. Mert én már akkor szerettem. Nem te voltál ott Tom!

Kiabáltam, és már a szoba közepén álltam. Nem érdekelt, hogy bárki is meghallja. Főleg nem ő. Tom összerezzent a hangomra, de nem mondott semmit. Tűrte gyilkos pillantásom, és vad ordibálásom.

- És mikor felébredt, van fogalmad róla mit éreztem, mikor nem tudta ki vagyok? Mérhetetlen dühöt magam iránt! Utáltam magam, a pokolba kívántam magam, amiért erre a sorsra juttattam őt. Azt kívántam bárcsak én lehetnék a helyében. A szemeiben láttam az értetlenséget, a szenvedést. És én végig ott voltam vele. Próbáltam a barátja lenni, támogatni őt. De közben nem bírtam megállni, hogy ne legyek a közelében, úgy. Szerelmes voltam belé. Együtt küzdöttük át magunkat ezer szenvedésen. Mindent elmondtunk egymásnak, mindent. És én minden reggel azért fohászkodtam, hogy végre emlékezzen rám. Szerettem volna, ha a régi emlékei visszatérnek. Minden vágyam ez volt. És ő eltitkolta előlem ezt a kincset.

- Rob, állj már le! Hallgass végig! – Tom is felállt, karjait felemelve próbált meg elém lépni.

- Nem, most én beszélek! – ordítottam rá. A szívem újból sajogni kezdett, jobban, mint eddig bármikor. Kínzott az égető érzés, a fájdalom, de talpon maradtam.

- Robert, a francba is! – kiabált rám.

Összerogytam ettől a hangtól, arcomat a kezembe temettem.

- Egyáltalán nem érted! Kristen csak védekezett! De te ezt egyáltalán nem tudhatod, hiszen otthagytad, zokogott az esőben, nekem meg percekig tartott egyáltalán felállásra késztetnem őt. Te sem voltál ott velem aznap. – a hangja jeges zuhanyként ért. A lávafolyás a mellkasomban alábbhagyott. Felemeltem a fejem dühtől tajtékozó barátomra. Még soha nem láttam ennyire kikelni magából, csak azért, hogy egy kapcsolatot próbáljon helyrehozni.

Egy olyan kapcsolatot, aminek már nincs jövője.

- Akkor most te hallgass engem végig! Tudod, hogy nem vagyok kapcsolat szakért, ha lehet messzire elkerülöm, de te a legjobb barátom vagy, és Kris is a barátom. Ezért kérlek téged, hogy legalább beszéljétek meg. Adj neki egy esélyt. – a hangja könyörgő volt.

Felálltam a földről, leszegett fejjem elé léptem. Vettem egy mély levegőt és felemeltem a fejem. Éreztem, hogy a vulkán a mellkasomban újra kitörni készül, de még vissza tudtam tartani egy ideig. Ha megállítani nem is, de késleltetni tudtam.

- Ő sem adott nekem esélyt, Tom. – mondtam halkan.

Mielőtt megszólalhatott volna, kiléptem a sötét szobából. A lábaim minden egyes lépés ellen tiltakoztak, de kényszerítettem magam, hogy le tudjak menni. Robotként szeltem át a nappalit, döbbent anyámat hátrahagyva léptem ki a házból, ami eddig fogságban tartott.

A friss levegő idegenül csapta meg az arcom. A várva várt érzés, a szabadság érzése elmaradt. Ugyan olyan pocsékul éreztem magam, mint a négy fal között. Zsebre dugott kézzel indultam el az utcán. Egy lélek nem próbált meg megállítani, vagy akár csak hozzám szólni. Saját gondolataimba merülve haladtam az utcákon.

Megpróbáltam átlátni a ködön a fejemben, sikertelenül. Tom szavai még ott csengtek a fülemben. A jobbik felem, az a felem, amelyik a romantikus Rob oldalát képviselte, arra ösztönzött, hogy lépjek a lán elé, aki hazudott, és adjak neki egy esélyt. A másik oldalam, a szenvedő Rob viszont erősen tiltakozott ez ellen. Miért kéne esélyt adnom egy olyan valakinek, aki megfosztott az esély ellen? Miért kéne nekem tennem, nekem lépnem?

Persze azóta a pillanat óta, pontosan egy napja, nyolc órája, és huszonhat perce, megbántam, hogy ribancnak neveztem. De gondolataim sötét zugában így tartottam jogosnak. A düh olyan erősen csapott rám abban a pillanatban, mint eddig soha. Nem tudtam ellene tenni, hogy elhagyta a számat az a szó.

Minden percben magam előtt láttam szerelmem arcát. Azt az összetört, meggyötört arcot, csodálatos zöld szemeiben a kínt. De nem tudtam tenni az érzés ellen. Egyszerűen nem tudtam megérteni tettét, a döntését, hogy ettől a ténytől megfosztott engem. Pont engem, aki az egésznek a középpontja volt. És az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy még a szeretkezés után is képes volt a szemembe hazudni.

Egy kislány szaladt el előttem. Követtem a pillantásommal a lányt, haja két copfban ugrált feje két oldalán, hozzá hangosan kacagott. Egy nő kezeibe futott bele, aki felkapta és megpörgette a levegőbe. Elmosolyodtam, azóta először. Hallgattam csilingelő nevetését, figyeltem anyja minden rezdülését. A nő szemei megteltek szeretettel, mikor átadta a lányt az apjának. Összekulcsolták a kezüket és elsétáltak.

Még követtem őket a pillantásommal, egészen addig, míg el nem tűntek. Töprengve néztem a távolba. Vajon egyszer lesz rá lehetőségem, hogy legyen egy ilyen családom? Akivel kijöhetek a parkba, nevethetek, és boldog lehetek?

Akaratlanul villant be elém Kristen mosolygó arca. A szerelmem nem tudott még így sem alábbhagyni, az érzéseimen semmi nem tudott változtatni. Azóta a perc óta, hogy megláttam őt, tudtam, hogy ő kell nekem. És tudta, még soha senki iránt nem éreztem így.

A jobbik felem kerekedett felül. Megfordultam és gyors léptekkel indultam el az ellenkező irányba. Biztos, hogy ezt akarom? Tettem fel magamnak újból a kérdést. De belül tudtam, hogy igen, ezt akarom. Őt akartam, Kristent. Ő volt az egyetlen biztos pont az életemben, az egyetlen pont, ami nem tudott elengedni, és elszakadni tőlem. Még ha akartam volna sem tudtam volna hosszabb távon haragudni rá.

Magam elé képzeltem őt. Onnantól kezdve, hogy megismertem. Ragyogó mosolyát, csillogó szemeit, tökéletes alakját, és azt a hatalmas szívét. Talán Tomnak igaza an, és tényleg csak védekezett. Talán attól félt, hogy én nem érzek iránta úgy. De hogyan hihette azt, hiszen csak őt szeretem a világon!

Megtorpantam a ház előtt. A fejemben újabb háború dúlt és most, a rosszabbik oldal győzött. Miért kéne neki megbocsátanom? Annyi fájdalmat okozott a boldog pillanatok mellett. Úgy kellett érte megküzdenem, átverekednem magam az összes akadályon. Ennyit egy lány sem érdemel meg.

- Francba! – kiáltottam el magam. Beletúrtam a hajamba.

Teljesen tanácstalanul álltam a verandán, kezem már a kilincsen volt. Most kellett eldöntenem, hogy mit akarok. A fejemben lepörgettem az egész kapcsolatunkat. Minden veszekedés, és szép pillanat átfutott az agyamon. A szenvedések, a nevetések, a boldogságunk, végül, hogy mennyit küzdöttünk azért, hogy együtt legyünk.

Képes lennél ezt eldobni magadtól, Rob? Mi kell neked?

És akkor rájöttem a válaszra. Nem, egyáltalán nem lennék rá képes!

Lenyomtam a kilincset és berobbantam az ajtón. Anya halkan felsikkantott, de azért rám mosolygott. Átrohantam a nappalin a lépcsőket kettesével szedtem. Bombaként robbantam be nővérem ajtaján. De odabent csak Lizzy volt, és szomorúan rám nézett.

- Hol van Kristen? – kérdeztem lihegve, a hangom teli energiával.

- Sajnálom Rob, de Kris elment.

Ha lehet még jobban összezavarodtam.

- Hogy érted, hogy elment? – úgy kérdeztem, mintha egy idiótához beszéltem volna.

- Hamarabb ment el Brazíliába. Azt üzente, hogy majd ott találkoztok. – nővérem félszegen rám mosolygott.

Hát ennyi. Éreztem, hogy belül újra összezuhanok. Túl sokáig vártam, elszalasztottam a lehetőséget. Elszalasztottam, hogy esélyt adhassak neki. Kicsúszott a kezeim közül, és erről megint én tehettem.

Némán csuktam be az ajtót magam mögött, és egy újabb terv formálódott meg bennem. Brazíliába nem megy olyan sok gép. Azt hiszem az ajtóm bánta a túlbuzgóságom és az adrenalin löketem. Hallottam, hogy reccsen a fa, de nem izgatott. Előkaptam a bőröndöm, bedobáltam a legszükségesebbeket, egy halom pénzt, és számomra ennyi volt. Futólag köszöntem el anyáéktól, és már kocsiban is ültem. Jó pár büntetést írhattam fel magamnak, mert a sebességkorlátozást most nem ismertem. Sőt, semmilyen szabályt. Szerelemben és háborúban úgy sincsen szabály.

A repülőtéren a fél tömeget fellöktem. De nem érdekelt. Az adrenalin száguldott az ereimben, szinte kitépte a bőröm alól, akkora lökettel száguldott benne. Átverekedtem magam a tömegben, jó pár kiabálást kapva. Még egy biztonsági őr sem tudna megállítani. Ellöktem az előttem álló férfit, aki kínaiul ordibálni kezdett velem.

- Egy jegyet Brazíliába, most azonnal! – lihegtem. A nő szúrósan rám nézett, majd a kínai fószerra. Aztán leesett neki, hogy ki vagyok, és köpni-nyelni nem tudott. Idegesen rácsaptam a pultra. – Most!

- Azonnal, uram. – pötyögni kezdett a gépbe, számomra csigalassúsággal. Az emberek, hogy lehetnek ennyire lassúak? Nem csoda ha olyan nagy a sor. – Sajnálom, de már nincs hely.

- Most viccel velem? – kérdeztem, miközben a hangom egyre magasabbra szökött. Ráhajoltam a pultra, a nő arcához egészen közel. – Ide figyeljen. Ha nem ülhetek fel arra a gépre, elszalasztom a lehetőséget, hogy a szerelmemmel legyek. Maga még soha nem volt szerelmes?

Mögöttem felhörögtek páran, de nem érdekelt. Ujjaimmal kopácsolni kezdtem a pulton, miközben lefoglaltam magam az érzelmeim kordában tartásával. Nem borulhattam ki. Nem adhattam fel. Nem lehet itt vége. Leküzdöttem a feltörni kívánkozó fájdalmat, csak Kris gyönyörű szemei lebegtek előttem.

- Megnézem mit tehetek. – mondta végül. Vártam, míg gépelt, a hatalmas kijelzőt néztem a falon. A felszállásig még tíz perc volt. De nekem még a terminálba is be kellett jutnom. – Csak a másod osztályra van jegy, ha esetleg…

- Nézze! Felőlem a pilóta fülkébe is adhat jegyet, vagy a csomagtartóban, de nekem ott kell lennem azon a gépen. – beletúrtam a hajamba, figyeltem a nő mosolygó arcát. Miért kell mosolyogni, ez most nagyon komoly! – Vészhelyzet van!

- Rendben. De ha el be is csekkol, nem éri el a gépet. – ezt úgy mondta, mintha olyan természetes lenne. Nekem sem kellett több, bedobtam a bőröndöm a nő mögé, ami szinte azonnal eltűnt egy nagy nyílásban.

Odadobtam egy köteg pénzt, az sem érdekelt, ha ennek csak a fele kell. Majd megtartja. Kitéptem a kezéből a jegyet, és futni kezdtem. Nem is, rohantam. Vigyorral a képemen vágtattam át a tömegen. Sikerülnie kell! Menni fog!

 Vigyor azonnal lefagyott az arcomról, mikor a sorban megtorpantam. Öt perc után már a terminálban voltam, a kijelzőn a gépet kerestem. F3-as kapu. Olyan gyorsan szeltem át a távolságot, mint egy igazi vámpír. Lihegve csaptam le a jegyem a nő elé. Követte a kezem pillantását, szemei megállapodtak az enyémben.

- Sajnálom, de az ajtót ebben a pillanatban csuktam be.

- Akkor nyissa ki! – nem érdekelt a jómodor, se semmi más. Morgolódva kinyitotta előttem az ajtót, és én szinte berepültem a kis résen.

Azonnal kiszúrt. Előttem ment, kezében táskája. Nem kellett szembe kerülnöm vele, tudtam, hogy ő az. A járásáról felismertem, a hajáról, ami lágyan omlott le a hátára.

- Kristen! – kiabáltam.

Az alak megtorpant, és lassan felém fordult. Az egész testem elöntötte a győzelem mámora.